Sírok

Ma all time mélypontra jutottam a gyereknevelésben azt hiszem. Továbbra is az a baj, hogy J.-ék ovijában nem kötelező a déli alvás. Felajánlják nekik a lehetőséget, illetve a kicsik esetében szorgalmazzák is, de hogy pontosan mivel és mennyire, azt nem tudom. Viszont 3 órakor minden nap úgy kapom meg a mackót, hogy a szemei keresztbeállnak a fáradtságtól, minimum szétszórt és lassú, de sajnos egyre gyakoribb az ingerültség, kötekvés, ordítós-csapkodós hisztirohamok. Ez tart estig, este aztán, mikor megpróbáljuk lefektetni időben, hogy pótolja a deficitet, megélénkül és jól felpörög, lehetetlen ágyba nyomni. Szegény kicsi maci. Több dologgal is próbálkozok (zunk), szép sorban: először persze szép szóval, aztán alkudozunk, ígérünk mindenfélét, aztán fenyegetőzünk, kezdjük felemelni a hangunkat, majd (ahogy fokozatosan elborul az agyunk), előbújik belőlünk az Autoriter Szülő (“Azért, mert én azt mondtam és kész!”), amit kb. mindketten megfogadtunk, hogy mi aztán sosem… Joker az ölelés: ha már annyira belelovallja magát, hogy se nem lát, se nem hall, általában arra van szüksége, hogy valaki jól megölelje. Az valamennyire feloldja, de igazán megnyugodni attól sem tud. Ma egy adott pillanatban, mikor már fél órája őrjöngött, kértem, hogy kicsit csillapodjon le, nyugodjunk meg, mire ő: “De én most nem tudok megnyugodni, anya!” – és üvöltött tovább. Drága kicsi babám. Rá egy órára B. haverja szülinapján az ajtófélfából leste, hogy a gyerekek hogy tombolnak odabent, végig a szoknyám sarkára volt ragadva.

Hát nem tudom, nem gondoltam, hogy megússzuk a testvérféltékenységet. Tudtam, hogy haragudni fog rám és hogy rátesz a trauma még egy lapáttal a többi dologra. Attól még elég nehéz elviselni, pláne mert irtó lelkifurdalásom van, amiért nem sikerül megteremteni neki az optimális közeget a kibontakozáshoz. (14 óra alvás kéne? most kb. 11 órát alszik) A jó hír, hogy az oviban minden ok, szóval ezt kizárólag nekünk (who am I kidding, nekem) tartogatja. Ma ki is bújt a szög a zsákból, mikor a babát öltöztettem, ordította, hogy “Tegyed le, most én vagyok a soron!” Komoly dilemma, hogy engedni kellene-e a nagyágyban aludni el, miközben a kisbabát altatom. Ez biztos helyrebillentene benne ezt-azt, de nagyon nem szeretném odaszoktatni, meg nem tudom, megbírnék-e szimultán két gyerek altatásáért felelni (sajnos élénken élnek bennem az altatás kapcsán megélt csendes dührohamok emlékei az elmúlt 2 évben, oda sem szeretnék visszamenni). Tudom, hogy minél többet kell szeretgessem, de ez tényleg nehéz, mert sokszor elutasító meg undok velem. Remélem hamar elmúlik ez a fázis.

Fenékig tejfel (not)

Azért el tudunk fáradni rendesen a hétvége végére, pedig igazán nem volt semmi extra: kis takarítás, kis kirándulás. Ettől függetlenül ma este már felváltva akartunk A.-val valamit a falhoz vágni, mert J. elviselhetetlenül hisztis-nyűgös volt (komolyan elgondolkozom néha, hogy ez természetes és életkori jelenség, vagy valami baj van vele?), minket hullámokban kapott el a düh meg a frusztráció emiatt. Azért voltak nyugis részek is meg szép tájak, a kicsibaba pedig cuki meg jópofa, csak ne volna olyan nehéz cipelni mind a 6.6 kg-ját (kiakadt csúnyán a térdem ma estére, pedig ma nem is rajtam volt a hordozó). Mindezek ellenére elmondhatjuk, hogy:
1) mindenki egészséges (mínusz a takony meg a J. kehes köhögése)
2) München szép
3) nagy baj nincs.

De ha én lennék A., akkor lehet kicsit bánnám, hogy nem fogadta el a tegnapi ajánlatomat, hogy menjen ma el egyedül kirándulni.
By the way: megfogadtam az anyósom tanácsát, priceless-szül laza péntekem volt, de tényleg. Viszont sajnos van az a szint, amikor a nagy lazaság által beállt káosztól kezd kiakadni az ember, és akkor da capo al fine.

Szóval kicsit fáradtak vagyunk. Számítottunk-e másra? Nem. Ki fogjuk-e bírni? Persze. Sok vannyogás lesz még a témában? Mindenképpen.

Lazuljak!

Itt volt anyósom tíz napig. Több tanulságot is levontam/tunk, semmi komoly egyébként, csak most már nem szorultam segítségre a szó klasszikus értelmében (nyáron ugye hol a nagy hasamtól nem tudtam járni, hol a gyermekágyból nem voltam még kimászva, amikor jött) és emiatt más volt most a csoportdinamika. Eleve rá kell jöjjek, hogy nem kis munka összehangolni a babák terelgetését, plusz ház szinten tartását, plusz mindenkinek a saját igényeit. Én vagyok a legboldogabb, ha oszlanak rendesen a terhek, de az egészet megszervezni irtó fárasztó (és irtó népszerűtlen szerepkör is persze), ilyen szempontból meg könnyebb, ha kevesebb szereplő van jelen. És itt jön a csavar: anyósom azzal búcsúzott, hogy lazuljak azért! Ööö. Mély levegő.

Először is: no shit, Sherlock fején találta a szöget, hogyúgymondjam. Pont azon gondolkoztam pár napja, hogy hűha, lassan a saját apám leszek, aki szintén be tudott feszülni alaposan a hétköznapokba, aztán ez jó mély nyomot hagyott bennünk gyerekekben. Én nem akarom, hogy a babák emlékeiben az idegbeteg stresszes anyjukként szerepeljek. Sőt. Mostanában viszont annyira feszes a tempó, hogy hajlamos vagyok a tötymörgésre rideg hajcsár üzemmóddal reagálni, aztán meg csendesen utálom magam, amiért nem vagyok elég kedves.

Másrészt: sajnos a jelen konstellációban van egy olyan érzésem, hogy ha én itt ellazulok, akkor kb. utánunk a vízözözön. Ez lehet, hogy csak az én téveszmém és fölöslegesen control-freakeskedek, de tény, hogy a családi programtól a kajákig, ruhákig, gyerekek orvosi ügyleteiig nagyjából én tartom számon a hétköznapi dolgainkat (A. meg az anyagiakat, papírügyeinket, azt a részt sem becsülöm alá, most nem azért mondom) és nincs kedvem bedobni a gyeplőt, illetve úgy látom, most is minimumon vagyunk, ebből már alábbadni nem lehet.*

Persze nemes szándékkal mondta, és tényleg: mindezt lazán, kedvesen, türelmesen, derűsen csinálni lenne az igazán király. De nem érzem reálisnak, már bocsánat, pláne olyan napokon, mikor előzőleg 6x keltem éjszaka (3-3, így osztották fel a babák, mer mindenki taknyos). Meg erős volt a késztetés, hogy visszakérdezzek, hogy neki mennyire lazán ment anno?

(Egyébként el tudok képzelni pár dolgot, amitől lazább lennék. Például ha A. péntek esténként megkérdezné, hogy fehér-, vagy vörösbort szeretnék a masszázs után inni?)

*Értsd: a gyerekek el vannak látva, vannak tiszta ruháik (iparkodok lépést tartani a növekedésükkel és irtóztató tempóban cserélem le a ruhatárukat – a régiek szortírozása, továbbadása, eladása, hanyítása stb. is nagy móka), általában a háztartás szívja le (nagy kupi van továbbra is, mert sok a tárgy és kevés a hely, plusz J. mindegyre felrobbant egy-egy sarkot és szanaszét hord mindent) illetve mindaz, ami nem közhasznú tevékenység, hanem csak úgy saját élvezetünkre történne (megnézni egy filmet például. Vagy csak úgy üldögélni, beszélgetni, tervezgetni.) Folyton zsonglőrködök a prioritásokkal, melyik adminisztratív intézendőnek van határideje, mi az, ami csúszhat és meddig?

Örök nyár

Nekem persze vagány, hogy október 14-én 23 fok van, csak hát kissé aggasztó is ugyebár.

A mútkori veszekedés egyik témája az volt, hogy miért nincs élénk(ebb) társasági életünk itt? Szerintem mindenkinek jót tenne, pláne J.-nek, aki még mindig nehezen oldódik és furán viselkedik gyerektársaságban. Nekünk meg pláne. A. kicsit a szememre hányta, hogy akkor miért nem teszek többet ezügyben. Szerény véleményem, hogy ennél sokkal többet tenni nem lehet, így is szinte mindig én vagyok a kezdeményező fél, nem akarok az emberek agyára menni. Na ebből az lett, hogy a múlt héten minden napra volt valami program, játszások, spontán beugrások, háztűznézés, parkban összefutás, közös kirándulás, a végén le is kellett mondani ezt-azt. (Illetve lebuktam, hogy kezdek nem képben lenni a kommunikációval, J. barátőm írt egy sms-t múlt hét elején és választ várt, én meg simán nem olvastam végig az üzenetet, ójaj.) Az idő is szép volt, jót tett a sok akció, csak kicsit zsongott a fejünk már a végére. A hétvégénk például úgy nézett ki, hogy pénteken vizes játszótereztünk a J. bölcsis pajtásáékkal (jön a harmadik baba náluk, juhé!), szombaton kis takarítás után bolhapiacoztunk, aztán a parkban találkoztunk az egyik csíki lánnyal meg a másik bölcsis haver szüleivel, elléptünk hozzájuk lakást avatni, aztán jó későn lefeküdtünk, másnap reggel pedig indultunk kirándulni a Wankra.

Tegnap este olyan piros foltok lettek a kisbaba arcán, hogy majdnem elájultam. Azt hittem, a napon égett le, de valami fura allergiás reakció lehetett, reggelre elmúlt. Figyelem, hogy dolgoznak a hormonok, ha a babáim veszélyben vannak, akkor nagyon rettenetesbe kapcsolok (érzelmileg főleg).

Rengeteget hordozom a babát még mindig. Megszoktam, praktikus, tudom, hogy nem nyűgöl, ha kell, eszik is ügyesen, nincs para a böfi miatt. Csak sajnos a derekam kezd nyekeregni egyre jobban. A. ellépett Amsterdamba konferenciára, úgyhogy egyrészt szuper helyen szuperizgalmas emberekkel szuper szakmázáshoz van esélye, másrészt én itt egy estét meg egy reggelt egyedül nyomok le, aztán délben jön anyósom egy bő hétre. A ma este elég jól ment, J. 8 után aludt – ez külön bejegyzést érdemelne, nem nagyon alszik már az oviban sajnos, úgyhogy délután kómás, de estére felpörög stb., na ennek fényében jó teljesítmény a korai fektetés. H. baba elég nyűgös volt ma este, remélem az éjszaka eseménytelen lesz, aztán a holnap reggelt kell még jó alaposan megtervezzem (hánykor kell felkeljek ahhoz, hogy időben el tudjunk indulni? ha a baba nem terv szerint ébred és reggelizik, teljesen meg tudja hekkelni a menetrendet, mert böfiztetve és fél kézzel nem tudom hármunkat hatékonyan előkészíteni. We shall see.)

Alvás

Tegnap megmutatta a KicsiBaba, hogy milyen lenne az életünk, ha nem lenne (egyelőre) ilyen példásan jó alvó. J.-t ágyba dugtuk 9 után (A. bent marad vele amíg elalszik, de van, amikor kijön és J. a kutyusait ölelgetve egyedül is el tud aludni, hurrá!), a baba is belealudt a maratoni szoptatásba, én pedig kényelmesen nekiálltam elmosogatni, a konyhát kisuvixolni, podcastot hallgatni. Eddig ugye az volt, hogy alszik a ded 6-7 órákat egyhuzamban, kb. 10-től 4-ig, akkor kaja, majd 6 körül újra, aztán ébred 9 fele. Hát egyszercsak érkezik A. a konyhába, hogy megébredt a baba, mit csináljon vele? Annyira megébredt, hogy fél 1-ig nem sikerült visszaaltatni, a végén már bepakoltam a hordozóba és róttam vele a köröket a sötét nappaliban, mint J.-vel annó. Eszembe is jutott, mennyit szarakodtunk az elején, pánikosan és kimerülten. Szóval van olyan, amikor a magic szoptatás sem válik be, pedig micsoda reveláció volt, hogy nem kell sétálva ringatni, szépen bealszik az evésbe, csókolom. Na hát reméljük a legjobbakat azért, most tíz órája alszik, egy evéssel, szóval azért ügyes, nem?

Négy röpke hónap után A. visszatérni látszik a hitvesi ágyba. Ez igazán kedves tőle, tekintve, hogy zavaró tud lenni a baba nyekergése-szörcsögése, bár mondom én, hogy csendes fajta. A. barátnőm ki is fejtette a minap, hogy milyen pihentnek tűnök – ezek a régi szép idők, mondom én! Délelőtt még lehet kicsit nyugizni, ügyintézni vagy tenni-venni (mikor elég mélyen alszik a baba), éjszaka meg alszunk egészen jól. Megbecsülöm. 🙂

Másképp meg:
– beállt az esős évszak
– iparkodunk találkozni emberekkel, pláne a gyerekesekkel
– J.-nek van egy kis szerelme barátnője az oviban, nagyon cukik
– elkezdett fájni a hátam a helytelen szoptatástól, hurrá
– a kisbaba egyre “szemesebb”, nagyon aranyos, bár még mindig hányik rengeteget (utálom a “bukik” szót sajnos, arról a motoros balesetek jutnak eszembe)
– logisztikázzuk a téli hazamenést, mert anyám a nővéremnél lesz nagymamai bevetésben valamikor karácsony körül – eyo, újabb kuzin áll a házhoz!
– A.-t küldik konferenciázni jövő héten, itt lesz azalatt anyósom. Télen is szeretném, ha kicsit magára hagynánk, legyen egy kis nyugta tőlünk. Megtartottuk hétvégén a féléves csúnya veszekedésünket, ami kb. abból fakadt (mint általában), hogy ő kimerült, én meg éles elmével rögtön arra következtetek, hogy biztos már nem szeret, el fogunk válni, az élet merő egy nyomorúság (not*). Érdekes, egészen addig tudok tisztán és racionálisan gondolkozni, amíg annyira úrrá nem lesz rajtam a szomorúság/düh, hogy teljesen kiüti a józan eszemet. Amitől ő persze kiakad, veszekszünk, mosolyszünet, aztán újrakalibráljuk magunkat. Szép pár vagyunk, na.

*remélem legalábbis.

A vad péntek esténkről

Vacsoráztunk mikor beugrott J. barátnőm a pasijával, elkérték kölcsön az A. mankóit, mert fáj a J. térde.

Rá kb. egy órára már elolvastam a mesét a mackónak és épp osztottam a pizsit a kisbabának.

Kb. tízre aludtak a babák (nem stresszeltük túl, mer hétvége van ugye), aztán vadul betoltam egy kis kukoricapelyhet, utána összenéztünk A.-val és megnéztünk két rész Simpsonst, ilyen sem volt ezer éve. Közben köményteát és egy kis madárlátta sós mogyorót fogyasztottam (apám hozta Szentpétervárról).

Most 23:45, esek le a székről, olyan álmos vagyok. Pápá.