Végtelenített nyafogás

Igen, látom én is, hogy milyen viccesen/szomorúan semmilyenek az életcéljaim, kis örömeim és gondjaim per pillanat. Kb. ennyi: életben tartani J.-t (vagyis etetni, etetni, etetni, gondoskodni róla, hogy aludjon, játszodjon, tomboljon eleget, ne essen bántódása, ne legyen beteg, szeretve legyen és kapjon elég ingert, lehetőleg jóféléket), életben tartani magam (igyekezni összehozni legaláb 6 óra alvást, olykor enni – lehetőleg normális dolgokat), szinten tartani a házat (ez a legnagyobb deficit, mikor volna idő és lehetőség sikálni valamit, inkább félkómásan heverek valami sarokban, vagy megyek én is ki a házból a családdal). Ami szinte teljesen hiányzik az életből, amikor itt vagyunk: normálisan eltöltött idő A.-val (ez a mi hibánk, jobban meg kellene szervezni az életet), emberekkel való interakció (ezt is lehetne ügyesebben szervezni, bár továbbra sincs túl sok barátunk errefele), több mozgás a városban meg a környéken (én vagyok a kirándulásfelelős, csak most valahogy nem teljesítek túl jól, de A.-t is elég nehéz moccantani, mert ő is ki van nyúlva), mozgás úgy általában, illetve részemről az értelmes dolgok úgy általában: olvasás, informálódás, tervezgetés, szimat felvevése, hogy hogyan tovább és merre. (Amikor meg nekiszökök, akkor teljesen lelomboz az egész.)

Komolyan nem értem, hogy ki hogy csinálja. Annyival ügyesebbek nálam (elképzelhető), vagy annyival nagyobb a rutinjuk, esetleg sokkal jobb a teherbírásuk és mindenki dolgozik reggeltől-estig és nem panaszkodik, vagy hogy? Egy elkényeztetett úrilány voltam eddig, nem egyéb.

Mentségemre: J. épp elég látványosan kezd belépni a dackorszakba (korai, tudom, de hát mit lehessen tenni) és fejhangon üvölt elég gyakran. Közben elkezdte szétszedni a házat és nagyon kell nézni, hogy ne ugorjon fejest a kádba, vagy a tóba, vagy ne guruljon le a lépcsőn, ne érjen el semmilyen hegyes-szúrós stb. eszközt, szóval nincs unalom. És mennek tovább az éjszakai kelések, 3-4-5 darab, ma reggel 7-kor költött. Megyek aludni.

Szia, nyár, szia, München

Mindig ez van, mire végre lesz (vagy van) időm írni, azt sem tudom, honnan kezdjem.

Visszajöttünk, épp zajlik a visszaszokás. Kicsit meredek volt az első két nap kettesben J.-vel – megszoktam a lazulást, hogy sok felnőtt jutott a mackóra és én is tudtam lazulni meg mindenfélét intézni. Jó volt otthon az udvar, a nagy tér, a társaság. Feltett szándékom volt, hogy most aztán őszig csak és kizárólag J.-vel foglalkozom (és befejezem a fesztiválos utómunkát, azt még el sem kezdtem, na de az nem nagy ügy), illetve lefogyok 10 (haha), de minimum 5 kilót*, mert megint elértem a vágósúlyomat. Ehhez képest A. már kedden úgy ment munkába, hogy reggel bőgtem, délután is, mikor hazajött. Nem vagyok büszke rá, de ez van, ha megint durvák az éjszakák, fáj a hátam és a mackó is szintet lépett, borzasztó aktív és hisztis is néha. Ma viszont fantasztikus nap volt, köszönhetően az A.-ék cégét ért vírustámadásnak és a spontán szabadnapnak. Reggel elnéztünk a közelben levő játszóházba, reggeliztünk egyéb anyákkal és leteszteltem J.-t indoor, gyerekek között, hát, remélem októberig még fejlődik a barátkozóssága. Délben A. már itthon is volt, elment szaladni, addig én megetettem-altattam J.-t, aztán eldőltem én is és, láss csodát, két és fél óra mély kómás alvás után már nem voltam olyan mogorva köcsög, mint reggeliben, sőt. Aztán A. elment a macival játszótérre meg vásárolni, én főztem, tornásztam, takarítottam, pakoltam, ami kell. Az este is jó volt, J. aranyoskodott (totyog körbe a házba, mikor épp nincs hisztirohama, rettentő aranyos), megvacsoráztunk (csodás, hogy mostmár egy kosztot ehetünk), A. mosogatott, lezuhanyoztuk a macit, mert tiszta homok volt a haja, aztán kb. 5 perc alatt elaltattam, és már háromnegyed tíz körül aludt, ami tudom, hogy így is szégyenletesen késő, de mostanában még később jött össze (mert későn sötétedik és világosban nem hajlandó kidőlni).

A szemészeti kalandjainkról, a világmegváltó gondolataimról és egyéb izgalmakról majd máskor.

*Ez úgy néz ki, hogy igyekszem kétnaponta 1-1 nagyot szobabiciklizni este (amíg A. alatat, azalatt pont megnézek egy rész sorozatot (The Handmaid’s Tale, még van 1 rész, rágom a körmeim), másképp nem nagyon fér bele ez a luxus, úgyhogy ezzel motiválom magam), meg igyekszem nem zabálni, mint a bolond. De a 90 naposba még nem vágtam bele, iszom is egy kicsit a rozéfröccsből, szervusztok.

Nincs idő

Klasszikus probléma: ha sok az esemény, akkor nincs idő írni, esetleg el is felejtem a dolgok felét, mire van alkalmam blogolni. Na, ezekről írnék, ha nem sajnálnék rá egy-két órát:

• Temesvár, az egész élmény. A város. Az első (kicsi), majd a második szálláshely. Az első két nap anyámmal, hogy Zs.-ék milyen fantasztikusan önzetlenül segítettek mindenben (kicsiágytól elkezdve ágyneműn át homokozófelszerésig és termoszig, mindent kaptunk). A hőség. A főtér, galambostól, szökőkutastól, hipszter-pékségestől. Anyám, amint helyt áll, vásárol, főz, gyermeket terelget reggeltől estig, egy idő után már éjszakázik is, hogy én csinálhassam a dolgom. A. amint megjön kiájulva és felveszi a ritmust.
• A munka, ezer ága-bogával együtt. Hogy mikre jöttem rá magam, a szakmám, a reflexeim kapcsán. Az új emberek. A fantasztikus előadások (és az öröm, hogy másoknak is tetszik), a kevésbé fantasztikusak, az első két órás szinkrontolmácsolás, aztán sorban a többi, a feliratozásos beugrás (előadás előtt 5 perccel szóltak, próba nélkül mentünk neki, de rendben volt). A beszélgetések. A munka. Sörök, sok röhögés, emberek kedvessége, hajnalnézés a színház tetejéről.
• A kómás hazaút a kiakadt macival, itthoni tévelygés, lassan magunkhoz térés. Három nap alatt bőröndből kipakolás.
• Gyereknapozás a várban, sok ismerős, O.-val önfeledt fröccsözés, bújkálás meg nem nevezendő személyek elől. Első hátmasszázs, piacon lézengés, úszás (fantasztikus volt!), busszal menni akarás de nem tudás – mert gyereknap Romániában hivatalos ünnepnap és nem járnak a buszok, oké.
• Itthoni nyár, apám homokozót épít a mackónak, aki időközben nekiállt járni rendesen – Temesvár főterén jött először szembe pár lépést velem, két előadás közt. Azóta már ügyesen lépeget 6-8-1o lépést egyedül is, meg egy ujjba kapaszkodva ügyesen jön-megy, lépcsőzne egész nap. A kutyával is nagy haver lett, mindenkinek vigyorog, bújik, elégedett, huncut. Csak inni nem akar, de cselezünk.
• Kész, alszom, mert sosem érem utol magam a pihenéssel.