Minden a terv szerint halad (nem)

Mint ma megtudta A. a háziorvosnál, teljesen normális, hogy egy ilyen brutális vírus után az ember még hetekig köhögjön. Jó, igyekszem lenyugodni a picsába és nem játszadozni a gondolattal, hogy J.-t mégis elhurcolom gyerekorvoshoz, hogy meghallgassák a tüdejét. Merthogy mind a hárman ugatva köhögünk azóta is. Más nyom szerencsére nem maradt, illetve de, taknyolunk is, meg úgy általában sem vagyunk teljesen egészségesek, de alapvetően örülünk, hogy többé-kevésbé funkcionálunk. Tegnap még az állatkertbe is elmerészkedtünk, így örültünk a tíz foknak meg napsütésnek. Hiába, előbb-utóbb tavasz lesz.

A cím pedig a munkakeresősdire vonatkozik. Ugye az volt a projekt, hogy gyűjtök legalább tíz visszautasítást. Ez ebben a tempóban eltart egy darabig, ugyanis összesen 2 helyre jelentkeztem, lett is belőle 2 interjú, ma volt a második. Érdekes volt. Először is, nem sikerült átkérjem az időpontot korábbi órára, úgyhogy azzal kezdődött az egész, hogy ki kellett kunyizni a bölcsiben, hogy J. tovább maradhasson. Úgy folytatódott, hogy elvillamosoztam a város túlsó felébe (ok, hogy pont az előttünk járó villamos visz oda, de háztól házig valami 45 perc egy út, ööö) és egy lepattant blokkot kerülgettem hosszasan, amíg aztán megtaláltam a bejáratot. Eleve azért választottam ki ezt a munkát, mert kultúraközelinek tűnt, hát kurvára nem kultúraközeli, ellenben egy csomó olyasmit csinálnék, amihez nem értek (előkönyvelés, háhá), ellenben nem szeretek. Cserébe gyűjtöttem egy kis interjú-tapasztalatot, frusztrációt (csak amennyi kell), meg motivációt, hogy keressek olyasmit, ami testhezállóbb. A fizetés egyébként szinte oké volna (nem sikerült teljesen megbízhatóan kiszámigálni, mennyi maradna kézbe), de lehet, hogy nem olyan nagy most a szükség, hogy ezzel stresszeljem magam. Na de nézzük a jó oldalát: valszeg nem engem keresnek ide, talán 5-6 embert hívtak még be rajtam kívül, köszi, moving on. Vissza kéne térni az ún. Initiativbewerbungok küldözgetéséhez.

Más nem igazán történt mostanában. Illetve elindult talán a bőrgyógyászos szál: megnézte a mackót egy nő, akinek vannak tübingeni relációi. Ott állítólag valami egészen innovatív módszerrel műtik már gyerekkorban az ilyen típusú folgokat. Utánaolvastam, és bíztatóan hangzik, a képes dokumentáció is elég meggyőző. Lesz ebből egy tübingeni kirándulás szerintem, hogy megkonzultáljanak személyesen is.

– – – – –

Ezt tegnapelőtt írtam, aztán zajlott az élet, de azért posztolom. Azóta volt még egy nap itthonmaradás (mert egész éjjel köhögött J.), egy túra a gyerekorvosnál (“Nuszi Bácsi!”), meg még egy szar éjszaka (pedig mostmár kap köhögéscsillapítót is a maci lefekvés előtt). De ma legalább tavasz-illat van.

Mondtam A.-nak, hogy jövőre akárhogy esküdözök karácsony táján, hogy nem akarok húsvétra hazamenni, ne higgyen nekem. Ez már a sokadik év, mikor fáj a szívem a rendes húsvétolás után. Kesicék, kalácsok, bárányhúsos ebédek (na jó, ezekhez nem ragaszkodok feltétlenül), locsolkodó rokonok, hol vagytok?*

*Vágom, hogy én kéne húsvétot teremtsek itt valahogy, csak még nem látom a módját. )

Laposkúszás

Szombat: A. hazaérkezik magas lázzal, karanténba be, anyám ápolja, én riadtan pislogok.
Vasárnap: A. láza még mindig magas, én elmegyek kurzusra, anyám ápolja. Estére kicsit lejön a láza, azalatt mi sétálunk.
Hétfő: J. bölcsiben, anyámmal pucoljuk a házat (ami a karantén miatt teljes káosz), délután nagy séta és sörkertben üldögélés anyámmal és J.-vel, A. ezalatt kicsit jobban. Délután hirtelen felindulásból elnyargalok moziba (Call Me By Your Name, hm…). Amire hazaérek, kiderül, hogy J. kezd belázasodni. Mellette alszok a földön, illetve csak próbálok, utálom a matracot, minden neszt hallok stb.
Kedd: A. jobban, de még köhög, továbbra is karanténban, J. lázas, bágyadt, kúráljuk. Ezúttal a nappali földjére pakolom a matracot, onnan ugárlok be hozzá félóránként.
Szerda: Anyám hajnalban elmegy. A.-t előrángatom a hálóból, elmegy az orvoshoz, aki kiírja egész hétre a munkából és ágynyugalomra fogja (haha).J. hol kicsit, hol nagyon lázas, este priznic, kapok kölcsönbe Paracetamol-kúpot a szomszédasszonytól, hajnalban már azt kapja J. az Ibu-szörppel váltva, mikor közelíti a láza a 40-et. Estefele már én is kezdem szarul érezni magam. Ettől függetlenül a kihúzott kanapén alszunk J.-vel, mert nem lenne erőm szaladgálni-emelgetni. J. úgy alszik, mint egy kis karate kid, mindegyre kapok egy-egy sallert, hasbarúgást, nyög, sóhajt, fészkelődik.
Csütörtök: Reggelre belázasodok, heverek, mint egy rongybaba egész nap. J. szerencsére láztalan, A. rendezi, pedig ő sincs fényesen. Maradékokat eszünk, nem nagyon tudjuk elképzelni, hogy kimoccanjunk a házból.
Péntek: Még mindig rongybabás formám van, a lázam gyógyszerrel lemegy hőemelkedésre, de gyorsan vissza is kúszik. Rendelünk thai-t, elég ócska, de legalább meleg. Mire bepötyögöm az online bevásárláshoz szükséges dolgokat a telefonomba, kiderül, hogy csak másfél nap múlva szállítanák ki, úgyhogy A. erőt vesz magán és elmerészkedik a boltba. Estére lejön a lázam. J. virgonc, mindhárman ugatva köhögünk, A.-val versenyt fáj a derekunk. Este viszont (2 hét után) a saját ágyamban alszom el, illetve onnan szökdösök J.-hez (aki a köhögéstől hányt is), hajnalban aztán a kanapén landolunk.
Szombat: Mintha mindenki jobban lenne, csak taknyolunk-köhögünk csúnyán. Aztán a délutáni szundiból J. kissé meleg buksival ébred, nekem pedig irtózatosan elkezdi feszíteni a takony a füleimet: lüktet, hasogat, ami kell. A.-nak már csak a derékfájás meg  a köhögés maradt, de a hosszas bezártság kezd mindenkinek az agyára menni. J. virgonckodik egész nap, A. üveges tekintettel néz maga elé, én fújom az orrom és melegvizes kulacsot szorongatok a fülemre. Lefekvés után J. még hányik egy kicsit, a második turnus fektetéstől elvesztem a türelmem, a vernyákoló gyermeket A.-ra hagyom és kiülök még egy kört párologtatni, hátha attól helyreáll a nyomás a fejemben.

Szóval érdekes hetünk van. És jön még pár nap csúnya mínusz fok, micsoda öröm!

Mindeközben

Kijártam a kétnapos Excel-kurzust (amit egy vicces ötvenes néni tartott), hasznos volt, most aztán visszamenőleg szégyellem magam az eddigi exceles tevékenységeimért. Amíg engem okítottak, anyám vigyázott a mackóra, tegnap déltől pedig a csúnyán meghűlt, durván lázas vejére is. A. karanténba került, nagyjából csak maszkkal jön ki, én meg az ajtó sarkából integetek neki, néha írok cseten, mert nagyon hiányzik, de hát tényleg szuper volna, ha nem hevernénk mi is napokig 39 fokos lázzal.

Anyám szerdáig van itt. Mindegyre megbeszéljük, hogy persze nem így képzeljük a látogatásokat, de akkor most örüljünk ennek, végülis csomó minden volt és itt vagyunk egy bogban, nézzük, ahogy nő a gyermek, minden oké. Iparkodok nem egész nap szégyenkezni a konstans kupi és a szétszórt fejem miatt. Már cirka két hete rendkívüli állapotok uralkodnak, kicsi ez a ház, sok a szajré (pláne ha csomagok is vannak benne), én folyton mást csinálok a pakolás helyett, aztán ez a karantén sem segít sokat az ügyön.

Estefele sétáltunk nagyot anyámmal meg J.-vel, olyan szép csendesek a kis utcák a környéken. Csak egy utcányira kell menni a főúttól és mintha falun tekeregne az ember. Bámultuk a népeket, amint a házuk akvárium-ablakában mozognak, aztán kicsit beszélgettünk, amíg J. homokozott a sötét játszótéren (a háttérben mobilozó suhancok vihorásztak, oh, ifjúság). Az mit jelent, ha este 11-kor még javában énekelnek a madarak a hátsóudvaron?

Alig várom, hogy A. visszatérjen a normális életbe. Egy hétig volt oda, nagyon hiányzott, most meg itt van és továbbra is nagyon hiányzik. És ilyen lázasan sem láttam soha. Jaj, jaj, gyógyuljon hamar, püpü.

Csak a szokásos

Amikor sokminden történik, nincs idő írni.

A családi csúcs az elvárások szerint zajlott/zajlik: a gyerekek hol szupercukik, hol egymást gyepálják, mi továbbra is ki tudjuk akasztani egymást semmi perc alatt, de egészen szembeötlő, hogy mi (én meg a tesóm) lettünk a felnőttek (avagy a drámázós idegzsábák), a szüleim mostmár a derűs, békés nagyszülői szerepre vannak berendezkedve. Szerintem az egész család költhetne egy szép kis összeget terápiára, de alapvetően minden oké, örültünk meg örvendezünk egymásnak, jó, hogy jöttek.

Apám ma vissza is repült. Szegénynek teljesen begyulladt a füle idefele, úgyhogy eléggé rágtuk a körmünket, hogy milyen lesz a visszaútja, ha már itt nem akart elmenni a sürgősségre. Ma érkezett a tesóm pasija, még itt lesznek pár napot. Fantasztikus, hogy az unokaöcsém hogy váltogatja a nyelveket. Meg egyáltalán, hogy  milyen nagyos és huncut és aranyos. Sajnos sokat nem foglalkozhatok vele, mert J. elég egyértelműen jelzi, hogy hol a helyem. 🙂 Apropo, a helyem természetesen a konyhában van, eddig elég intenzíven ment a terülj-terülj asztalkám. Szerencsére anyám meg apám vállalták az elrámolást-mosogatást, így könnyű. A pizza is szuper volt, ezúttal nem égettem agyon magam. Ma brunch-oltunk a Feierwerkben, kicsit hangos volt a zene, de nem telt rosszul, J. megbámulta a zenészeket, megtekintettük a gyerekfoglalkozásokat meg a dzsungel állatait a falakon, aztán mentünk sétálni a parkba. Hirtelen elmúlt a mínuszfok, tavasz lett és napsütés.

Időközben A. elment sízni. Vicces, hogy egy gyerekeknek tervezett emeletes ágyon kellene elférnie, valahova lepakolt egy matracot szegény, amikor utoljára beszéltünk épp zenét hallgatott, mert horkolt a szobatársa (egy csaj, akit úgy 2o éve ismerek). Remélem, kisízi magát és feltelik a szép tájjal meg feltöltődik. Eléggé irigylem az élményt is, a mozgást is, meg a társaságot is (szívem csücske barátaimmal ment, akiket ritkán látok, micsinájjunk, legalább ők bondingolnak).

És azt említettem, hogy J. az elmúlt héten összevissza 4 éjszakát aludt át? Meg vagyunk illetődve. Cserébe rettenetes tempóban kezdett zabálni, étvágya féktelen, szépen ki is kerekedett a pofija. Vicces, hogy az unokaöcsém gyakorlatilag fényevő, úgy kell belekönyörögni két kis kekszet vagy egy kanál üres makarónit. Hát jó kis kontraszt elnézni őket, az biztos. Akármennyi a súrlódás napközben, este búcsúzáskor (a tesómék itt laknak a közelben egy apartmanban) elég érzelmesen integetnek és reggel már nagyon hiányolják egymást.