Wiessee, we have a problem

Kellemetlen, hogy lassan semennyire nem megy az internet, mert sok minden történik. (Ma áthelyeztek a macskaasztalhoz, ahol a mentős srácon kívül egy focistával és egy rendőrrel ülök, hát durva sztorik mentek. Ezen kívül kiderült, hogy van délutáni kávé-lehetőség, és komoly társasági élet zajlik az ebédlőben délután. Intrikák, idegengyűlölet, minden van. Én meg kipróbáltam a szobában az egy mankóval járkálást.)

Lubick

Pár hete észrevettem magamon, hogy már el sem tudom képzelni, hogy normálisan járok. Konkrétan: olvastam egy olyan, többek közt élsportolók sérüléseit kezelő technikáról, aminek az a lényege, hogy az ember elképzelje, hogy teljesen egészséges. Enyhén szólva megijedtem a gondolattól, hogy ezek szerint ennyire mélyen belopta magát az agyamba a betegségtudat. Volt Kolozsváron egy nő, aki néha benézett a gyógytornára, és aki nem nagyon volt képben a történetemmel, de ahányszor meglátott, jól letolt, mondván hogy már rég meggyógyultam, miért sántítok? Hát hagyjam már abba! Aztán lassan kiderült, hogy nem csak az én agyamban van a gond, de néha eszembe jut azért ez a nő meg gyanakszom magamra. A műtét óta párszor nézegettem a lábaim a tükörben, és próbálom belőni hogy teljesen szimmetrikusak-e, vagy még mindig ferde a jobb. Amióta nem hordok ortézist (a szorító harisnyával nem lehet hordani, mert lecsúszik – de most már egyébként is járhatok nélküle), jobban látszanak a lábam körvonalai. Ahányszor egészalakos tükröt látok, mindig azt sasolom, hogy egyenesen-e a lábam, mert van egy olyan félelmem, hogy megszokásból megint befele fordítom a térdem. És tényleg, mintha párszor már rajtakaptam volna magam. Persze nehéz belőni, mert most sem állok teljesen egyenletesen a talpamon, tehát lehet hogy emiatt furcsa a szög.

Ma megvolt az első vízben tornászás. A legfontosabb dolog amit mondott a terapeuta: ilyenkor az ember fejben dolgozik a legtöbbet. Vízben bátran rá lehet nehezedni a beteg lábra és prímán tetten érhető, hogy az ember nem meri terhelni. A legfontosabb gyakorlat a vízben járás: egyszerűen csak járni, szokni hogy nincs ugrálás, sántítás, nem szabad elsietni a mozdulatot. Vagy hogy akkor is két lábra kell nehezedni, ha csak álldogálok. Mutatott a lány pár gyakorlatot amit egyedül csinálhatok. Szerintem mostantól minden nap beiktatok egy-egy óra medencében üldögélést, erőssen élvezetes! Kipróbáltam a gőzfürdőt is, a szauna épp elromlott sajnos.

Egyébként ma este megtudtam, milyen a bajor svédasztal: rengeteg fajta hús, finom sajtok, gyümölcs, kenyerek. (Vorba ceea: tudnak élni ezek!) Hát nem lesz itt fogyás úgy nézem, de nem is baj, reméljük, hogy izom lesz a jó kosztból, háhá. Nagyon meresztgetem a szemem, hogy lássam, hogy izmosodok-e már, de ejsze még korai. Viszont határozottan úgy érzem, hogy erősödtem.

Ma már láttam havat is az egyik hegycsúcson (ami A. szerint domb).

Távirati stílusban

Ma nagyon csendes nap, a java nekem délután lesz mondjuk.

Ma előszőr Herr G-nek, majd Teréziának  szólítottak. 🙂

A masszőr srác egyszer csak ábrándosan himbálni kezdte a fejét, kiderült hogy egy quickstep-sláger szól a rádióban, és jövő héten kezdődik a versenytáncos-szezonja.

Ugyanez a srác megsúgta,  hogy  néha a biztosító meghosszabbítja a 3 hetes kúrát még egy héttel.  Pontosan 7 db. színházjegyem van arra a bizonyos hétre. Izgalom.

Itt is mindenkinek el kell magyarázzam, hogy mivel foglalkozok, illetve az mit is jelent. És hogy honnan tudok németül.

Ebédkor elábrándoztunk az asztaltársasággal, hogy milyen kellemes is sívakációkkor a tivornyát délután  kezdeni és koraestére lezavarni, másnap üdén menni  sízni. Úgy tűnik, mégis hiányzik (nagyon). (A sízés, nem a tivornya.)

Ma már két luxust is megengedtem magamnak, fene a pofámat: vettem egy rács ásványvizet, és egy espresso-t.

Megtaláltam a könyvtárat. Érdekes, hogy a viszonylag kevés könyv közül  egyből  kiszúrtam egy párat ami  krónikus betegséget, bénulást stb. tartalmaz a címben. De vannak vidámabb műfajú dolgok  is, Jerome K. Jerome meg Agatha Christie.

A lábam: érdekes, hogy alig van izomlázam (az a kevés is inkább a karjaimban és a vállamban). Tegnap este fájt egy kicsit a térdem, de semmi vészes. Megkérdeztem az egyik terapeutát hogy szerinte mennyire van eldagadva, azt mondta, hogy a helyzetemhez képest nagyon szépen néz ki. Próbálok kicsit több súlyt tenni rá járáskor. Ó, és a mai csúcsteljesítmény:

Sikerült egyedül felhúzni a szorítóharisnyát. Ezen ne tessék röhögni, mert a nővérkék előre szóltak hogy majd felhúzzák  rám minden reggel, egyedül szinte lehetetlen.

Nyiff

Ki vagyok dögölve, ahogy elvárható is egy rendes első naptól. Este tíztől reggel hétig aludtam, a jó hegyi levegő ugyebár! Reggel vérvételre kellett mennem, vérnyomást is mértek, EKG, stb. Aztán kilenctől egy terapeutával tornásztam egy adagot, összeállítottuk azt a gyakorlatsort amit mostantól egyedül végzek majd (ez persze idővel bővül majd): nagyjából bicikli, talajtorna, pár idegálya-élesztő gyakorlat a talpamnak. Meg van (illetve lesz) mindenféle egyéni terápia, masszázs, a „Motorschiene” nevű gép ami nyújtogatja a lábam, pilates meg vízitorna. A vicces, hogy fájdalomcsillapítót is szedek reggel-este, ezért nem teljesen egyértelmű, hogy reálisan hol kezdődne a fájdalom. Egyébként engem egymásnak ellentmondó tanácsokkal láttak el, vagyis van aki azt mondja, hogy mindenképp fájdalommal jár a gyógytorna, gyógyszert bevenni és csinálni, semmi hiszti, és van a másik véglet, aki szerint mindent szigorúan csak fájdalomküszöbig szabad csinálni. (Az itteniek is így gondolják.) Úgyhogy lehet agyalni, hogy mennyi az elég. Velem ma lehet, hogy elszaladt a ló, délután elsétáltam még a tóig is, de fájdalmat nem érzek, csak a tenyerem kezd kisebesedni az ócska mankótól. (Egyébként a mentős ifjú kifejtette, hogy ő nem az a fajta, akinek bármi fájna, a műtéte után összesen 1 db. fájdalomcsillapítót kapott. Meg hogy az a titok, hogy az ember mindig a dupláját csinálja az előírt gyakorlatoknak, biztos a focisták is ezért gyógyulnak hamarabb az átlagembernél.)

A következő napok nagyjából így alakulnak majd: 8 körül reggeli, 9-től kb. délután 4-ig elszórva napi 1-2 egyéni és csoportos foglalkozás, a szünetekben meg gyógytorna, heti kétszer orvosi vizit. Ebéd dél körül, vacsora fél 6-tól fél 8-ig. Egyébként ma megmutatta az időjárás hogy milyen a nem-turista üzemmód: hideg, nyirkos (szakszóval „takony idő”), de így se randa a táj, meg mindenki kedves. Csak ritkán van energiám az extrém-bajorul mammogó barátságos öregeket megkérni, hogy ismételjék el Hochdeutsch-ul, általában vigyorgok udvariasan és elbúcsúzúnk amikor kiszállunk a liftből. Fun bajor fact: jóétvágyat hangos, joviális „Mahlzeit!”-tal kívánunk. (A hangsúly hasonló a hetyke „Servus!’-hoz.) Ma szinte elcsábultam egy pohár rizlingre vacsorához, de lesokkolt, hogy 4.50 egy pohár, úgyhogy továbbra is irtó józan életet élek (a fájdalomcsillapítótól eltekintve).

P.S.
IMG_20131029_162640

Telefonos kép, azok ott sirályok.

Egy kis bajor Twin Peaks

…a dizájn meg a táj kombinációja legalábbis arra emlékeztet. Tegnap nagyon lázba jöttem amint elhagytuk a várost (diszkrét ujjongás a teheneknek, tökhalmoknak az út szélén stb.), a fürdőhelység is gyönyörű. Délben üldögéltünk a tó mellett, néztük a kacsákat és a hegyeket, vigyorogtunk (én). Tényleg fantasztikusan szép ez a hely, ezen az sem ront hogy a google elárulta, hogy komoly náci mészárlás zajlott itt 1934-ben (Hosszú Kések Éjszakája, mmmm). Aztán kicsit fázni kezdtem és amire felértünk a panzióhoz (kb. 200 méter) elég rendesen elfáradtam. Kiderült, hogy célszerű lett volna jelezni a nyomiságot jó előre, akkor talán nem a második emeleten kapunk szobát – amire felértünk, A. fordult is meg a jégért a térdemnek. Fájt is rendesen, úgyhogy nem nyüzsögtem sokat, A. elment vadászni egy kis vacsorát, aztán hallgattuk az esőt (és lefigyeltük a kalózokat a tévében). Reggel átbattyogtunk a klinikára, de kiderült, hogy egy másik épületben lakok – pont a panzió mellett, szóval a délelőtti díszkör fölösleges volt. Kaptam szobácskát (kissé lepattant rusztika, apróvirágos folyósó, a kilátás viszont szuper: tó, hegy, gyönyörű), ebédet, orvosi kivizsgálást. Vicces, hogy stabil helye van a pácienseknek az ebédlőben, tehát ugyanazzal a két bácsival és fiatal sráccal eszek majd (a fiú mentős, szegény lezuhant a lépcsőn egy súlyos beteg hordozása közben, nyiháhá). A görög orvosnő azt mondta, hogy a sportrehabilitációra küld, mert ott több a fiatal és szerinte jót tesz nekem a légkör, aztán ha nem bírom a strapát, majd csökkentjük. A nap talán legviccesebb információja: a vízitornát csak 1.55 feletti magasságúaknak engedélyezik, úgyhogy nekem sem igazán ajánlják, a plusz pár centi ellenére, úgyhogy majd egyéni foglalkozáson esetleg. Aztán összeállították a terápiás tervem, ami izgalmas és elég összetett (még pilates is lesz). Egy kicsit biciklizhettem, nulla súllyal és csak lassan, de az érzés így is leírhatatlan 🙂 Sokan jöttek-mentek a sportteremben, pár profi sportoló is volt, néhány középkorú, elvétve pár nyugdíjas. Le akartam sétálni a tóhoz, de nem találtam kiskaput a drótkerítésen keresztül, a hosszabbításhoz meg már nem volt erőm. Egy kicsit pihegtem a morbid ágyikómban (orvosi ágy rusztikusnak álcázva, de a fémkapaszkodók ki-kilógnak), aztán beszereztem egy pár trombózisgátló harisnyát odaátról és ezzel el is telt a nap. A vacsora alapján ez lesz a sorsom most már minden étkezésnél: férfias témák (főleg foci) extrém bajor kiejtéssel tárgyalva. Esténként úgy látom, diszkrét társasági ivás zajlik az ebédlőben, itták a bácsik a hatalmas söröket a kolbászkák mellé. Este 8 én pedig máris úgy érzem magam mint akit megvertek, pedig csak 3 rövid út volt, át az úton és vissza. Kaptam egy marék gyógyszert (fájdalomcsillapító, gyomorvédő, vérhígító, növényi altató amit viszont nem hiszem, hogy igénybe veszek). Furcsa egyedül lenni a szobában, most minden romantikus rinyálást mellőzve inkább arra gondolok, hogy egy középnehéz művelet volt behozni a fürdőből egy pohár vizet. De majd felszerelem magam, van bolt a közelben és kaptam egy kártyát, amivel ingyenes a közlekedés.

u.i. Thomas Mannra is sokat gondoltam ma, bár nem hiszem hogy sok pokrócba burkolózva levegőzés lesz a teraszon, de ki tudja.

Az itthonülésrűl

Az úgy volt, hogy én eleve egy csendben piszmogós gyermek voltam és ezt a piszmogós vérmérsékletet sajnos meg is őriztem. Úgyhogy nem volt túl nagy para, hogy mivel fogom eltölteni a pár hetet a műtét után. A nagyobb para mindig az, hogy milyen gyorsan eltelik az idő anélkül, hogy értelmes, felmutatható dolog létrejönne. Amióta itt vagyok (kb. négy hónapja) szinte semmi érdemlegeset nem csináltam. Az első hetekben mondjuk volt egy elég jó adag sightseeing (főleg miután meglett a bicikli, anélkül a sarkon levő boltig is fájdalmas volt elmenni), meg néha egy kis ügyintézés, ezt persze általában beárnyékolta a fantasztikus frusztráció és a sok balfaszkodás, mert nyilván minden teljesen másképp működik itt, mint otthon és nem mindig sikerült elintézni a dolgokat. (Snitt: A. lemondóan ingatja a fejét, az én szememben remegni kezd a nedvesség, kis kezeim ökölbe szorítom stb.) Aztán az átmeneti lakhely fantasztikusan felszerelt konyhájában elég sok gasztroélvezet. Szinte minden nap főztem vagy sütöttem valamit, nem is annyira az evés, hanem a kreatívkodás kedvéért. Az új lakásban aztán a tevés-vevés, bútorválasztás volt a fő tevékenység, de erre nem maradt túl sok idő. 7 év után eleinte furcsa volt hogy nem zaklatnak a főnökeim különféle ürügyekkel, aztán ősszel az volt borzasztó furcsa, hogy nélkülem kezdik ezek otthon az új évet. Örülök, ha megkeresnek a volt kollégák és tudok segíteni, 2 percig úgy érzem, hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Mivel világos volt, hogy “rendes” munkakeresés csak a gyógyulás után jöhet szóba, kicsit berendezkedtem ebbe az itthon szöszölésbe. Az ugyebár tiszta és világos, hogy nekem írni kéne, esetleg fordítani, hát véééégre itt ez a sok idő. Ehhez képest csak pár jegyzet lett meg, a könyv amiből dolgozni kéne ott hever még mindig valami bőrönd alján. Volt egy olyan terv, hogy kiolvasom  a “Műveltség” c. opuszt (párszáz oldal németül, főleg a történelmi összefoglaló volna hasznos), hát ez sem jött össze – még! Nem tudom, számolja-e valaki az interneten ellébecolt órák számát és milyen formában fogok bűnhődni értük, hát… ööö… jól informált voltam a világ dolgairól végig.

A hasznos tevékenységek közé számolhatjuk hogy lefordítottam pár szöveget Á.-nak, segítettem egy ismerősnek megszerkeszteni a honlapjára kerülő szövegeket és levadászni T-nak egy szöveget (még folyamatban), amit talán le kell majd fordítanom. Vállon veregetem magam, amiért csak egy sorozatra kattantam rá – de nagyon -, mentem a nyájjal és elfogyasztottam én is a Breaking Bad-et. Mondjuk két hét alatt lement ez a program, de azóta is gyakran jut eszembe.

Az alap guilty pleasure-kategória a reggeli továbbalvás volt. Az elég hamar kiderült hogy sokat nem segítek A.-nak hogyha úgy csinálok, mintha segítenék neki reggel készülődni, max. kedvesen megkérne hogy bukdácsoljak arréb, hogy férjen tőlem. Úgyhogy kisebb lelkiismeretfurdalással aludtam két-három órákat, miután elment. Persze gyártottam elméletet is köré: hát hogyne kéne az alvás a gyógyuláshoz! Duh!

Egyébként izgultam, hogy A.-val súlyosan egymás agyára fogunk menni ez alatt a pár hét alatt. Ez csak részben sikerült, különben meg nyár közepétől csak gyűlt a stressz, szóval nem volt meglepő hogy egyszercsak beütött a ménkű. On the bright side: a sok itthonülés alatt minimálisra csökkent a “félelmetes külvilág”-effektus, nem kellett izgulni hogy helyt állok-e a mindenféle helyzetekben és ettől én is megnyugodtam. Azt  nem tudom, hogy mi lesz a reha után, nyakamba szakad megint a hideg és kíméletlen nagyváros, helytállási kényszerek stb. De addigra jön is a karácsony, szóval azt hiszem hogy a munkakeresés január előtt semmiképp nem kezdődik el, és függ persze a lábam alakulásától is.

A mai nap volt az utolsó előtti semmittevős: napfürdő a teraszon, olvasgatás, kávé, írogatás, főzés (hagymaleves! hüdejóóó…), mosás, pakolászás. Egyrészt félelmetes, hogy folyik az idő az ember keze között, másrészt meg nagyon élvezem ezt a macska-üzemmódot és szerintem hiányozni is fog kicsit.

u.i. Egyszer majd elmélázok, hogy honnan is ered ez az önöstorozásra való hajlam, az állandó bűntudat, hogy nem vagyok elég produktív. Biztos köze van ahhoz, hogy ismerek olyat, aki szerint az írásnak-olvasásnak, egyáltalán számítógép előtt ülésnek semmi köze nem lehet a Munkához. (Erről egyébként a gyártásvezető jut eszembe a színháztól, akinek az volt a kényszerképzete, hogy nem a díszlettervező végzi a munka érdembeli részét – hát érted, összegoogle-ez néhány  képet! egy óvodás is képes rá! – hanem Ő, aki megtervezi az egészet AutoCad-ben.) Meg biztos köze van ahhoz is, hogy nem vagyok elég produktív.

Az Isartól jobbra

Megvolt a 6 hetes kontroll, egészen meg vannak elégedve velem. Bővebben: a röntgent nézve a főorvos megállapította hogy igen, ez egy térd, háhá. Végül taxiztam odafele, hogy ne legyen stressz az esetleges tömeg miatt és odaérjek időben (az mindegy, hogy kb.  két órát vártam végül), így volt szerencsém egy páratlanul tahó taxishoz. Amikor nem találta a sürgősségi  bejáratot, kiüvöltött egy fehér köpenyes (telefonáló!) egyénre, “Hééé, fiúúú!” – a fickó döbbenten nézte, tényleg elég valószínűtlen jelenség volt ez a paraszt, az utcák népe összemosolygott miután sikerült valahogy elmutogatni, hogy kb. tíz métert kell még hajtania előre a célpontig. Szóval a különféle várótermekben ülve a tegnap (például a röntgen 3 négyzetméteres öltözőjében, ahol kb. 20 percet töltöttem) eszembe jutott,  hogy mégiscsak fel  kellene jegyezni pár dolgot a kórházról, mielőtt teljesen elfelejtek mindent.

Augusztus közepén jártam ott először, miután a másik kórházból szószerint átpattintottak – persze utólag nem bánom, tudták, hogy miért küldenek oda. Az  első benyomás elég kellemetlen volt: hatalmas, labirintusszerű épület, rengeteg ember, hosszú, neonfényes folyósók, kevés természetes fény. A váróterem tele volt első ránézésre olajsejkeknek tűnő arcokkal és (részben lefátyolozott) családtagjaikkal – azért ez kissé bíztató persze. A falon a  Focus tavalyi orvostoplistái, a bajuszos virgonc főorvos arca amint politikusokkal és focistákkal pózol. A pult mögött egyen-irodisták: szóke konty, hamvas pofi, gyöngyfülbevalók, függetlenül attól, hogy húsz vagy ötvenéves-e az illető. A konzultációk viszont tényleg bizalomgerjesztőek voltak, lerítt az orvosokról a profizmus, a főorvos aki végül megműtött pedig tényleg úgy festett, mintha egy filmből lépett volna ki: a klasszikus jólfésült, igényes, bizalomgerjesztő típus, mintha jelesre vizsgázott volna empatikus nézésből az orvosi egyetemen. Szóval mégiscsak éreztem, hogy jó helyre kerültem, bár a röntgen várótermében rendszerint utolért a bőgés, főleg amikor egyszer kihallatszott, hogy odabent perceken keresztül vonít egy gyengeelméjű(?) néni, akit gondolom meg kellett tekergessenek kicsit a felvétel kedvéért. A másik horror látvány a folyósón leparkolt ágyak voltak, illetve az ezekben heverő, nyitott szájú, sárgabőrű nénik-bácsik, akiket még altatásban toltak oda. (Nyilván én is ugyanígy néztem ki mikor műtét után megröntgeneztek.) Főleg egy kép égett be a retinámba, a fal mellé tolt ágyon fekvő beteg oldalra fordult és megölelte a falon végigfutó kapaszkodót. A többi váróterem (aneszteziológusnál, betegfelvételnél) sem volt kellemes élmény, üldögéltünk ott mint az elítéltek (ezt persze csak én gondoltam, hiába: a drámai lelkület). Mit mondjak, nem vártam igazán a műtétet, bár nagyon szerettem volna végre túl lenni rajta. Azt hiszem kevés idegtépőbb dolgot tapasztaltam életemben, mint a minden lépésnél, minden mozdulatnál érzett “rosszfajta” fájdalmat, amiről tudtam, hogy a természetellenes szög okozza és a kétségeket, hogy vajon minden  egyes lépéssel tovább rontom-e a helyzetet. Ehhez képest a tudat, hogy enyhén gusztustalanul mutatok az ikszes jobblábammal és a hullámzó, sánta ügetésemmel, teljesen mellékes volt. Az sokat segített végig, hogy tudtam, hogy A. átmeneti állapotként fogja fel, soha nem láttam a szörnyülködést az arcán. (Tény, hogy ezért is szeretnék rendes esküvőt: nem volt kellemes a sánta-menyasszony szerepkör a polgárin.)

Szóval a kórház. Az egyik legviccesebb dolog, amit bent láttam a műtét hajnalán történt: fél 7-re kellett bemenni, A. jött velem, kókadoztunk a váróban a többi aznap műtendővel (végül én vártam legtovább, fél 12-kor jöttek értem), és 7 óra tájban kezdtek megérkezni a rezidensek  (ezt így hívják?).  Fiatal, borzos,  álmos képű, szines dzsekis arcok,  akik eltűntek egy fehér ajtó mögött és pár percre rá az orvosautomata kidobott egy-egy élére vasalt fehérköpenyest. Ezen elég jól derültünk. A másik vicces momentum: alkoholos filccel mindenkinek hatalmas x-et rajzoltak a műtendő végtagjára. Műtét előtti éjszaka a jobb combomról valahogy sikerült a bal vádlimra kenni egy részét, mielőtt betoltak a műtőbe, egy nővérke kissé riadtan sikálta le rólam.  A műtő egyébként egyűrkutató állomáshoz hasonlított. Nagyon kedves altatóorvos lány biztosított róla, hogy tudja mit csinál, annak ellenére, hogy 16 évesnek szokták nézni, a kisorvossal  (?) pedig elkacagtuk hogy az első, spinális érzéstelenítéssel végzet olasz műtét alatt azt vizionáltam hogy egy tisztáson vagyok, mókusokkal, madárkákkal, őzivel stb. és a fúró hangát favágásnak hittem. Kedélyes volt a hangulat, bár én persze remegtem meg borzasztóan féltem. Örülök, hogy a szerszámok a látótávolságomon kívül voltam,  nem úgy mint otthon. Utolsó percben a műtőorvos szólt, hogy a csípőm hagyják szabadon,  mert lehet hogy ott is vágnia kell, így is lett.  Az az igazság, hogy nagyon  csinos kis hegek lettek végül, főleg a csípőmön (a lábamon levő eleve nem volt ahogy tökéletes legyen, mert a két előző beavatkozás után rusnya hegek  lettek – igaz hogy most részben kivágták).  Az  altatás kellemes volt, az első órák-napok sem voltak rosszak. Sokat dobott a hangulatomon mondjuk a morfiumszármazék amit adagoltak 🙂 Idegesítő szobatárs pedig mindig kerül, a legrosszabb mondjuk az éjszakai horkolás.  Mindent összevetve nagyon rendben volt az egész  élmény és megnyugtató volt tudni, hogy egy jól működő rendszer része vagyok, ahol tényleg vigyáznak rám. Persze tanítónénis meg hanyag nővérkék voltak itt is, a fájdalom meg fájdalom marad, de az mindenképp számít, ha az ember bízik benne hogy végre a helyes cél fele halad.

Az itthon töltött hetekről talán külön bejegyzés kellene, bár semmi számottevő nem történt. Azaz  ami történt, az mind teljesen mikroszkopikusnak tűnik: a kedélyingadozások, apró reményvesztések és hisztik – nem tudom érdemes-e ezekkel  foglalkozni. Ami konstans, az az enyhe önostorozás hogy miért nem töltöm hasznosabban az időt? Hát mit is csinálok egész nap? Persze könnyű elbaszni az időt, ha egy teafőzés is 20 perces akció és utána negyed órát kell pihegni.  Ami jó, hogy odafigyeltem a  tornára és nem olvadtak le az izmok teljesen a combomról,  bár tudom hogy sok munka lesz a következő hetekben és nem lesz kellemes.  Még pár nap a Varázshegyig: mosnom  kell és össze kell szednem, hogy mit is vinnék magammal.

 

Megvolt

…az egészségügyi séta. Kb. 5 percet tartott és nem volt kimerítő, illetve a kezem elfáradt kicsit, de az sem volt vészes. Teljesen mámorító ősz-illat csapott meg ahogy kiléptem a házból, már csak ezért is megérte. Csatolok az úri közönségnek egy nem túl minőségi (merhogy telefonos) fotót. Remélem tart még a vénasszonyok nyara és lehet majd andalogni a tóparton jövő héten.

IMG_20131022_153039

Mindig csak a mentségek

Fejben persze már írtam mindenfélét, vonalkás jegyzetek is vannak bőven. Fejben írni a legkönnyebb, második helyen a hosszú, alapos email (szegény barátaim biztos zavarban vannak tőlük, néha tényleg úgy tűnhet, hogy too much information). Nade: fel kell jegyezni valahova azt ami történik.
Az elmúlt 6 hétben semmi nem történt . Az elmúlt 6 hétben itthon ültem (egy egészen friss itthont sikerült belakni, dolgokat szanaszétszórni, összekenni, teraszon ácsingózni, mankókat napi sokszor földhözcsapni – szerethet az alsó szomszéd!), ha nagyon nagy volt a csend akkor alig hallható neszek jelezték, hogy forr a csont. Ma pedig elhagyom a panelt, kimegyek és megnézem a világot. Várhatóan a blokk sarkáig fogok eljutni, remek lesz. Holnap reggel 9-kor jelenésem van,  megejtjük a 6 hetes kontrollt, átvilágítják ezt a drága, viharvert csontot és a benne rejlő fémeket. Enyhe gyomorideggel gondolok arra, hogy talán mégsem találták el a megfelelő szöget a kedves orvosaim. A. szerint ne legyek kishitű, hát hol találok ezeknél precízebb népeket? Szóval bizakodás a program és gyermeki ujjongás a Varázshegyre várva (jövő vasárnap megyünk). Mennyi izgalom!