Gyerekeim hajügyei

A bal oldalinak kinőtt!
A jobb oldalinak meg én nyírtam. (Maradt benne pár cakkeny, meg nem tökéletesen szimmetrikus a fülei körül, de lehetne sokkal rosszabb is.)

Dolgok (aka fáradt vonalkás)

– Kicsit most lemerültem. Teljesen lesokkol, hogy hány értelmes(nek vélt) ismerősöm oszt meg válogatott kamu sz*rokat mostanában. Tudom, hogy desperate times, mindenkiből előjön az állat blablabla de akkor is, basszus. Forráskritika! (És akkor a végtelenül deprimáló hírek a színesbőrűeket levadászó rendőrökről az USA-ban, sírok…)
– Megint olyan nap volt, hogy mindketten úgy éreztük, hogy a saját feladatainkat állandóan félrepakoljuk, hogy a gyerekeket felügyeljük, hogy a másikunk haladjon. Úgyhogy egyikünk sem halad, cserébe mindketten egyre idegesebbek vagyunk. Kint persze esett, ezért nem mentünk ki, végül délután elvitte A. a népet a parkba, én a minimumot sikerült abszolváljam a háztartásban (porszívózás, felmosás, fürdőpucolás, rámolás, szemétlevivés, portörlés). Céklát evett ebédre a baba, el lehet képzelni az asztal környékét.
– Kaptam mostanában rendes emaileket. Egy kedves, idősebb ismerősnő/barátnő érdeklődött a hogylétünk felől és egyúttal írt egy episztolát. Egy – idézem – “régi híved” jelentkezett, lehetne vele csacsogni a gyereknevelésről, ha lenne ideje ilyesmire valakinek. A druszám (vagyis a lány, akivel összetévesztettek, avagy kettőnk identitását egybemosták egy művészeti konferencién) egy projektjéhez kérné a segítségem-véleményem, kicsit sok munka és határidő holnapután, ööö… (Az a baj, hogy magvas gondolatokat kéne igényesen és koherensen megírni, hát erre most képtelen vagyok sajnos.) Két másik színésznő barátnő konzultálna szakmai ügyekben, imádom mindkettejüket és nagy kedvem lenne agyalni meg dolgozni velük, csak nem nagyon látom, mikor tudok időt szorítani rá. (Esetleg, ha A.-t megint elküldöm egyedül a két gyerekkel, hát nem biztos, hogy nagyon boldog lesz.) Azért megpróbálom.
– Erről jut eszembe: holnap este lesz az online közvetítése a 13 (jesszus!) évvel ezelőtti előadás felvételének, amelyben az egyetem alatt statisztáltam. Na jó, végülis kiemelt statiszták voltunk én meg még három lány, akikkel a mai napig elég szoros a barátság. Nagy buli volt akkor és sokat tanultam belőle, de visszagondolva rengeteg (mai fejjel) vállalhatatlan helyzetbe is keveredtem miatta. Azért érdekes lesz látni megint, pontosabban: belenézni.
– Kissé ledöbbentünk, mikor megtudtuk, hogy apám ismét jár focizni. “Hát itt indul az élet. De csak kint játszanak!” A kisvárosban, ahol tömeges megbetegedések voltak még pár napja. Hátööö… Végülis mi is elmerészkedtünk először a játszótérre tegnap, de senki nem jött közel és Münchenben most nagyon alacsonyak az esetszámok. Szerintem a foci kicsit túlzás, de lehet, mi vagyunk túl parásak továbbra is.

Melyben gyűrötten és idegesen ébredek, de aztán sűrűn lebegem a hálákat

Minden reggel úgy ébredek, mint aki egész éjjel bunyózott a kocsma előtt, fáj a hátam nagyon és be vannak dagadva a szemeim. Ez azzal függ össze, hogy a babát (aki már tíz kiló és elég mozgékony) fektemben pakolom magam mellett jobbról balra meg vissza (mert csak akkor alszik vissza, ha eszik, viszont erre csak akkor hajlandó, ha átteszem a másik oldalra, nem értem én sem), a vállam is ki van törve a fura póztól, meg a csípőm is fáj, mert nem mindig tudok a térdeim közé gyúrni valamit. Szóval ez  az ébredés, általában 9 után zajlik, ami nem volna rossz, de átlag fél 2-kor fekszünk le (nem tudom miért, de tudom, a tegnap végre megnéztük a Knives Out c. kedves kis krimit, na az jó volt), ez az ébredés tehát úgy zajlik, hogy odaát kipattan J. és elkezdi a szózuhatagot, plusz a különböző kéréseket ontani: “Menjünk ki! Reggelit! Apa, de tudod, mit? De anya…” – átlag 3 perc után már kiabálásba torkollik. Ilyenkor szoktam úgy érezni, hogy még fel sem keltünk és én máris vesztésre állok az anyaságban, az életben, meg úgy általában. Egyrészt, mert már megint nem keltem fel sokkal (de sokkal) hamarabb, hogy magamhoz térjek, kinyújtózzak, kávézzak, reggelit előkészítsek, másrészt, mert olyan ingerült leszek seperc alatt a nyígástól-nyaggatástól, hogy azt nem tenném ki az ablakba. Elszédelgek a fürdőig, könyörgök A.-nak, hogy készítse el a kávét, mert attól üzemképessé válok és le bírom gyártani a reggelit, etetek, öltöztetek, amit kell. De ez a reggeli frusztráció ez mostanában eléggé megnyomja a napokat.

Na de miközben én nyalom a sebeimet, a mackó olyan fejlődési boost-on esik át épp, hogy csak pislogunk. Olyan kifejezéseket használ, mint például “égiháború”. A.-nak ma leesett az álla, hogy milyen jók kezdtek lenni a reflexei fociban. Most megint festegetős napok vannak, érdekeseket rajzol, szuper meglátásai és kérdései vannak. Nagyon bánjuk, hogy nincs gyerektársasága, próbálunk intézni mostmár valami haveri összejárásokat, csak óvatosan persze…

Ma, amíg A. elment szaladni (kéthetente ha összejön neki) beszéltünk a nővéremékkel, mind a négy kuzin odagyúródott egy screenshot erejéig a telefonokhoz, nagyon cukik. Kicsit elszomorodtam, hogy nem találkozunk velük egyhamar. Ha időben elkezdjük a tervezgetést, akkor jövőben akár meg is látogathatnánk őket, hát lássuk… Aztán nagybátyámmal meg a feleségével volt videocset, nagyon élvezte mindenki (kivétel a babák, ők egy idő után elfáradtak). Őket is nagyon szívesen látnánk gyakrabban, és ez érvényes az összes rokonra: szerintem szörnyű, hogy most akaratunkon kívül hosszú ideig megvonjuk tőlük a gyerekeket, meg vice versa, áhh.

Ma meg tegnap több részletben hallgattam egy podcastot (és még nem értem a végére, Armchair Expert Laurie Santos-szal – neki a Coursera-s kurzusát kezdtem el végignézni a boldogságról, aztán persze elsodort az élet) és elhangzottak egészen izgalmas dolgok, például, hogy az emberi agy úgy van felépítve, hogy a “want”-idegpályák* nem ugyanazok, mint a “need”-idegpályák. Ezt aztán az ember újra és újra leszívja, de lehet javítani a helyzeten, például, ha a “need”-kategória jótéteményeit akŧívan tudatosítjuk magunkban. Ezen kívül meg még csomó egyszerű és egyébként evidensnek tűnő dolgot sorolt fel a nő, ami egy csokorba gyűjtve még is hatásos: mély légzés (meghekkelni a saját idegrendszerünket pl. pánikroham esetén), önzetlenség-segítőkészség, egészséges étkezés meg mozgás, hálásnak lenni (napi három dolgot számon tartani, amiért hálásak vagyunk – ez állítólag szintén látványosan át tudja alakítani az ember személyiségét).

Ennek fényében mostantól majd úgy próbálok megébredni reggel, hogy örüljek, hogy éjjel az egészséges, szupercuki gyerekemmel összebújva aludtam, hogy tudom szoptatni, hogy szépen fejlődik. A másik is lám, milyen nagyfiú, de drágán karattyol odaát, a férjem is micsoda egy drága, hogy főz nekem kávét, és gyümölcs is van reggelire! És egészségesek vagyunk! És van hol laknunk! (Sőt, ha ügyes vagyok, akkor kerül öt perc is nyújtani.) Na de ez nem holnap lesz, holnap reggel 8-kor jönnek a munkások ablaküveget cserélni a hálóban. Mondjuk plusz egy ok hálásnak lenni: két hónap után nem a szétrepedt abalküvegen át sasoljuk majd a gyöngyörű, zöld hátsó udvart. Tegnap még szivárvány is volt, láttam, mikor kiültem pár percre lenyugodni és eső utáni hűvös levegőt szívni.

*ez gondolom teljesen szakszerűtlen fordítás, de nézzétek el nekem ebben a kései órában

2020 május 20

Az előbb mindketten belealudtunk az altatásba (más-más gyerekkel, más-más szobában). Vettünk egy autót. Felvonultunk mind a négyen a bőrgyógyásznál és utána két hónap után boltban is voltam. Én is elkezdtem maszkot viselni “rendesen”. Voltunk a kastélykertben (pontosabban a kastély előtt néztük a kiskacsákat), fagyiztunk a fenomenálisan finom argentin fagyizóban a kastély mellett. J. délelőtt egy nagyon vicces levelet mondott tollba az ovinak, aztán a fél napot végignyígta, mert Tűzoltó Samet akart nézni (elég egyszerű szabályok vannak, de a konstruktív hozzáállás helyett inkább a földön fetrengve vinnyogást választotta sajnos. Note to self: ha délután bealszik az utánfutóban, ne is csodálkozzunk). Hogy ne vesszen kárba, megsütöttem egy adag csirkét vacsorára, salátával meg friss kenyérrel toltuk be, mégsem volt őrült siker.

“Minden jól van, minden az Úr rendelése… De azért tudja Isten…”*, nem fogom bánni, ha majd esténként együtt ücsörgünk a kanapén A.-val összebújva és tudunk szólni egymáshoz értelmesen. (Vagy kedvesen. Vagy is.)

*(mondá Prozorov Olga)

Fail better, fail harder

Ma őszintén feltettem magunknak a kérdést, hogy akkor tényleg mi ketten vagyunk a felnőttek ebben a háztartásban? Nem csúszott valami hiba a rendszerbe? Pedig helyt is állunk ebben-abban (én például tudok kenyeret sütni*, na ezt kapd ki, imposztor szindróma! A. pedig talán vesz egy autót holnap) de valahogy mégiscsak sántít a dolog, hát mi nemrég még ahhoz értünk a legjobban, hogy pofákat vágjunk a vasárnapi ebéd alatt és utána különböző kanapékon heverésszünk, amíg mások szorgoskodnak.**

Szóval igyekszünk, néha szétesünk (ebben segítségünkre van, hogy nem látszik ennek a maratonnak a vége, vagy a megpihenés lehetősége). Közben meg sokszor kapom azon magam, hogy ugyanazt csinálom, amit nagyon nem akartam: türelmetlen vagyok a gyerekekkel, mert fruszál, hogy nem haladok a dolgaimmal. Vágom, hogy sokkal vagányabb lenne elmélyülni a kifestőzésben meg a bábozásban és közben nem lesni fél szemmel valami receptet vagy beszerzendőt, meg a nagyobb lakást, nem idegeskedni, hogy milyen időérzékeny folyamatok nem zajlanak azáltal, hogy én csak játszom a gyerekekkel. Nekik is jobb lenne, nekem is jobb lenne, a viszonyunknak mindenképp, sőt, valószínüleg még az elmaradó feladatoknak is jobbat tenne, ha nem előre idegeskednék rajtuk, hanem szépen megcsinálnám, mikor odajutok. Ehelyett sokszor kapom magam azon, hogy mint egy kerge birka, úgy zsonglőrködök az apró biszbaszokkal egész nap, közben meg furdal a lélek, hogy szegény babákkal nem foglalkozom elég elmélyülten. Persze ez sokkal nehezebb, amióta ketten vannak és az idő nagyrészében egyidejűleg kellene figyelni rájuk. J. például most abszolút igényli, hogy figyelmesen hallgassuk a gyakran érthetetlenül összehadovált sztoriit, egész nap hoz és mutat dolgokat, mesél. Tudom, hogy igazságtalan csak félgőzzel hallgatni meg nézni, próbálom kordában tartani magam, de nehéz leállítani a fejemben a teendős listák filmjét. Kicsit jobban oda kell tegyük magunkat a célirányos, fejlesztő gyakorlatok terén is, mert most eléggé be van most csapva a gyeplő. Élvezi a kis feladványos könyveket, de hamar megunja. Színezni szeret, szerepjátékozni imád, barkácsolni nincs türelme, társasjátékok szabályaitól egyenesen felháborodik. Követelőzik és szöktet az asztal körül, erről mondjuk hevesen próbáljuk lenevelni. Szóval volna igény részünkről a tudatosabb nevelésre meg vele való foglalkozásra, de őszintén szólva iszonyú nehéz. De ha teljesen elcsesszük a nurture-t is ott van a nature, abban bízok. Meg abban is, hogy mégiscsak imádjuk (akkor is, ha a nap nagyrészében vagy épp megkérem, hogy ne csináljon valamit, vagy fenyegetem), szerintem tudja, azért ez is kell nyomjon a latban.

*Az más kérdés, hogy a tegnap pont emiatt lett nagy veszekedés, hogyaszongya, a kenyérsütés, az egy fölösleges luxusprojekt, ami ráadásul napközben zajlik, ergo egyéb hasznos és szükséges tevékenységektől veszi el az időt. Hú, kicsin múlott, hogy nem repült a kovász… A kenyérsütés meg a blogírás kb. az egyetlen (szemi)kreatív output-jaim mostanában, hogyha ezeket is elkezdik a haszontalanság mentén elvitatni tőlem, akkor ordibálni fogok. (V.ö. a sok upgrade-eléssel meg szerelés-projekttel, egyesek szükségességéről én is nyithatnék vitát, de hát látom, hogy van egy kis élvezeti faktor is bennük.)

**Pontosítok: ez volt a standard hálátlan, nyegle ifjú korunkban, legkésőbb amióta gyerekeink vannak, igyekszünk nem lusták és pofátlanok lenni a családtagjainkkal. Már csak azért sem, mert nem örülnék, ha a mi gyerekeink is pont ilyenek lennének. (Tiszta sor, hogy ilyenek lesznek, már látom.)

Gasztropéntek meg egyebek

Ma mintegy mellékesen szerintem életem legfinomabb zöldségcurryjét sikerült összedobni a random itthon levő alapanyagokból. És a rizset sem főztem szét. Az élelmiszermentésből A. két kacsamellel, két kis csirkével és egy hatalmas gourmetpástétommal érkezett haza. Kenyerünk nem sok volt a vacsorához*, gondoltam akkor lakjunk jól kacsamellel és salátával. Csak kevés nyafogás volt (ha nincs kenyér, jó a pita is, milyen jó is az alaposan felsztokkolt pince ugye!) az értő közönség kosztosok részéről. Én személy szerint még életemben nem ettem ilyen finom, omlós kacsamellet.

Mindent összevetve: továbbra is fáradás négy főre főzni minden nap, de biztos vannak ennél szarabb dolgok is a világon.

Visszatérésünk a világba-rovatunkból: ma spontán erre járt a mackó bölcsis főhaverja meg a családja. Csehek és két fiú után most született egy kislányuk, úgyhogy már egy ideje lestük, mikor adhatjuk át a nagy csomag babaruhát. Ezer éve először fordult elő, hogy viszonylag közel mentünk másokhoz, és nem paráztam. Szerintem bandázunk még velük közelebbről. A két fiú elég vad, konkrétan az autójukon ugráltak és csúszdáztak, amíg beszélgettünk. A szülők viszont nagyon szimpik.

Az átadás után tettünk egy kört a kiskertek alatt, J. minden pocsolyába belebiciklizett és közben üvöltözte, hogy “én vagyok a pocsolyás nyertes!” Zuhanyzás előtt bevallotta, hogy én vagyok a kedvence (“Ana, én sokkal jobban szeretlek, mint apát!” – egyébként ezt nem kell komolyan venni szerintem), ehhez képest rá két percre nagyon hangosan és kárörvendően röhögött rajtam, amikor bevertem a kislábujjam a tűzoltós autóba.

A mohamanyink mostmár rendületlenül áll (ok, ma is eldőlt párszor, de látható a fejlődés) és nagyon büszke magára.

Olybá tűnik, veszünk autót.

*nem azért, mert trehány vagyok, hanem mert úgy tudtam, hogy azt is hoz (különben bekészítettem volna a kovászt, még szép).

A négyévesről

Voltak nekem nagyívű terveim, hogyaszongya korai fektetés, aztán sorozatnézős szobabiciklizés, blabla, same shit minden nap. Aztán tízkor aludtak el a babák nagy nehezen, azóta meg 5x tapsolt vissza a ded egy kis visszaaltatásra (most 23:55), úgyhogy letettem a lantot, kiettem egy kis csokis fagyit a mélyhűtőből, legalább tudjuk majd, mitől nő a seggem asszonyosodok.

Hanem azt le kéne jegyezzem, milyen őrületesen aranyos volt ma J. Egész nap a nyígós formáját hozta, sajnos rengeteget bambul (elengedi az egyik szemét olyankor, vissza is kell mennünk a szemészhez hamarosan), úgyhogy folyamatosan rekcumozzuk, utáljuk is magunkat érte persze. Kint hideg volt meg esett az eső, J. nyilván nem akart jönni, úgyhogy a megindulást is nagy harcok előzték meg. A kertek alá mentünk, az a trasszé most különösen szép a sok esőtől, mintha buja őserdőkben mászkálna az ember. A baba bealudt, J. nyafogott, hogy fázik, nekem is rettentően fázott a lábam a lila gumicsizmámban (amit régesrég fesztiválozni vettem, jó szolgálatot is tett), úgyhogy A. ment tovább babát tologatni, mi meg hazaslattyogtunk a sok zöldben. J. a télikabátja túlméretezett kapucnijával tisztára úgy nézett ki, mint Kenny a South Park-ból. Sóval így vonulgattunk, a gumicsizmás meg a kapucnis, “Te J.” – mondom neki – “figyeled, hogy most csak ketten vagyunk?” “Igen, most nem zavar apa…*” Aztán egészen vicces párbeszéd következett (én csak kérdezgettem persze), érdeklődtem, hogy mi jelenleg a kedvenc helye. “Tudod ana, szívesen visszamennék majd Mallorcára, ha elmúlik a nagy vírus. Én ott már jártam gyerekkoromban Morzsa tatával és Morzsa nénivel** és pont ott laktam, ahol mi is voltunk, de olyan volt a pince, mint a miénk és olyan magas volt a szálloda, mint ez ott ni szemben, oooolyan naaagy, hogy…” – és jönnek a dsss, dfff, dzsss hangeffektusok, mert tűzoltós narratívában telnek a napok ugye. Szóval mély beszélgetés nem lett belőle, de azért megható volt ketten lenni egy kicsit. Drága babám, mostmár sosem vagyok kizárólag az ő tulajdona/védelmezője/társalkodónője, kemény lehet azért.

Volt még egy vicces kis beköpése a napokban: spenótot pucoltam épp és találtam benne egy fűszálat. “Hát ezt nem esszük meg, mi nem szeretjük a füvet…” – mondom. “Igen, csak szegény kisbaba… ” – jegyezte meg blazírtul és kifestőzött tovább. (Merthogy a baba előző nap a parkban nagyon próbált legelészni piknikezés közben.)

*A zavarás kapcsán: ma bevillant, hogy legalább egy rövidfilmet érdemes lenne készíteni arról, hogy milyen az élet egy négyévessel, és az tuti benne lenne, hogy reggel felkel és úgy érkezik ki a szobájából, hogy lélegzetvétel nélkül beszél, aztán snitt, bármilyen más élethelyzetben is megy tovább a szózuhatag, snitt, fogmosás alatt is jár a szája este, aztán a sötétben is karattyol, majd nagy sóhaj után megkérdi, “Most mit csináljak?”
**Fiktív nagyszülei

Melyben otthonkában merengek az élet értelmén

Annyi mindenről írnék, de a nap persze ezer apró mozzanatból áll, gondolattöredékek itt-ott, aztán már le is késtük a következő etapot. Ma élháziasszonyt játszottam, volt sokkomponensből összepuzzle-ezett ebéd (miközben főtt a hátamon aludt az egyik, a másiknak meg olvastam Tatut és Patut, mert közben A. gyűlésezett), a ház részleges kitakarítása (ezt úgy sikerült, hogy elküldtem a családot előre sétálni). Semmi lényeges nem maradt ki, de attól még eléggé úgy érzem magam, mint aki nem figyelt oda ma érdemben a gyerekeire. Hát ez a multitasking odavág keményen. És tudom, ez még csak a kispálya, lesz majd természettudomány házifeladat németül (oh joy!) meg munkahelyi helytállás meg midlifecrisis (kis szerencsével az enyém, höhö).

A kisbabánk mostmár minden adandó alkalommal feláll, ma egy lépést is tett a kanapé mellett. J. szegény meg mindegyre hisztirohamot kapott, mert a játékai mostmár rendszeresen veszélybe kerülnek. Hát ilyesmikkel telt el a nap.

Kíváncsi vagyok, hogy mikor jelentkezik majd az ovi, mikorra lesz valamilyen terv az újraindításra. Mostmár semmit nem igérgetünk J.-nek. Engem továbbra is nagyon érdekelnek a nyaralási tervek, ennek érdekében A. már nézegeti is az autókat.

Durva, hogy fél tízkor még nem volt sötét, hát az előbb még január volt, aztán hopp, egy katasztrófafilm-féreglyuk-intermezzo és máris nyár lett! Már látom, hogy így járok majd ezekkel a kisgyerek-évekkel is: az imént még friss házasként a szétment térdemen meg szakmai önmegvalósításon agyaltam (áhháhá), aztán amire következőkor eszmélni fogok, pikkpakk ősz, szottyadt nénike leszek és pislogok, hogy hová iramodott az ifjúság, meg a humorérzékem. Ha már nem vagyunk közelebb a nagyszülőkhöz (meg ilyen utazásilag challenged időket élünk), tényleg muszáj lesz bébiszitterbe invesztálni, szerezzünk még egy-két élményt más dimenziókban is, mint az otthonkában gyerekeket rekcumozós, starpás hétköznapok. Amelyek egyébként szuperizgalmas és vagányak IS.

Az áldozatos anyaságról, a visszafogott örvendezésről és a terminátorbabáról

Szóval szép dolog feláldozni magunkat a házvezetőnőanyaság oltárán, de úgy döntöttem, hogy túlzásokba azért ne essünk: most 23:39, az előbb sikerült végre elaltatni a gyerekeket (elfajult itt a bioritmusunk az elmúlt napokban sajnos) és holnap reggeltől késő délutánig nem lesz víz, mert szerelnek. Két órája még úgy gondoltam, hogy fektetés után ügyesen megfőzöm a holnapi menüt, esetleg sütök zsemlét is, mert fogytán a kenyér (élesztős lisztkeverékből, csakis, mert a kovászt beizzítani ugyebár fél nappal hamarább kell, szóval azzal nem tudok spontánkodni). Most meg már úgy gondolom, hogy jó lesz nekünk a fagyasztott spenót is a halrudacskával. Na jó, a céklát összevágom most, mert az víz nélkül fáradás volna. Megsúgom, kicsit kezdek lefáradni ettől az állandó Édes Annázástól, hogy még fel sem ébredtem, de már rohanni kell mindenkit etetni, öltöztetni, meghallgatni, rekcumozni, a mutatóujjamon ismét berepedt a bőr a sok vízben pancsolástól és fáj stb. stb. – az egyetlen nyugodt pillanatok aztán az etetések-altatások (néha én is bebuccanok, ha olyan a csillagállás), aztán meg későeste van még szabadidő, de akkor ugye vagy csinálni kell valamit, vagy furdal a lélek, mert épp nem haladok valami fontossal. Azt ugye lehetett sejteni, hogy ilyen műfaj ez az anyaság, csak reméltem, hogy “hozzánövök a feladathoz”. Növögetek, persze, csak néha nagy kedvet érzek földhözvágni a nem létező kucsmámat s kicsit megtaposni a nyomatékosság végett. Kellett nekem kucsma, mi? Na nem baj, még jó, hogy itt kinyafoghatom magam, köszi, énblog.

Na de ennél fontosabb téma, hogy itt ugye nyitottak a játszóterek hétfőn, mindenki meg van pendülve, a park dugig tele és a bicikliutakon is dugó van néha. Vannak ismerőseink, akik egyből rohantak a tele játszótéren nyomulni, meg akik már nagyon szeretnének összejárni, mi meg hezitálunk. Egyrészt interiorizáltuk ezt a nagy óvatoskodást, másrészt nem nagyon tudunk számot adni magunknak azzal, hogy az ovikat nem nyitják ki, mert a gyerekek nyilvánvalóan nem tudják betartani az alapvető szabályokat, de közben meg játszóterezni szabad. (Ma egy szellős parkban talált J. egy focikaput, beállt, focizgattak A.-val, erre egy kisfiú odarohant, felmászott a kapura és felülről letüsszentette. Sírok!) Én ugye már mióta tépem a szám, hogy mi van a gyerekek jogaival, J. szocializációjával, nyelvtanulásával, szóval hát már mióta erre várunk, hogy gyerekekkel lehessen. De ezzel a hirtelen lazasággal nem tudok mit kezdeni – lehet azért, mert nincs egyértelmű cél a szemünk előtt: át akarunk esni mihamarabb, hogy ne kelljen izgulni többet? Vagy várjuk az oltást? Mert akkor addig önkéntes full karantén kellene menjen tovább, nem? Hol az arany középút? Mindeközben többezer idióta tüntetett tegnap országszerte a korlátozások ellen (távolságot nem tartva, maszk nélkül persze), hát fasza, még szép, hogy megint mennek fel a számok. Az összeesküvéselméleteket osztogató ismerősökre inkább ki sem térek.

Meanwhile: a kisbabánk kezd kinőni a kisbabaságból. Már egy ideje cuki szőke pihés hajat növesztett, mivel folyton erőlködik, könnyen leizzad és hátul kunkorodik mindenfele – végtelenül cuki. Temperamentuma az apjáé szerintem. Ébredés után máris pörög, én még kómásan pislogok, mikor ő már rég úton van az ágy széle felé, hogy megpróbáljon fejreesni (még nem sikerült neki, de csak idő – meg a fürgeség, övé meg enyém is – kérdése). Továbbra is nagyon érdeklődő, vidám, hálás. Ha épp éhes vagy álmos, akkor azért tud csúnyán csinálni, de ma például véletlenül becsíptem a combján a bőrt az etetőszék csatjával (ójaj, vérzett a szívem, szegény párnás combocskán lett is egy pici véraláfutás), hát kb. fél percig sírt, aztán helyreállt a béke. Ma elkezdte felhúzni magát a kanapé mellett és állingált egy sort! J. egyből mellé vaszkalódik és biztatja, mutogat neki, el kell olvadni. Magától még nem ül fel, de ha “ültetjük” (tudom, nem kéne még) jó nagy terpeszben, akkor sokáig úgy marad. Hihetetlen lendülettel mászik fel minden akadályra és nem lesz dühös, ha nem sikerül egyből (ebben eléggé különbözik J.-től, aki hamar lefrusztrálódott mindig). Eddig úgy altattam, hogy az ölembe véve szopizott, aztán óvatosan átpakoltam a matracra. Pár napja viszont ez nem tetszik neki, kizárólag mellé fekve, szoptatva alszik el – ezt is úgy, hogy első fázisban a lábai a tesére merőlegesen fedezik fel a terepet, a kezeivel is matat mindenfele, csapkod, karmol, csíp. Aztán kicsit lenyugszik, csak simogatja a karom (kedvence, hogy belém fúrja a körmét, aztán finom mozdulatokkal jobbra-balra pöcögteti). Végül elalszik, aztán álmában néha akkora lendülettel fordul át innen-oda, hogy néha a kiságy valamelyik támlája tartja meg. Tegnap oldalra fordulva aludt el, mintha épp sietne valahova, nagyon vicces volt. Az éjszakai büfézésről persze leszokhatna, mert reggelre annyira fáj a derekam, mintha egész éjjel ástam volna, de attól még kedveljük. Kicsit olyan érzésem van, hogy eddig volt, ahogy volt, de hamarosan rend lesz nálunk, mert ez a baba ki fogja osztani nekünk a sallereket. Szerencsére azért ő is kedveli a búránkat.

Vonalkás, mer csak erre fussa

– Akkora grafomán stream-ben vagyok, hogy muszáj legalább egy vonalkást ma is írni, legalább azt rögzíteni, hogy miről írnék, ha volna idő.
– Ha az ember nagypofával örvendezik annak, hogy milyen jó napja volt, akkor ne csodálkozzon, hogy másnap minden borul. Ennyi cirkusz rég nem volt, valahogy J.-nek ma elég gyengék voltak az idegei, közben meg a baba is tökéletesen elsajátította a sikítást, mint önkifejezési formát. Én már délelőtt kész voltam, A. csak délutánra.
– A. szokott hallgatni Blinkisteket (ez egy olyan app, ami egy-egy könyvet összefoglal pár percben) és a maiban gyereknevelős topik volt, meg is hallgattam iziben mosogatás közben. Nem volt sok új info, de összeszedetten megkaptam egy csokorban, hogy miért (volna) fontos kedvesen és odafigyelve jelen lenni a babák életében – például másképp kéne kezelni a J. félelmeit, nem bagatellizálva, hanem vigasztalva, megerősítve a bizalmát irántunk stb. Sokkal türelmesebbek kéne legyünk vele.
– A másik mosogatós hanganyagomban, az Armchair Expert podcastban meg egy tudományos témákkal foglálkozó újságírónővel kezdtem el hallgatni egy beszélgetést, aki a barátságról beszél, illetve annak az élettani-biológiai fontosságáról. Na ugye, hogy életbevágó? Hiányoznak a barátaim. Alig van időm 1-1 sort írni a közelebbieknek, beszélgetést összehozni ovimentes időkben abszolut lehetetlenség. Bár mostmár lassan lehetne találkozni a volt kolleginákkal például. Komoly kérdés bennem, hogy más kisgyerekes családokkal kezdeményezzünk-e összejárást? Maszkban? Próbáljuk meg a gyerekeket távol tartani? Nem nagyon látom magam előtt.
– Délelőtt (miután sikerült egy órás hiszti után mobilizálni a babákat elmentünk megnézni a közeli játszótér-építkezést. A mackó lecövekelt előtte és egy órán keresztül figyelte, hogy miket csinálnak. Beszélgettek is vele a bácsik, aranyos jelenetek voltak. Fura májusi idő van: tűzött a nap nagyon, de árnyékban hideg szél fújt. Közben a baba felébredt, nyafogott, boglárkát evett (volna, ha engedem). Hát ilyenek a kis séták.
– A kisbaba elkezdtett látványosan rosszul aludni. Egyrészt sokkal nehezebben alszik el, mint eddig. Nappal kínlódik és elalvás előtt sokszor annyira felpörög, hogy teljesen megébred, aztán meg szenved és muszáj fekve álomba etessem. Ha meg alszik, újabban annyira vadul kezd forgolódni, hogy csak ámulunk. Lendületből pördül át a kiságyban keresztbe-kasul, kifacsar pózokban alszik tovább, nyüffög, ide-odatolat, csapkod, hm. Aktív alvó, hogy úgy mondjam. Akkor lesz két rosszul alvó gyerekünk?
– Nekem az egész éjszakás rajtam csüngéstől fáj a derekam meg a vállam. Viszont a szobabiciklizéstől semmi izomlázam nincs, hinnye!
– A mackó ma megkérdezte tőlem, hogy mi az a temető? Próbáltam úgy lavírozni az születés-öregedés-halál témakörben, hogy ne is ijesszem meg túlságosan és érhető is legyen egy négyévesnek, izzadtam rendesen. Lesznek itt még érdekes beszélgetések.
– Vadul nézem a lakásokat, de egyrészt lassú a piac, másrészt meg egyértelmű, hogy nem elég így ímmel-ámmal lakást keresni. Sok pénzt beleölve kell mindenféle emelt szintű profilokat létrehozni, hirdetéseket feladni. Először talán a kocsivásárlás lesz meg, ebben talán a szomszéd segít majd, aki “érti magát” és most rá is ér, mert szállodában dolgozik, az meg zárva.
– Talán hónap végére lassan újraindul a turizmus meg a vendéglátóipar, elképzelhető, hogy lehet majd országon belül nyaralni, hm. Gondolom mindenki elrohan északra a tengerpartra, mi valamelyik tóparttal is ki tudnánk békülni szerintem. Kérdés, hogy lesz-e egy zsebkendőnyi hely majd, illetve milyen távolságot kell majd betartani? És nyilván mindekni inkább utazik majd kocsival, mint vonattal, de ez mit jelent, hány órákat ülnek majd a népek dugóban? Ezek mind távoli ábrándok persze. Ki tudja, akár egy hazautazást is a nyakunkba vehetnénk – az otthoni két hét karantén elég idillien hangzik. Csak azt nem tudom, mernénk repülni? Vagy egyből ilyen hosszú úttal kezdeni az autós karriert? Két hangos és autós utakra nem beidomított babával? Ehh.