Nagy nap lesz az

amikor majd lebaszom azokat az úgynevezett barátaimat, akik kizárólag akkor keresnek, ha kell valami, egyébként meg vidáman ignorálják, amikor én írok nekik, vagy hívom őket. Igazából asszem, mindenkit rostálni kéne, aki az elmúlt évben legalább egyszer meg nem kérdezte tőlem egészen spontánul, hogy hogy vagyok.

“Szüljél, aztán kialakul”

Rajtam egy kicsit kifogott az anyaság. Ezt majd kifejtem, amikor lesz időm (haha), addig is lopott tíz percekben olvasgatom ezt, mert Isolde ajánlotta a blogján, ő pedig megbízható forrás, és hát tényleg nagyon izgalmas. Kár, hogy nem tavaly ilyenkor került a kezembe. Tavaly ilyenkor csupa olyan olvasmány került a kezembe, ami biztosított róla, hogy egycsapásra szerelembe esünk egymással a gyermekkel, minden smooth lesz, csak nyugodtnak és türelmesnek kell maradni. Ehhez képest, engem annyira ledobott a hátáról a ló szülés után, hogy csak nemrég kezdtem magamhoz térni. Ez meg olyasmi, amiről nem illik beszélgetni, tényleg annyira személyes (és annyira sérülékeny szerintem mindenki, aki ezt átéli), hogy nincs is nagy kedvem ecsetelni még a közelieknek sem.

Ma például egy olyan nap van, hogy délelőtt nem aludt eleget az ifjú medve. Hiába volt sok játszadozás meg puszilgatás meg vigyorgás, ebédidőre kezdett elfogyni a türelme, amire megmelegítettem a kaját már bőgött, mire beültettem a székbe, teljesen kiakadt. Úgyhogy tejet ebédelt, mert egyedül azt nem köpte ki, utána meg álomba hüppögte magát. Na, vajon teljes csődnek érzem-e magam? A kaja persze mehet a szemétbe, de ez a legkevesebb.

Tegnap E. vigyázott a macira, amíg beléptem a román gyantázó nénikhez, utána volt alkalmam lefigyelni, hogy a mindjárt két éves kisgyerek hogyan bújik el, gyámbász kutyákat és kisbabákat, követelőzik, csen ki egy könyvet a boltból, mászik be a pult mögé a péknél stb. Pedig elvileg jólnevelt és kezelhető gyermek. Vajon milyen lesz majd J. akkora korára? És az én idegeim? Hogy lehet ehhez hozzáedződni úgy, hogy az ember ne érezze úgy magát, mint egy lerágott csirkecsont? Honnan kellene energiát meríteni ahhoz, hogy a testem ne essen szét és fussa szellemi aktivitásra, munkára stb.?

“Altă viață”*

A hétvége úgy telt, hogy én iparkodtam utolérni magunkat, kicsit főzni, kicsit takarítani, kicsit kirándulni, kicsit aludni, aztán mindenből volt is egy kicsi, de semminek nem értünk a végére. Gyanítom, hogy ez az új normális. Kicsit munkatábor-fílingem van**, a maci egyre aktívabb és egyre kevésbé lehet magára hagyni, amikor ébren van. Cserébe egyre kevesebbet alszik. Úgyhogy egyre nagyobb a kupi én meg egyre kimerültebb vagyok, este 11 körül szó szerint dőlök el, kellemetlen.

Na de most, hogy kipanaszkodtam magam, eldicsekedném, hogy továbbra is szuperaranyos a kis foltos maci, a strandon is mindenkit elbűvölt. Mert hát voltunk megint a Pilsensee-nél tegnap, ahol tavaly is voltunk P.-ékkel az esküvő után. És erre vonatkozik a cím is: teljesen más élmény, ha ott van A. is. Tudtam nyugodtan úszni, felváltva babáztunk (K. is beszállt, mert ő is jött, nagy haverek lettek a macival), fetrengtünk, néha betettük az ergóba aludni. Merthogy nem hajlandó pokrócon aludni kint, cserébe evett jól, ne legyünk telhetetlenek.

Most épp ezekkel vagyok elmaradva: gyógytorna-időpontkérés, úticél újratervezés (a tossai szállás elkelt, de épp azt olvastam, hogy nem túl jó a strandja), takarítás öfkorsz, biztosítóval tisztázódás, banknak papírt visszaküldeni, s akkor ezek csak a fontos dolgok. A gyermek közelebbről mászni fog, nem tudom, a bababiztosítást mikor és hogy fogjuk megejteni.

*Ikonikus román reklám szövege a kilencvenes évek elejéről, ne is kérdezzétek. (=más élet, értsd kb. “ég és föld”)
**Jegyezzük azért fel, hogy szombaton tisztára lazulós programom volt, délelőtt elmentem a központba megvenni a kakifogó papír fedőnévre hallgató ojjektumot (moshatópelenka-kellék), egyúttal felpróbáltam pár fürdőruhát és busongtam. Este meg K.-val akartunk menni szabadtéri moziba, de tele volt, úgyhogy csak ittunk egy sört a park sörkertjében és cseverésztünk, amíg itthon A. vesződött az etetéssel.

Update

Kidőltem fogmosás nélkül, reggel 4-kor ébredtem (nyüffögés, etetés stb.), mintha aludtam volna egy hétig. De azért 8-ig boldogal aludtam tovább. Most dél van, megjártuk a piacot, a maci most is durmol, azt hiszem én is leheveredek. Kicsit elfáradtunk, na.

Elvittem a gyereket a tóhoz. Elfáradtam.

E. a tegnap mondta, hogy készül Starnbergre a kicsi fiával, mert mindjárt vége a nyárnak, meg mert miért üljön otthon, meg különben is, és menjünk mi is. Hümmögtem egy nagyot, egyrészt tudtam, hogy kell menni, mert élmény, meg kimozdulás, meg jót tesz a gyereknek. Másrészt pedig parázni kezdtem egyből, mert házon kívül a maci vagy alszik, vagy nem (és ha nem, akkor egyszercsak benyújtja a számlát), mert amióta eszik mindenfélét még nem volt ilyen piknikes szitu, úgyhogy nem vagyok még ura a pakolásnak ilyen szempontból, és mert tópart az annyimint földön üldögélés, 2 percenként feltápászkodás a gyerekkel az ölemben, ez pedig normális embernek nem okoz gondot, nekem körülményes meg fájdalmas és nem szívesen ismétlem meg sokszor (ha pedig másokkal vagyok, akkor zseníroz, hogy nem funkcionál rendesen a testem és kell magyarázkodni – illetve dehogy kell, csak akkor már az én fejemben fut a magyarázkodós film stb.).

Aztán  mégiscsak összepakoltam már lefekvés előtt, reggel csipkedtük magunkat és 11-kor már ott is voltunk. Jött E.-nek egy másik barátnője is két gyerekkel, kis falka voltunk, hangzavar, tedd ide, gyere vissza, mit csinálsz, nem szabad stb. – a maci csak pislogott (nem baj, szokja!) és nem aludt. A délelőtti alvása helyett volt egy negyed óra szundi, aztán még kb. fél óra délben és délután úgy háromnegyed óra. Ez azért elég kevés az ő mércéjével mérve, úgyhogy számítottam is egy kis kiakadásra, na de ne siessek a dolgok elébe. A hely az továbbra is meseszép: sötétkék tó, a távolban az alpok cakkenyes sziluettje, fürdőző népek a stégen (plusz a burkinis anyuka, aki nézte, ahogy az egész családja napozik és pancsol). Az árnyékban viszont már hűvös volt kicsit, úgyhogy kellett cselezni, hogy érjen azrt nap is. A  maci ügyesen elvolt hol ölben, hol pokróckán (ahogy félrenézek oldalra gurul és gyorsan tép magának egy kis füvet), hol babakocsiban. Enni nem nagyon akart, két kanál zöldséges pépet sikerült csak becsempészni a szájába, aztán kiakadt… úgyhogy maradt a délelőtti gyömölcsös rizspéppel, kis tápszerrel  (elcipeltem a kézi fejőgépet de nem volt nagy ambicájom burrogtatni a tömegben, illetve túl körülményes lett volna félrevonulni), délután a szájába kanalaztam egy kis banánt, kb. ennyi. Kétszer sikerült röviden fürödni is  (persze olyankor ébredt egyből és kellett kirohangálni a vízből), száradni meg napozni nem nagyon. Mindent összevetve halálosan elfáradtam, mert hol kézben volt, hol emelgetni kellett a földről, hol tolni a kavicsos-gyökeres terepen, hogy aludjon. 7-re értünk vissza, én meg sajnos be kellett ugorjak a DM-be tápszerért meg rizspépért, az a plusz 15 perc pedig eléggé betette az ajtót J.-nek. Amire hazaértünk, már eléggé kókadt és kiakadt volt, de aludni már nem bírt. Amire megkevertem a vacsorát (áfonyás-almás, nyamm!), addigra már üvöltött, mint a sakál, de úgy, hogy féltem, hogy belefullad. Végül abból összesen egy kanállal evett, csak tejet volt hajlandó inni, abból viszont hatalmas adagot. Lehet, hogy szomjazott egész nap szegény, de hát mit csináljak, ha nem akar inni, minden kínálgatás ellenére? Na, gyors fürdetés volt az osztályrésze, még egy adag tejecske, s mire hazajött A. a céges buliból, már aludt is.

Mindent összevetve: kaland az ilyen kiruccanás és kell szokni, edződni, nem vitás, de én pont 3 napig tudnék most pihenni, úgy lefáradtam, ő pedig teljesen kiesett a normális alvási-evési ritmusából. Holnap max. a piacig megyünk.

Én úgy szeretek ilyen szép helyekre menni, ha A. is ott van. Mer vele jó. Mer ketten jobb a gyerekkel kirándulni, mint egyedül, mert szét is tudunk nézni és feleannyi a stressz.

Háhh!

Miután két (ok, három) napig komoly nehézségeket okozott fogat mosni, a hajamat bekötni, bármit megfogni, babaruhát patentolni stb., egészen fantasztikus érzés, hogy most már csak egy átlagos izomláznyi fájdalom maradt a karjaimban, szóval szinte normálisan tudom használni a kezeimet. Csoda-e, hogy élháziasszonynak érzem magam, ha 11-kor már ki van teregetve a mosás, fő az ebéd, kész a gyermek tízóraija és megvolt a napi macikép-oversharing?

További célok mára: megtalálni az úticélt, bejelenteni a macit legalább 3 intézménybe (várólistára öfkorsz), összehozni a Nagy Délutáni Sétát J.-vel, folytatni az elrámolást a házban.

Vonalkás

• Ma már csak annyira fáj minden egyes izmom, mintha leszaladtam volna álmomban egy maratont. Ez nem olyan rossz, mint két napja lefekvéskor, mikor konkrétan bőgtem, mert azt hittem, ez már a vég, annyira fájt és a kezem sem bírtam megmozdítani.
• Eléggé szorítottam magamnak, hogy mára kicsit pattanjak helyre, mert ma volt a napja, mikor be kellett vonulni ismét a térdklinikára gyógytornás receptért. Hejj, a régi szép idők, amikor egy telefonhívással el lehetett intézni… Na de rendben volt végül, sétáltunk a szép nyári időben, a maci nézelődött és vigyorgott, csak hazafele unta meg.
• Egyeztettük az óráinkat azzal a kolozsvári haverinával, akinek a macival egy napon született a fia és hát elmorzsoltam egy könnycseppet csendesne: a csaj már visszament dolgozni (a saját maga főnöke, de mondja, hogy ennél tovább már nem maradhatott volna távol, mert lassan elmaradoznak a kliensek) és felfogadtak egy nénit, aki nappal intézi a babát. Egy kicsit lehidaltam, hogy milyen sebességgel haladnak a dolgaik.  Én meg itt nézegetem a százszorszépeket a patakparton hozzájuk képest. Hm.
• Azért megint nekifeküdtem a kitafindernek én is, csak lassan megy a bogarászás.
• Másik bogarászós-lefáradós tevékenységem, hogy úticélt keresek Barcelona utánra. Nem nagyon találtam olyan kis települést, ami szép is meg érdekes a strandja és megközelíthető, mégsem turistás és olcsó. Ki érti ezt?
• Fejben már a csomagolásnál tartok és komoly kétségeim vannak, hogy beférünk-e tényleg egy bőröndbe. Pláne most, hogy J.  nem csak anyatejet eszik.
• Úgy tűnik, megvesszük a pesti lakást, mert valamibe muszáj belevágni. Persze fosunk a sok ismeretlen tényezőtől meg fáradástól, de hát ez ilyen.
• Nagyot sétáltunk este a parkban. Jó a nyár, hiányozni fog.
• Itthon minden szalad (már megint v még mindig, perspektíva kérdése), most épp az a mentségem, hogy a kezeimet nem igazán tudom használni az izomgyengeség miatt. Apropo, ma már a harmadik forrásból hallottam, hogy mások is ennyire megjártak egy-egy  virózist, E. azt mondja, két hétig fájtak az izmai, szuper.
• Milyen szomorú, hogy ott tart a magyar közélet, hogy visszaadott lovagkereszteknek kell örülni.

A helyzet fokozódik

Anyám szerint durva virózis, én ma reggel már a testet lassan felzabáló szuperbacikról rémálmodtam: most nem volt nagy lázam,  de annyira durva izomfájdalmakra ébredtem (plusz váll- és derék, öfkorsz), hogy wow. Valamiért a karomban a legerősebb, reggelre alig bírtam a kezem forgatni, valamit fogni stb. Aztán megint bevettem egy ibut és funkcionális voltam, estére viszont kezdődik előről, ójaj, mi lesz így holnap, ha egyedül kell emelgetni a macit.

Létezik, hogy a gyermek ebben a zsenge korban már elkezdi a hisztit? Elég gyanús nekem mostanában. Bizonyos patternek kezdenek kialakulni, nem örülök. Például etetéskor: az első pár percben habzsol, vigyorog, élvezkedik. Aztán elveszti az érdeklődését: kell egy játék, amit fogdos, közben ügyesen tátog tovább. Ez megy is egy darabig, majd elkezd berregni és üvölteni. Lehet, hogy így jelzi, hogy jóllakott szegény. De ma mi is ellőttük kicsit a gyereknevelést, mert az apja tegnap péntek estét tartott, én meg nem bírtam reggel moccanni sem a fájdalomtól, úgyhogy tovább aludt, mint máskor, és ez mindig borítja a ritmusát, kedvét. Na, hát így jártunk.

Aztán csekély másfél év elteltével békopogott ma hozzám a természet, hogy ilyen szép virágnyelven fejezzem ki magam,  hát ez sem hiányzott olyan nagyon.

Az úrifiú ivási szokásairól (plusz nyafogás)

Hát azóta annyi történt, hogy a gyermek kicsit jobban van, már csak a nyafogás kéne elillanjon valahogy. De jobban alszik és eszik, úgyhogy én is kicsit helyrepattantam. Szegényke még mindig óvakodik egy kicsit a cumisüvegtől. Meglátja, rándul az arca, de az etetőpozícióban (az ölemben ül keresztbe, arccal jobbra) egyből dörzsöli az öklöcskéit. Mégis hezitál, néz nagy tanácstalanul, kell bíztatgatni. Odatartom az üveget a kezéhez, tétován megfogja és nagyon lassan a szájához emeli – a szája, mint egy halacskáé, picire nyitva és egészen kerek. Aztán rendkívül lassan és megfontoltan kortyolgat, mint egy úrifiú.

Már épp örvendeztünk, hogy ezen akkor túl lennénk (sose fogjuk megtudni, hogy tényleg fogínyfájdalma volt-e, vagy épp a torka fájt és azért nem evett), aztán ma reggelre mindketten úgy ébredtünk meg, mint akit megvertek: súlyos ízületi fájdalmak főleg vállban, de mindenhol más is, nekem extra torokfájás és hőemelkedés. Egy ibu segítségével mégiscsak átvészeltem a mai napot, főztem is egy kis marokkói levest (csirkepaprikás is tervben volt, de aztán inkább lefoglaltam a barcelonai Airbnb-t helyette, sokat kellett nézegetni és válogatni). A. továbbra is házszépítő lendületben van, átszervez, elpakol, mindenféle diy projekten agyal vadul. Szóval jó nyugis szombat volt, kívánok még sok ilyet magunknak (mínusz a nyafogó gyerek, a kedélye még nem az igazi).

Ui. Ez még ide kéri magát: panaszkodtam az egyik csíki barátnőnek, hogy nem iszik a maci. Visszakérdezett: “Simoni szesz?”

Exkluzív népek vagyunk: Genfbe járunk egy kis vírusért

Ezzel le is lőttem a poént, de hát minek a poént a végére hagyni ugyebár. Indulás előtti nap hívott a nővérem, hogy “Ne ijedj meg, de…” – lázas a fia, esküdözött, hogy ez csam egy kis fogzás, egy napos láz, sok ilyen volt már, mi más is lehetne. Tekintve, hogy a jegy is belekerült egy kissebb vagyonba (mer utolsó percben vettük, azér), megindultunk. Nagyjából, mint a sátoros cigányok: bőrönddel, hátizsákokkal, babakocsival, matatómacival. Az út: 4 óra buszozás Zürichig, onnan 3 óra vonattal. Kiderült, hogy csak babaüléssel lehetne vinni a macit, de mi eleve két helyet foglaltunk, mert azt hittük, ölben lesz. Megengedték végül, hogy a gyereküléssel együtt bekössük (ezt persze csak úgy lehetett, hogy maradt üres hely a buszon, ami egyébként elég zsúfolt volt). A 4 órából 3 azzal telt el, hogy vadul szórakoztattam, etettem, altattam és bűvöltem a gyermeket. Amikor aztán romlott a hangulat, helyet cseréltem A.-val (aki egy szuperpanorámás helyen lazult eladdig), ő betette a hordozóba (illegálisan persze) és aludt a maci Zürichig. A vonatút aztán smafu volt, gyönyörű táj, pikkpakk pelenkacserék (ölben, 1 perc alatt), minden oké.

Odaérve fogadott egy fantasztikusan nyüzsgő városka (ilyen lehet NY kicsiben), egy agitált nővérem és egy kókadt-bágyadt kuzin. Mint kiderült, mégsem 24 órás lázacska, amíg ott voltunk még a sürgősségre is bevitte. Persze igyekeztünk távol tartani egymástól, de lehet, hogy nem voltunk elég óvatosak. A maci például evett az ő etetőszékében, volt olyan, hogy nem mostuk meg a játékokat amik mindkettőjüknél voltak stb. Szóval benne volt a levegőben, hogy akár el is kaphatja, de akkor már inkább kiélveztük az ottlétet, amennyire lehetett. Nagy séták, tüzijáték (csak a parkból, mer a parás fejem nem akart a tömeggel vegyülni), strandolás a tónál, akciódús éjszakák (a maci még mindig rossz alvó, a földön aludtunk egy kihúzható kanapén, mellettem a baba egy matracon, minden felállás-lehajlás egy külön akció volt).

Nagyon reméltem, hogy ha ki is üt rajta a kórság, csak a hazaút után teszi és így is lett: mire nagy elnyűtten hazaértünk (újfenn elbeszéltük, hogy miért is nem vezetünk, bizonyos dolgok mennyivel egyszerűbbek volnának) és kidőltünk, be is lázasodott nagy sebesen. Azóta pedig nincs megállás. Úgy tűnik, a bizonyos három napos láz ütötte ki: első-második nap nagy láz és elesettség, nyöszörgés, kúpok, lázcsillapítás. Most már jobban van, csak a kedve szörnyű, illetve tegnap dél óta szabályosan kiakad, ha a cumisüveget a szája felé közelítjük. Nem tudtam eldönteni, hogy a foghúsa fáj-e, vagy a torka inkább, mindenesetre üvölt, mint a sakál. Tegnap este már azt is kipróbáltam, hogy tudom-e vízzel etetni kiskanalanként, azt szerencsére elfogadja, de egy idő után keservesen sír attól is. Szóval a reggeli is, az ebéd is nagyon híg anyatejes pép volt, sajnos csak pici adagok. Egészen szívszorító volt nézni, ahogy rettentő szomjas, és meg is ragadja a két kezével a cumisüveget, aztán jól látszik, hogy tépelődik és inkább elkezd üvölteni, minthogy inna belőle. Hajnalban azért rászánta magát és be is vágott egy üveggel nagyon lassan, kortyonként.

Hát így mulatunk itten, mondanom sem kell, hogy fantasztikus állapotok uralkodnak, mert én szó szerint minden szabad percet alvással töltök, hogy bírjam az éjszakákat. És úgy tűnik én is elkaptam: az éjjel volt egy nagyon kellemetlen lázas-hidegrázós-izületi fájdalmas epizódom, rendesen be voltam fosva, hogy mi lesz, mert potyogtak ki a dolgok a kezemből. Aztán szerencsére kiizzadtam, de most sem vagyok túl jól. Kicsit olyan, mintha legóból építettek volna, és készülne az alsó felem leesni rólam.

Van egy  olyan gyanúm, hogy ez már a fogzás kezdete. Lehetséges, hogy most hónapokig-évekig ez lesz a műsor és én soha soha nem szedem már össze magam ever? (Értem ezalatt, hogy legyen időm magamra, aludni, normálisan enni-mozogni, kicsit rendbe kerüljek a dolgaimmal.) Hogy örökre oda a jó kedélyű drága maci és mostantól a nyafogás lesz a standrad? Hogy le fog szakadni a derekam? Hogy kanalanként kell itatni a gyermeket? (Vagy tanítsuk meg gyorsan pohárból inni?) És a biztosító úgy döntött, hogy csak mostanig fizették a fejőgépet, tehát el kell dönteni, hogy visszaadjuk és maradunk a kicsivel, vagy fizetjük (mint a katonatisztek), meg egyáltalán – meddig? A Hebamme természetesen nyaral és nem válaszol az üzeneteimre.