Vonalkás

  • Tehát aktív színházbajárós napokat élünk, ami több dolgot is jelent: egyrészt kevesebb főzést-élháziasszonykodást, másrészt több izgalmas inputot, gondolkozni- és írnivalót. Illetve azt is, hogy minden nap fel kell öltözni, meg kell indulni, ott kell lenni, közlekedni kell az olykor éccakába nyúló előadások után, szóval nem unatkozok.
  • Kérdéses reprezentativitású (kb. a felét látom a dolgoknak) benyomásom a fesztiválról mostanig az, hogy nem is “izgalmas” és “kortárs” és “aktuális” előadás az, amiben nincs belecsempészve egy kis Szíria, egy kis dzsihád, egy kis menekültezés. Ez önmagában még nem volna baj, hát ez a valóságunk és ezek a problémáink, erről beszélgetünk, olvasunk, stb. Viszont gyakran az az érzésem, hogy ezeket a fogalmakat csak lózungként működtetik az alkotók és kurátorok, gyengécske produkciókat hintenek meg egy kis szörnyülködős csillámporral és máris boldog mindenki. Ez persze nem új jelenség, meg ez egy ilyen fesztivál is (felvállaltan politikai és nagyon keresik a formabontó dolgokat – hát hogyne!), csak továbbra is ott lebeg a gyanúm, hogy bizonyos témákkal (tíz éve még zsidózás-holokausztos témák, egy ideje a posztkolonialista bűntudat boncolgatása, most meg a fent említettek) meg lehet úszni egy csomó minőségre vonatkozó kérdést.
  • Térjünk vissza egyéb triviális ügyekhez: ezen a héten a fesztiválozás miatt kimaradt a gyógytorna, gondoltam a futó ügyek mellett ne gyűjtsem meg a saját bajom még több szaladgálással és különben is ideje letesztelni hogy hogy bírom nélküle. Hát hm. Lehet hogy jövő héten mégis kérek új receptet, heti 1-1 alkalom rám férne még, amíg bírom. Bár ez a hét is sűrű, hétvégén pedig Berlinbe kirándulunk (juhú).
  • Kezdtem mindenféle új és kellemetlen tüneteket produkálni. Valamelyik reggel olyan erős vádligörcsre ébredtem, hogy üvöltöztem is egy kört A. nagy örömére. Azóta is izomlázam van – én nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi! (Mármint annyira erős izomgörcs, hogy izomlázat okozzon.) Persze szedem a magnéziumot, de attól még kellemetlen. Most épp a fejem fáj, a folytonos orrdugulást már standard lett (persze a hajszálerek is el-elpattannak az orromban, szóval véres zsebkendők látványával dobom fel a házat mindegyre). És a légszomj: ez is új. Pláne lépcsőzés után, de zárt terekben néha rámtör és elég kellemetlen tud lenni mikor metrón vagy előadáson tör rám, nagyon kell figyelni és nyugodt maradni.
  • Voltam cukorvizsgán, is érdekes volt. Itthon bevágtam a fél liter cukros lötyit, aztán elrohantam a nőgyógyászhoz. A. biciklivel jött, később indult de jóval előttem odaért, mert a metró kijáratánál kicsit elszámoltam magam és felszaladtam a lépcsőn: félúton már éreztem hogy hülye ötlet volt, mindenem elforrósodott, izmok megfájdultak, szédülés, hányinger – valahogy eltámolyogtam az első padig és üldögéltem pihegve, vártam a következő buszt. A vizsgálat maga ehhez képest smafu volt: a vérnyomásom mondjuk alacsony volt (kávé nélkül hogyne) meg a hemoglobinszintem süllyedt úgyhogy mostantól vasat is szedek a jód meg a magnézium mellé. Lecsapoltak egy liter adag vért, gondolom majd szólnak ha nem tetszik valami. Az orvos pedig elég hamar lezavart: megnéztük a gyermeket aki valamire nagyon koncentrált épp, lemérte a mérnivalókat (31 cm és kb. 800 gramm), mindent jónak látott, kész. Kicsit jópofizott, hogy ha nincs név, akkor elő kell venni a nagyapák-dédapák neveit és kész, ők is ezt csinálták mind a négy gyereknél.
  • Mostmár vannak olyan aktív periódusai a gyermeknek, hogy kívülről is látom a hasam mozgását. Szerintem ez egy teljesen új kapitulus: ülök a gép előtt és a hasam jön-megy jobbra-balra. De komolyan, ezt nem lehet megszokni! (A. mondjuk már eléggé unja hogy mindig mutogatom.) És megint nőtt a térfogatom, inkább nem is méricskélem. A nőgyógyásznál 59.9 kilót mértek legnagyobb döbbenetemre, de ebből szerintem levonhatunk legalább egy kilót (csizmák, téli ruhák) – itthon persze gondosan ügyelek hogy mindig a lehető legkisebb eredményre jussak, höhö. Még mindig nincs extrém bálnásodás, viszont tényleg nőtt a fenekem és vastagodtak a combjaim. Mostmár az ujjaim is dagadnak picit, hm.
  • A három párhuzamosan elvállalt munkával – dare I say it? – elég jól állok. Az interjú még mindig arra vár, hogy a kedves ineterjúalany eldöntse, hogy mi az amit semmiképp nem szeretne benne hagyni, de egyébként fél nap szerkesztési munka és leadható. A fordítás megvan, most zajlik az első átnézés (lesz még vagy 2-3) de tudom tartani a határidőt. A fesztiválos beszámolót pedig minden nap írogatom, persze a végén kell majd összerázni és az épp egybeesik a berlini úttal, de remélem tudom tartani a határidőt. Ha lemegy ez a három dolog (max. november közepéig, a fordítás adódik le utoljára) akkor jöhetnek az egyéb kreatív ügyek, amiket jó lenne szülés előtt lezavarni, bár nem tudom mennyire reális ez (főleg többet egyszerre). Meg neki kell álljak fészket rakni: ruhákat szelektálni (saját nyáriakat meg amikbe nem férek bele vákuumos zacsiba vagy dobozba-pincébe, nagyobb gyerekruhákat elpakolni, kicsiket szortírozni és számba venni) pelenkázót ebayezni, hálót átrendezni, mózeskosarat elhozni, ilyesmik. Egy csomó mindent kapunk E.-éktől, el kell kezdjek listákat olvasni, hogy tudjam, egyáltalán mi hiányzik még.
  • Bejelentkeztem szülni meg szülésfelkészítőre: január 8-9-én egy hétvégi kurzusra megyünk A.-val (na az lesz érdekes!) aztán 10-én megyek hivatalosan is kiskönnyvvel, biztosítókártyával stb. Izgalmas. A Hebamme jókat mesélt a kórházról: alacsony császározási ráta, békénhagyás, minimális orvosi intervenciók. Mindenképp jól hangzik.
  • Egyéb kalandok: például amikor vártam a Hebammera és nagy csattanást hallottam és megtaláltam a szomszédot elterülve a folyósón… Egyszerűen összeesett de magánál volt, nem verte be semmijét és szerencsére a harmadik kérlelésre megengedte hogy mentőt hívjak hozzá, hamarosan el is vitték. Hatvanas pasi, volt már infarktusa, azóta sem láttam… Remélem jól van.
  • Pár napja az egyik előadás után úgy döntöttem hogy dög vagyok lépcsőzni lefele a színházteremből, hívtam a lifttel: egyből nyílt is, benne egy kissé meglepett arcú pasi meg nő. Megnyomtam a gombot, ajtó csukódott, mindhárman a telefonjainkon pityegtünk. Aztán kb. 40 másodperc után feltűnt a nagy csend, rájöttünk, hogy egy helyben állunk: két gombsor volt és nem a megfelelőt nyomtuk. A pasi nagy vigyorogva elmesélte, hogy ez most tisztára olyan volt, mint egy jelenet egy drogos filmből, amikor az egyik junkie ül egy motorbiciklin és megkérdi a másikat: na, jól megyek? Mire a másik: azt hiszem egy helyben állsz. Élőben vicces vót, bizonyisten!
  • E. kisfia egy éves lett (apámmal egy napon születtek, csekély 60 év korkülönbséggel), volt egy kis kedves zsúr, ahol őszintén meghatódtam, hogy milyen hamar eltelt az egy év és milyen nagy, huncut és vidám kisfiú ez a B. Meg mindenféle finomakkal traktáltak minket, B. pedig teljesítette a papírformát és egy óvatlan pillanatban beletenyerelt a kis gyertyába a tortán, lett is 2 perc üvöltés, de szerencsére semmi komoly. Viszont azt is jegyzetelem, hogy milyen szinten ki van fáradva E. és már látom, hogy komoly erőfeszítések kellenek szervezni magamnak segítséget, hogy ne essek szét teljesen az első pár évben. Meg muszáj lesz dolgozni-szakmázni-tanulni, különben asszem garantált depi és gárgyulás lesz az osztályrészem.

Szanaszét

Mostan egyszerre produkálom a vélhetően hormonális (ezért hol bőgő hol vidáman búgócsigázó) várandós asszonykát, a kiakadt és szakmailag hol vérszemet kapó (még van egy kicsi idő, gyorsan be kellene azalatt fejezni mindent de MINDENT!!), hol padlót fogó (mért, mért, mért kínozom magam mikor a vak is látja hogy nem megy ez nekem, lettem volna inkább utcaseprő, arrrgh!) szorongó, formából kiesett egykori munkásnőt és a konstans magányba lassan belegárgyuló, haza- és főleg barátaira vágyó, elkényeztetett ribit, aki apróságokon kiakad és immár eléggé megtelt a pohara. De egyébként jól vagyok.

Akkor legyen az,

hogy majd írok, ha történnek jó dolgok is. Egyelőre pont olyan szar kilátástalan minden, mint ez a trutyi hideg ködös nyirkos időjárás. Ezen nincs amit dokumentálni, tényleg.

25. hét

Hát hová repül az idő, mondjátok meg? Inkább ne mondjátok meg. Rekordokat döntögetek: az előbb 57 kilót mértem (szerintem ennyi még sosem voltam, de az onlájn táblázat szerint az alsó határon vagyok így is, szóval nincs stressz), és mostmár kezd hivatalosan is eltűnni a derekam. A. szerint már hátulról is látszik, hogy “meg vagyok strammodva”, hát eddig tartott az aranyos kis terhes fázis, mostmár visszavonhatatlanul jön a bálnás rész, juhú!

Egy rakat macerás és kellemetlen tünettől (don’t ask) eltekintve elég jól vagyok: térdfájás nulla, derékfájás nem vészes. Önmagamhoz képest még hatékony is voltam mostanában: végre befejeztem az interjút (már csak szerkeszteni kell), szereztem csomó színházjegyet, elég sokat takarítottam, elmaradt leveleket írtam hűvös halomba. Ma vendégség is volt, úgyhogy a vasárnapi főzőcske deluxe edition-t is megejtettüktem, aztán délután R.-rel moziba mentünk és megnéztük a Black Mass c. régivágású gengszterfilmet. Nem tagadom, hogy a legjobb rész a popcorn meg a trailerek voltak, de azért a film sem megvetendő, csak én vagyok túlérzékeny (kenjük csak ezt is a hormonokra) és amikor zsinórban már a sokadik embert fojtogatták, akkor titokban arról fantáziáltam, hogy otthon majd elterülök a kanapén és eszek egy mandarint és hallgatok egy kis Mozartot.

Úgy látom jó teli ügyintézős-tornás-munkás hét lesz, tényleg bele kell húzni amíg meg lehet. Meg le kell szervezzük a berlini utazást. És el kell döntsük, hogy kicseréljük-e a szekrényünket egy nagyobbra (muszáj, de már látom, hogy micsoda veszekedés-generátor lesz ez a téma is, most hogy az adóbevallás már szinte lecsengett). A napokban fel kell hívnom a kórházat bejelentkezni szülni (áááá!), úgy tűnik lekéstem a szülésfelkészítő tanfolyamokat, de most levelezek valakivel, aki megpróbál begyúrni várólistára vagy ajánl más helyet. Hát ezek vannak. Név még mindig nincs. Remélem A. hamarosan eljut a B. betűig és akkor folytatjuk a szortírozást. 🙂

A Gyermek példásan rúg, mocorog, reagál, ha simogatom odabújik, igazán jó természete van.

Esetünk az adótanácsadóval

Odaérünk 5 órakor, ketten két irányból érkezünk biciklin, én enyhén lihegek, A. az irodában felejtette a sapkáját és kesztyűit. Bemegyünk, a pasi mondja, hogy azonnal fogad, leülünk, várunk. Enyhe gyomorideg: már tavasz óta nyomaszt ez a kurv adóbevallás , A. többször is nekiszökött egy onlájn programmal, heveny hajtépés és veszekedés volt a vége mindig, aztán beletörődtünk, hogy inkább elmegyünk szakemberhez, aki felvilágosít pár ügyben. (Bár többesszámot használok, de a finánc-német még a technikai németnél is távolabb áll tőlem, egyszerűen belecsikkan az agyam, tehát szegény A. nagyjából egyedül csinálta végig a tortúrát. De a tanácsadásra vonultam én is lelkiismeretesen, mert kitudja.) A pasi beinvitál az irodájába, ahol kicsit homályosan látunk – gondolom a tömény cigifüstre nyomott rá egy adag légfrissítőt, éles elmével következtettem erre az émelygősen édes szagból. Leülünk, A. előadja a mondandót: nekiszöktünk, elakadtunk itt és itt, ezzel és ezzel a tétellel nem tudjuk, mit kezdjünk. Például be kell vallani az én (egyébként csekély összegű) külföldön szerzett és már leadózott keresetemet? A pasi nagyon laza, pikkpakk megválaszolja a kérdéseket, ez igen, ez nem, ezt meg lehet próbálni de semmi esély, hát ez kb. ennyi – beikszelget bizonyos tételeket az A4-esen. Kb. 5 perc elteltével a verdikt: csináljuk csak ügyesen meg otthon, mert ő kétszer annyit számolna fel, mint amekkora összegre számíthatunk visszakapni. A végén megkérdezzük, hogy mennyivel tartozunk a tanácsadásért. Felnéz a szemüvege fölött: “Ugyan, ugyan. Maguk fiatalok, nagyobb szükségük van a pénzre.” – és kedélyesen hátba vereget kifele menet.

Ezek szerint még mindig diák-búránk van. Vajon hogy zajlott volna ugyanez a találkozás ha ingben-szoknyácskában sétálunk be talpig illatfelhőben-sminkben? (Nem biztos, hogy akarom tudni.)

A láthatatlan nő balladája

Ha megszámolnám, hogy mostanában hány levelemre nem válaszoltak mindenféle szakmázós ügyekben, akkor most elég szomorú lennék. Tudom, telefonálni kéne meg nyomulni, de az alapból sem megy, hát még egy-egy elmaradt válasz után. Na nembaj. Addig is fát nevelek folytatom a fordítást és igyekszek nem rágörcsölni a jelenségre. Terápiás céllal sütöttem magamnak egy adag házikiflit, finom lett.

Szép őszi este van (meg elmesélem a tiroli hétvégét is)

Hát itt ülünk, én 15 másodpercenként fújom az orrom, A. a telefonját matatja, focit néz és fiúneveket szortíroz* egyidejűleg (háztartásunk Napóleonja ő). Amíg várom, hogy hasson a kamillás párologtatás, elmesélem a hétvégét.

Péntek délután hosszas piszmogás illetve indulás előtt még okvetlenül elintézendő dolgok miatt sikerült szinte lekésni a buszt Innsbruckba. Ez úgy nézett ki, hogy volt kb. 6 percünk eljutni a villamosmegállótól a buszhoz, miközben tudtuk, hogy a ZOB-on külön kaland megtalálni, hogy melyik járat honnan indul. Szóval A. előrerohant, én nyargaltam utána ahogy tudtam – szaladtam egy kicsit, aztán futólépésben megtettem még párszáz métert, aztán csak lépkedtem és harcoltam a szembeözönlő tömeggel. A busz persze késett 25 percet, de nagyon szép látvány lehettünk, amint ketten kétfele köhögtünk aztán kifulladva, mint két kehes ló (csókoltatom a random 5-6 ismeretlent, aki pompás érzékkel gyújtott ránk körülöttünk, miközben levegő után hörögtünk). Jót buszoztunk Innsbruckba, ott pedig megállapítottuk, hogy az innsbrucki pályaudvar és a csíkszeredai közt kb. annyi a különbség (azon kívül, hogy au egyik nyilván nagyobb), hogy Csíkban nem időznék pár percnél többet. Hogyismondjam, kissé lehangoló volt a környék, de várnunk kellett kb. fél órát K.-ékra, úgyhogy beültünk egy török étterembe és úrasan múlattuk az időt (értsd: csak pislogtunk, hogy az egyik mellettünk ülő pár székelyül társalgott, a másik asztalnál ülő két fickó pedig románul – záporoztak a pulamea-k, mikor lejárt szavatosságú ayrant kaptak a deszkurkörec török bácsitól). Ettem egy sütőtökkrémlevest, ami nagyon emlékeztetett a gyerekkoromban valamilyen nyugati segélycsomagból származó lejárt Knorr por(hús)levesek ízvilágára, és elosztottunk egy Pepsit, amivel az éves kólabevitelem meg is volt – éljen az egészséges táplálkozás.

Szóval K.-ék értünk száguldottak a bérelt kisautóban, az egy órányi út alatt kicsit ismerkedtünk (K. az A. osztálytársa volt, én még sosem találkoztam vele – 3 héttel terhesebb mint én, mi a hátsó sorban barátkoztunk, a pasik pedig elől), aztán ott is voltunk a Pfunds nevű faluban. Elfoglaltuk a panizóban a szobácskánkat (tiroli rusztika, festett és faragott szívek mindenhol, de még a takaróink is szív alakban voltak odakészítve) és hamarjában ki is osztottuk a pizsomákat, hogy másnap fel bírjunk kelni. Sajnos én már előző éjszaka takonykóros voltam, úgyhogy hajnalban elég hosszasan szenvedtem, fújtam az orrom, orrspréztem, lihegtem, forgolódtam, ezáltal A. is csak mérsékelten volt pihent szombat reggel.

De azért összekaptuk magunkat és hatalmas reggelit követően (szervusztok, szállodai reggelik!) megindultunk egy Pfundser Tschey nevű helyhez. Addigra a felhők is szakadoztak és kisütött a nap, teljesen idilli kis völgyhöz értünk: egy kertíés mögött békésen legeltek a tehenek, a völgyben felfele kis házikók meg kalyibák, nosza, menjünk kiránduljuk be! Harsány jókedvünk kissé megingott, mikor az egyik bika elég hangosan jelezte, hogy nem vagyunk neki szimpatikusak és határozott léptekkel közeledett a kerítéshez. Az arra haladó biztosítottak róla, hogy az állatok általában veszélytelenek, menjünk csak bátran – mi hezitáltunk egy kicsit, de aztán csak bementünk és kb. hátra sem nézve kezdtünk spurizni minél fennebb a völgybe, minél távolabb a fenevadtól. Negyed óra menekülés menetelés után aztán K. bevallotta, hogy ő nem érzi biztonságban magát ennyi tehén között, mert nem tudjuk, mikor támadnak. Ez persze viccesen hangzik, de ott és akkor volt némi súlya a szavainak (az állatok szabadon legeltek mindenfele, néha egyik-másik szemrevételezett minket, bennünk ilyenkor felderengett az agresszíven üvöltő és közeledő bika emléke), úgyhogy megszavaztuk, hogy “az állapotunkra való tekintettel” talán inkább forduljunk vissza a kocsihoz. Persze ehhez előbb megint át kellett haladni a kritikus szakaszon, de szerencsére a fenevadak elvonultak és épp vizíren kívül legelésztek vígan kolompolva, úgyhogy mégsem kellett kisunyizni a hegyoldalba, hogy ott az erdő mentén bújkálva kerüljük el őket. Hát így úsztuk meg élve a szembesülést a vérszomjas szarvasmarhákkal.

Ezután a hármashatár közelében kocsikáztunk, az olasz oldalon, a rescheni tó partján láttunk vicces tradicionális esküvői menetet lovaskocsival és rezesbandával és sok sziesztázó kisboltot, úgyhogy a tóparti piknik-ötletét gyorsan el is vetettük. Megindultunk egy Reschner Alm nevű hely felé, ami egy szép kis hütte 2020 m magasan, gyönyörű kilátással a tóra meg a környező hegyekre. Jó magasra felmentünk kocsival, úgyhogy a fennmaradó táv inkább volt terhes-kompatibilis séta, mint hardcore túrázás (tényleg lassan mentünk, az egy órásnak mondott sétát mi kb. másfél-két óra alatt tettük meg). Ötpercenként megálltunk hülledezni a sárga és a zöld mindenféle árnyalatain és fényképezni, a fogadónál bevágtunk egy adag császármorzsát (én vörösáfonyás joghurtot) meg bodzalevet, megállapítottuk, hogy elment a nap és egyből elő kell túrni a sapkákat, aztán megindultunk lefele. Útközben mindenféle izgalmasakról értekeztünk (vö.: “beszélgettünk témákról”), például megtudtam, hogy terhes nők ne nagyon mászkáljanak 2000 m felett, mert ott már ritkább az oxigén, ámde K. zürichi nőgyógyásza szerint a svájci terhes nők toleranciája 2500 m. Tekintek úgy magamra, mint egykori hegyi lejánkára, akinek nem ártott meg a plusz 20 méter…

Vacsorára K. és kedves férje kiszemeltek egy slowfood-os könyvből egy fájin fogadót Zamsban. Jó nagy elvárásokkal érkeztünk, úgyhogy kicsit lehidaltunk a nagyon paraszt pincérnőn (akinek annyira előre volt tolva a szemüvegkerete az orrán, hogy folyton úgy tűnt, hogy a tányérba ejti – K. férje, a bécsi ügyvéd egyébként ezzel a nővel illusztrálta a tiroli néplélek abbéli sajátosságát, hogy állítólag mélységesen megvetik az összes turistát és undorukat nem is leplezik túlságosan). Kárpótolt viszont a fenomenális vacsora: előételnek kis sütőtökleves, aztán osztozkodtunk egy adag omlós disznósültön mindenféle izgalmas párolt zöldségkörítéssel és egy sült sajtosgombócon (amit krumplisalátával hoztak – mondjuk én sajnos nem vagyok a majonéz barátja, sem hidegen, sem forrón). Közben kaptunk egy kis poszt-esküvős ajándékot: egy aranyos korondi csengettyűt, merthogy ez a kis vikkendezés az esküvőink utólagos ünneplése gyanánt is szolgált, ha már kölcsönösen lemaradtunk az egymáséról.

Egy elég eklektikus ízléssel berendezett Fließ-i szálláshelyen szálltunk meg, ahol számbavettem a károkat: a túrabakancsba ügyesen beledagadt a bokám, szépen megnyomta mindkét lábamon, a térdszorító pedig csinos mintát hagyott a jobb térdemen. Cserébe viszont egy kis derékfájáson túl semmi vészest nem éreztem, bár 9 körül már tudtam volna aludni (persze 3-kor, 5-kor és 6-kor ébredtem fulladozni, orrot fújni stb.). De a hasam pl. jól bírta a strapát, néha ügyesen rúgott a gyermek ahogy illik.

Ma reggel is úgy tűnt, hogy ócska idő lesz, de ahogy elindultunk szép lassan kiderült: Landeck fele indultunk meg az Arlberg irányába, ahol teljesen Gyűrűk urás tájakat láttunk – tényleg, nem bírtunk eleget ámuldozni – és vettünk finom érlelt sajtot egy meg sonkát (amit nem ehetek arrgh). Lefigyeltük, hogy milyen egy síparadicsom szezonon kívül (konkrétan Zürs környéke: kihalt és szpúki), sétáltunk egy teljesen képeskönyvbe illő patakparton, tovább gyönyörködtünk a bregenzi erdőn, aztán mentünk mentünk Lindauba, mert nekünk onnan volt buszunk vissza délután. Lindauban érzelmes búcsút vettünk egymástól, lokalizáltuk a buszmegállót és gyorsan elmentünk megnézni a Bodensee-t. Szűk egy óránk volt szétnézni, úgyhogy kicsit futólépésesre sikeredett az akció, egy idő után be is jelzett a hasam. Viszont újfenn szépet láttunk, a buszon pedig helyrejöttem – bár tény, hogy itthon, a kanapén elterülve volt teljes a javulás.

Hát így volt az eseménydús hétvégénk. Érdekes, hogy sokáig úgy tudtam magamról, hogy unom a hegyeket és nem dob fel a látványuk, mostanában nagyon kívántam végre hegyeket látni és milyen jól esett, remélem még megyünk. (Bár ha K.-ékkal megyünk, legközelebb már nem férnénk el egy kocsiban, esetleg ha kisbuszt bérelnénk.)

*  G. Ajándok Maximus a ma esti tuti befutó

Hardcore gasztro

Na jó, lássuk be, hogy csak van valamennyi energiám, reggel óta fordítok például és haladtam egy jót, néhány hete pedig visszatért a főzőkedvem is. Ez azzal is összefüggésben lehet, hogy folyamatosan éhes vagyok, tízpercenként jut eszembe valami fantasztikusan finom, amit MOST AZONNAL el kellene készíteni. Úgyhogy pár hónapos kihagyás után (amikor csak nagyon megúszósan főztem/készítettem alapdolgokat) megint terítéken a curry-k, smoothie-k, halfilék, saláták, krémlevesek, jóféle házi pizza, szilvásgombóc meg egyéb jók. A hűtőben figyel a sütésre váró tök, gesztenye, egy előző rend tökből főzött édes-fűszeres szörp amivel a tejeskávékat iszom, zöldségek, rengeteg gyümölcs. Például echte szilva ízű szilva! (Mi legyen belőle? Egy jó kis galette? Vagy gombóc? Vagy úgysem éri meg a holnapot?)

Ma például arra ébredtem, hogy talán időszerű lenne kirámolni a hűtőt.  Aztán tejeskávé és kukoricapehely lett gyümölccsel a reggeli, tízóraira egy csokis keksz gránátalmás teával, ebédre maradék marokkói leves (friss petrezselyemmel!) és utolsó darab frissen sült arabkenyér. Torna (illetve egy alapos derékmasszázs) után betévedtem a boltba, vettem friss ciabattát, úgyhogy az uzsonna pár szelet vajas ciabatta volt érlelt sajttal és paprikával illetve a zseniális banános-homoktövises dzsemmel és egy nagy pohár tejjel (kívánom a tejet! én!). Vacsorára pedig szerintem készítek egy izgalmas zöld tabulét, meg egy citromos szószt, ha marad erőm. De előbb vissza a fordításhoz.

Vonalkás

  • Tegnap megnéztem a gyermeket. Kiderült, hogy elszámoltam magam, még csak most vagyok a 23. hétben. Ő viszont egyáltalán nem számolta el magát: a grafikonok közepén teljesített most is, minden értéke tökéletes. Nem vitte túlzásba az aktivitást most sem, csak néha lengette meg valamelyik végtagját, egyébként nyugisan cuppogott és törökülésben lebegett. Elhagyta a fél kilót, 27 cm, épp vízszintesen feküdt a hasamban, a feje jobb oldalt, de az orvos biztosított róla, hogy most még napjában sokszor megfordul. 3 hét múlva kell újra mennem a cukorterheléses vizsgálatra, alig várom! A fiúgyermek egyébként egyre ügyesebben rugdal, mostmár napjában többször érzem a mocorgást. Tegnap a hólyagomon való trambulinozást is kipróbálta! Egyelőre inkább furcsa, mint meghitt érzés, mintha hatalmas gumibútorokat tologatnának odabent, de már látom, hogy lesz itt látványosabb aktivitás is 🙂 Alig várom, hogy A. is érezze. Lefekvés előtt szoktunk rádiózni, ami úgy néz ki, hogy a hasamra pakolja a kezeit és várunk (illetve félálomban heverészünk), de olyankor a gyermek vagy megilletődik és azért nem nagyon jelez, vagy ő is alszik már.
  • Minden reggel (és ma különösen) úgy ébredek fel, mint aki mondjuk leutazta a München-Budapest távot egy másodosztályú vonaton kucorogva – ezalatt a brutális derékfájást értem, ami reggelenként rámtör. Napközben is egyébként, főleg ha sokat ülök vagy állok egy helyben, de ez a reggeli különösen kellemetlen. Nyiffnyaff. (A labdán üldögélés viszont segít.)
  • Alapvetően bejön a terhesjóga: csak egy-két dolgot kell másképp csinálnom a térdem miatt, és nagyon jól átmozgat. Az oktatónő (kb. 45 kiló, csodafeszes negyvenes holland nő) izgalmas akcentussal beszél, ami azt eredményezi, hogy nem minden szót értek, olyankor körbepislogok és lesem a többieket. Őszintén szólva kicsit reméltem, hogy ez egy barátkozós hely lesz majd, lehet haverkodni a többi nővel – hát egyelőre úgy látom, senki nem barátkozik. Elég fiatalnak tűnnek és szinte mindenki meg van riadva. (Kivétel a Nagyszájú nő, azt hiszem minden csoportban van egy ilyen.)
  • Tegnap jógáról hazafele úgy szétáztam a biciklin, ahogy már évek óta nem. Volt rajtam esőköpeny, de ami kilógott, az teljesen átázott, a tollúkabátom pedig a csuklóm körül nekiállt felszívni a rengeteg vizet és eljutott szinte vállig. Hatalmas szél volt, a kapucnim hol lerepült a fejemről, hogy nem láttam tőle semmit – élmény volt.
  • Megint olyan időszak van, amikor nagyon hiányoznak az otthoni barátaim. Ráadásul az az érzésem, hogy egyre ritkábban jelentkeznek be – ezt mondjuk lehet hogy csak képzelem, mert már előre szomorkodok, hogy ha elnyel a babázás akkor még ritkábban hallok majd felőlük. Lehet, hogy egy gyors hazalátogatást be kéne fértessek még most őszire? A munkaügyek is nagyjából stagnálnak – az emberek nem olyan hévvel és ritmusban válaszolnak a megkeresésekre, mint ahogy remélem, úgyhogy az én lendületem is le-leül. Próbálom célirányosabban megközelíteni a dolgokat (csak ez a túlérzékenység ne vóna).
  • Beüzemeltem tegnap az ájfónt, érzékeny búcsút vettem a 2 évig hűséges szolgálatot tevő hüjevejtől. Hát mit tagadjam, tényleg elég impozáns az S5, és még csak az elején tartunk az ismerkedésnek. Kicsit zavaró, hogy minden kézbevételkor kódot kell pötyögni, meg félpercenként passwordot ismét beadni. És persze ott lebeg az érzés, hogy mostmár mindent de mindent tudni fog rólam aki csak szeretné, de hát eddig sem voltak illúzióim. Jót vihogtunk a szexuális aktivitást, táplálkozást stb. mérő applikáción (vajon opcionális, vagy méri anélkül is, hogy engem megkérdezne?). A. szerint busás vagyonra tennénk szert, ha pénzt csinálnánk abbéli ötletünkből, hogy az ujjlenyomatolvasó funkció figyelmeztetne, mikor kell kezet mosni.
  • Folytatódik a hülye álmok deluxe-sorozat: az éjjel egy sokszemélyes családi vacsorát kellett levezényeljek a régi csíki blokklakásunkban, nyílt lángon sülő darált hússal (?!), Backstreet Boys-tagokkal, akik a családtagjaimmal egyetemben folyton eltünedeztek és én idegesen próbáltam összeszedni mindenkit. Szerintem lélekben már a karácsonyi banzájra készülök. Felmerült ugyanis, hogy jönne a tesóm is az akkor 3 hónapos fiával, akkor kis háztartásunk ismét csúcsüzemmódba lesz helyezve.

Voltunk a hegyen!

Ma beléptem a 24. hétbe. Már egy ideje nyüstöltem, hogy menjünk el kirándulni a Wendelsteinhoz, mert fel lehet seilbahnozni (az magyarul drótkötélpálya?) jó magasra, onnan meg csak 100 méternyi magasságot kell mászni és már fent is van az ember egy fantasztikus hegycsúcson. Idegeskedtem, hogy legyek még valamennyire formában mire megindulunk és legyen az idő is szemi-nyárias. Ma végre összejött, pedig sokáig úgy tűnt, hogy a szombati dugók miatt nem fogunk időben odaérni. A. egyik havere nálunk hétvégézik, ő vezetett, A. meg lelkesen navigált (oké, hatékonyan is, csak közben volt úrrá rajta valami cserkészes lendület, amit én nagyon viccesnek tartottam). Szóval odaértünk, kimásztunk (én voltam az egyetlen terhes asszany!), gyönyörködtünk egy nagyot, társalogtunk random népekkel (“Önök magyarok? Na és Orbán és a kerítés…”), teraszon étkeztünk válogatott szörnyűségeket, aztán hazajöttünk.  Hazafele megálltunk a Schliersee nevű tónál nézelődni, meg vettünk sütőtököt egy útszéli standnál. Engem továbbra is lenyűgöznek az ilyen becsületkasszás létesítmények: sehol egy árus, szolgáld ki magad és pakold be a pénzt a perselybe. Mennyi idő hozzászokni az ilyesmikhez?

Nagy óvatosan térdszorítót is tettem ma (meg botokat is vittünk, de azok a kocsiban maradtak, mikor annyira siettünk elkapni a seilbahnt hogy AZ EGYIK KOCSIAJTÓ IS NYITVA MARADT!!!) és a térdem tényleg szuperül bírta. Igazából mindenem szuperül bírta, csak 3 percenként meg kellett álljak nézelődni. Na jó, nevetségesen hamar kifulladtam, de mentségemre szólva ma már 56 kilót mért a mérleg és tényleg nőtt is egy nagyot a hasam mostanában. Szóval ahhoz képest rendben volt és nagyon jól esett.

Most pedig sül a sütőtök, remélem nem alszom el mielőtt meglesz, mert – bár még csak 9 múlt – úgy érzem magam, mint a juhász, aki egész nap terelette a nyájat a lankás oldalakon és mostmár elfáradt kissé.