Long time no nyafi

Hát hol is tartottam. 2 és fél hét után úgy tűnt, hogy megélek elmúlik lassan a köhögés. Sajnos most megint kaparássza valami a torkom és többet köhögök, mint eddig. Biciklizek megint rendesen, plusz hideg is lett, talán ezzel függ össze. De nagyon nincs kedvem még egy turnus betegségre.

Vannak mindenféle dolgok, például munkafronton beindult egy projekt, de persze unalmas lenne, ha nem lenne mindenféle hiszti meg baljós érzés meg para körülötte, úgyhogy jut ebből is, hogy a fene megenné. Na mindegy, iparkodok nem csüggedni, mert ha meglesz, akkor azt hiszem vagány lesz. Csak megint olyan érzésem van, mint a nyáron, amikor belülről fúrták az ötletemet, mert hülyeségnek tartotta az illetékes (csak ezt sajnos nem mondta a szemembe, inkább fúrta csendesen, aztán sajnálkozott, arrgh). Na de mindegy. Jövő héten állásinterjúra vagyok hivatalos, lássuk. Ezen a Titanicon már nagyon húzzák a búcsúnótát.

Tegnap itt voltak E.-ék, sütögetős délutánt akartunk, de a gyerekek inkább olvasgattak meg autóztak meg rohangáltak visibálva. Nem baj, szuper, hogy jól kijönnek mostmár. Ma délután csendes itthoni fürmölés volt a program, gyurmáztunk, zenéltünk, olvastunk, pelenka nélkül volt pár órát (aztán összepisilte a kanapét persze). Sajnos amire jön A. már eléggé türelmetlen meg fáradt vagyok, úgyhogy nagy tüsténkedések és idegeskedések váltották egymást megint. Kezdek nagyon lázadozni a végeérhetetlen, rosszalkodós altatások ellen, amik minimum egy órát tartanak minden este és amik teljesen elveszik az időt-energiát minden más esti tevékenységtől. A.-val nem szólunk egymáshoz normálisan napokig, mert vagy J. túlkiabál mindenkit, vagy a hosszas ideges fektetés miatt élvezzük a csendet, aztán már kell is lefeküdni és idegeskedni, hogy késő van. Szóval nagyon meg kéne találni a nyitját a nyugis esteknek. Sajnos ez is olyan kicsit, mint a tökéletes alvós szerkó J.-nek: a takaróját lerugja, a hálózsák idegesíti, szóval folyton ki van takarózva és nyüffög éjjel. (A. most mondja, hogy szerinte nagyobb takaró kéne, hm… J. pont olyan pózban alszik, mint A. egyébként, ez elég vicces és megható.)

Nem tudom, megint kicsit megcsapott a pánik, hogy mostmár soha nem lesz idő-energia semmire rendesen. Ha valamire szakítok, akkor valami más úszik. Úgy érzem, hogy az egészséges mindig késhegyen táncol, aztán láttuk most, hogy mekkorát tud borulni sajnos. Komolyan elgondolkoztam, hogy ér-e a megkeresett pénz annyi stresszt meg rohanást, amennyit behoz a családi életbe. (Na jó, nem is a pénz a fontos, hanem hogy ne bolonduljak meg, visszabotorkáljak a munka mezejére stb. De azért kevesebb is elég lenne belőle, persze.) Szóval muszáj ügyesebbek legyünk A.-val. Kár, hogy nagyjából nincs amikor stratégiákat egyeztetni egymással.

A hétvége azért szuper volt: anyám megőrizte J.-t és mi elkirándultunk másfél napra Garmischba. A szálloda ezúttal kicsit lepattant volt, de a hegyek csodásak, láttunk sok szépet, feltöltődtünk, hurrá, kell menni minden évben.

Helyzet

J. barátnőm mondja, hogy ugyanez a köhögős-fulladós szar betegég nála 3 hetet tartott, két kör antibiotikumra is szüksége volt, éjszaka addig köhögött, amíg hányt stb. Nálam ez a tizenkettedik nap, ha jól számolom. Egy paraszthajszállal jobb a szitu, mint tegnap, éjjel csak egy eszeveszett, fuldoklós köhögési roham tört rám, reggel sem akarom már kiköpni a tüdőmet. Voltam az előbb vérvételen, hazafele a biciklin óvatosan tekerve már egész tisztességes nagyságú levegőt is képes voltam venni. De azért nem bízom el magam. Tegnap egész nap hevertem amíg anyám sertepertélt (gyereket vitt-hozott, főzött, pakolt). Délután aztán elmerészkedtem az orvosig, és a kb. tízperces sétától egyszerre tört rám a szívfájdalom, hogy a gyönyörű októberi délutánt (aranysárga levelek! kék ég! napsütés!!!) nem a játszótér szélén töltöm, meg a fulladásos levegőér kapkodás. Szóval még eltart. A héten sem dolgozom.

Szerencsére J. virgonc (és szemtelen), anyám fitt és ügyes, A. szorgos és mindent intéz. Nekem csak az ágasbogas írós-olvasós-átírós ügyeim maradnak, megyek is.

Nyafogás vol. sok

Amilyen bőszen nekiálltam a hathetes online edzéstervnek, pont olyan hirtelen le is állt a lendület múlt hét elején, ugye először a térdem miatt, aztán párhuzamosan jött a hűlés meg nem nagyon tudtam megmozdítani a tetanuszos karomat sem.* Ma hajnalban volt a mélypont egyébként: arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, ráz a hideg, minden fáj. Úgyhogy reggel kaptam is antibiotikumot végül, ember sorsát stb. stb. Várom, hogy hasson, most is van egy kis lázam, ténfergek a házban haszontalanul, nehéz menet volt hazahozni a mackót (kókadoztam a játszótér szélén is kicsit, a klaffogó köhögésemtől egymás után rezzentek össze az anyukák). Még jó, hogy itt van anyám és máris elvitte J.-t futóbiciklizni.

*Ennyit arról, hogy milyen jól bírom a strapát. Tény, hogy utoljára szoktam kidőlni hármunk közül, de olyankor eccer rendesen.

Törékeny egészségügyi állapotomról

Szinte az lett a címe, hogyaszongya “Délelőttönként beteg vagyok”, de ez hülyeség, mert este is beteg vagyok, meg éjszaka is. Csak délután nem vagyok beteg, amikor ketten vagyunk a mackival, mer azt ugye nem lehet. Miután hétfőn kiírtak hétfő-keddre és szerdán egész hétre, kezdett a helyzet is megfelelően komolyra fordulni sajnos. Először csak krákogtam meg fájt a torkom, elment a hangom. Aztán jött a köhögés. És maradt is. Oké, egyszercsak leesett, hogy ez már asztmás krízis, akkor gyorsan felírattam a második puffintós gyógyszert és vártam a csodát. Sajnos semmi csoda. Cserében mostmár taknyolok is, a fullasztó köhögés és légszomj megy tovább, plusz hőemelkedésem is lett. Iparkodok kímélni magam, ami úgy néz ki, hogy reggel A. viszi a gyermeket, mert rosszul vagyok a hidegben biciklizés gondolatától is. (A. egyébként is szobrot érdemel, mert derekasan húzza az igát helyettem is, éjszaka meg hallgatja, hogy fulladozok köhögök.) Délelőtt pongyolában ténferge, megiszok egy teát, beveszem a sok gyógyszert, kicsit dolgozok, kicsit fetrengek az ágyban, főzök, inhalálok, mehetek is a gyermekért. Délután pedig a dolgok rendes menete: bevásárlás, nyafi, park, játszótér, piac, fodrász. Lassan biciklizek (mert más nem is menne), meg nem ugrálok sokat, de mire hazaér A. így is ki vagyok nyúlva. Az esti rituálé azon pontja, hogy J. mellé dőlök és simizem a hátát már problémás, mert fekve még rusnyábban köhögök, a meseimprovizálás pedig nem  nagyon megy, mert ha beszélek, még jobban fulladok. Éjszaka aztán kánonban köhögünk J.-vel, aki sajnos még nem szokott le róla. Szegény szegény A.

Egyébiránt meg volt egy szülői értekezlet, be lettem választva a szülői bizottságba, izgatottan várom, hogy mi lesz ebből. Egyébként a tavaly egy túlbuzgó szervezkedős nőci ijesztett el végképp a dologtól, idén erre egy még extrovertáltabb-rámenősebb díszpéldány jutott önkéntes bizottságvezető-jelöltnek, jött is tegnap éjjel 11-kor az első üzi a Watsapp-csoportba, jéééj… Másik egyébiránt: a fodrászat jó élmény volt, ügyesen tűrte a baba a strapát, párszor szinte bealudt, de főleg érdeklődve nézegette magát a tükörben. Ezúttal nem a klasszikus bilifrizurát kapta, hanem egy fokkal sztájlisabbat. Kicsit rövid, kilóg a folti, de nem baj, hamar nő úgyis. Nagyon rá volt izgulva a jutalomcsokira a mackó, de ezúttal Haribo volt, kicsit csalódottan nyammogta, de aztán belejött. Estére reszelt tökből sütöttem kis lapótyákat kétféle szósszal. J.: “Anya, én nagyon nagyon szejetem a pogácsákat!” A hízelgés elég jól megy, mondtam már?

Holnap jön az anyám. Apósomék ma közölték, hogy spontán mód meglátogatnának a hét közepén egy pár napra. Mozgalmas idők következnek. (De én gondolatban már holnaphoz egy hét ülök A.-val valami járművön, ami a kétnapos szabadságunkba visz itthonról, úúú de jó lesz!)

Gyors vonalkás

  • A térdemen levő jelentéktelen kis horzsolás* nem akar múlni, ellenben kitartóan ég és fáj, úgyhogy ha már munka helyett az orvosnál voltam ma reggel (köhögök, krákogok, nincs hangom stb.), megmutattam. Hümmögtek, fertőtlenítették, kötözték, a tetanusz oltásom felől érdeklődtek. Száz szónak is egy a vége: mostmár nekem is van oltásos könyvecském, bal felkaromban egy tripla oltóanyagos koktél (tetanusz is köztük), kicsit fáj, de fő az egészség.
  • Fájdalom: holnapra sem ajánlotta a munkát a Rém doktornéni, pedig este volna a jó kis Exit game a kollegákkal, amit már vagy másfél hónapja terveztünk. Ha jól vettem ki a kollegina hangjából, nem örülnének nagyon, ha beteg fejjel mégis megérkeznék és összeköhögném nekik a kis szobát, ahova összezárnak minket. Oh well.
  • Sétáltunk ma egy nagyot A. egyik volt osztálytársáékkal. A pasi ortopéd, ő az, aki látatlanban diagnosztizálta a lábam (helyesen, mint utólag kiderült). A felesége csíki, a gyerekeik szimpik. Épp átutaztak, jeleztek, jó volt, kedvesek. Pláne attól ájultam el, hogy a két gyerek milyen aranyosan kommunikált J.-val, meg ő is velük persze. (A nő meg attól ájult el, hogy J. milyen ügyesen jött mellettünk a futóbiciklivel, nem kellett mindegyre kihalászni a csatornából és megmenteni az úttest előtt stb. Sőt, hogy villantson még egy nagyot, J. egyszer csak kinyögte: “Anya, kéjek szépen pejecet!”)
  • A tavalyi kurzus egyik, szegről-végről színházas résztvevője írt ma, hogy látott egy álláshirdetést és rám gondolt. Ahogy végigfutottam, én is magamra gondoltam. Meg kéne próbálni.
  • Félig lefordítottam a felirathoz egy darabot, uhh, kemény anyag. Egy szír nagymamáról szól, aki fogja a kisonokáját és menekül.
  • És akkor itt vannak a klímaváltozás súlyosságát pedzegető, vészharangot kongató  ENSZ-jelentésről író cikkek. Vajon esélyes, hogy valaki, bárki hatalmi pozícióban lévőnek ettől megmoccan valami a szívében agyában? Mivel ilyen időmilliomos voltam, belenéztem a Jon Oliver műsorának Kavanaugh-os részébe is ma. Jézusom, micsoda morális mélyrepülés zajlik odaát (is). Van egy aranyos vers (bizonyos Maggie Smith írta), arról, hogy a világ egy legalább 50%-ban szörnyű hely, de az ember kénytelen a gyereke miatt a másik 50%-ra koncentrálni, azt fényezni, felnagyítani, hát máskép hogy is várhatnánk el tőle, hogy bevegye a dumánkat és elhiggye nekünk, hogy érdemes és jó itt élni?

*ne is kérdezzétek (túl közel bicikliztem a járdaszegélyhez, öreg hiba)

Hagyjuk is

Ha volna ambícióm, szépen felgöngyölíthetném, hogy hol csesztem-csesztük el a mai napot. Szép, napos őszi szombat volt amúgy, az egyik bölcsis néni hatására mégis elvittük a mackót a mezőre. Gyakorlatilag csak az ún. Oide Wiesn-en voltunk, egészen ízléses körhinták, vásári bódék, kiállítások stb. között sétálgattunk, ettünk, élvezkedtünk, végülis jó volt. Aztán mégis elcsúszott minden, főleg azért, mert J. hazaérve már nem volt hajlandó aludni, aztán több körös, már-már botrányos altatás után A. elaludt, én elvittem J.-t boltba meg játszóterezni (kibőgött szemekkel, fájó térddel-bokával, torokkal, egy élmény volt)*. A. szerelni szeretett volna meg szaladni menni, én kicsit dolgoztam volna mert a feliratos munkával nagyon nem haladok (sikerült kerek 1o percet dolgozni rajta ma végülis). Mindenki jót akar, aztán az a vége, hogy morgunk egymásnak, kiakadunk a visibáló, vannyogó és pimaszkodó gyerektől (ezen nem csodálkozom) és mire csend lesz, enerváltan/lefáradva üldögélünk külön külön és próbáljuk utolérni magunkat (esélytelen).

Brutális ez a hosszan (és hasztalan) altatós műszak plusz az éjszakai ügyelet (mostmár nem csak nyöszörgés-kitakarózás van, hanem szabályos felsírás is, mindegyre álmodik valamit szegény és rendesen meg kell vigasztalni). Fáradt vagyok, nyúzott és ideges (és csúnya, és kövér, szegről végről ez is összefügg a nem alvással), nem tudom, meddig tart még, de már nagyon díjaznám, ha jól aludna. Átfutott a múltkor a fejemen, hogy kitudja, valami idegrendszeri éretlenség is állhat a háttérben, talán már rég el kellett volna menjünk alvásspecialistához, csakhát mindenki bagatellizálja a dolgot, haddel, elnövi stb.

On the bright side: sok vagányat láttunk a mezőn (százéves körhintákat, plakátkiállítást, cuki gyerekeket), szép volt délben a park, J.-vel főztem csipetkés borsólevest, beszéltünk a tesómmal meg a gyerekével. Szóval mégsem szar minden. Csak 12 óra alvásra, egy takarítónőre meg pár nap A.-val ketten levésre vágyok. Oh wait, mindjárt jön az anyám és kilátásban vannak csodás dolgok!

*Nem segített, hogy hazaérve A. mindösszesen annyit fűzött hozzá a dologkhoz, mikor két körben felcipeltem az árut, hogy megy ő is a boltba, mert “sört gondolom nem hoztál”.**

**Biztos nem azzal a szándékkal mondta, ahogy én értettem, de ez tárgytalan.

Dióhéjban a mezőről

3Kezdjük azzal, hogy milyen ócska ezt így leírni, de szerencsére A. beteg volt és ennek köszönhetően eljutottam tegnap délután az első rendes oktoberfestes ivászatomra. Eddig ugye távolról néztem, döbbenettel vegyes undorral az eseményeket, de hát nézzük el nekem, hol nyomorék voltam, hol terhes, hol a potenciális tömegmészárlásoktól tartottam. Most úgy adódott, hogy a kollégák kedd délután készültek menni, s bár egyik ex-kollegina lemondta, 4-kor ott dideregtünk voltunk és kb. 8-ig vadultunk. A vadulást úgy kell elképzelni, hogy M. kolléga, A. kollegina meg egy haverük meg én befizettünk az ún. Oide Wiesn-re, ahol egészen békebeli sátrak meg vásári játékok vannak, és a tömeg is egész elviselhető. Miután M. meg A. sikertelenül próbált megharcolni a szemfüles kismamákkal és második körben sem fértek fel a szédületes sebességgel pörgő teáscsészés körhintára, inkább betértünk az általuk kiszemelt sörsátorba. Azért választották épp azt, mert ott állítólag klasszisokkal jobb a zene, mint máshol. Nincs összehasonlítási alapom, de ez tényleg szuper volt: hatalmas fúvós- (és nem csak) zenekar hol hagyományosabb dalokat, hol Kraftwerk- meg Feist-kovereket játszott, kicsit így képzelem el New Orleans-t. Mivel az asztalok nagyrésze foglalt volt (céges ivászatok, szevasztok), az elején középen állingáltunk, aztán A. pincér barátnője megszánt és hozott négy korsó sört. Namost a korsó sör az ugye az 1 literes Mass, plusz a jó kis kancsó, emelgettük rendesen, mára pedig fáin izomlázam (is) lett a felkaromban. Megittuk lassan a söröket, került asztal némi gyanús (vagy inkább enyhén szánalmas) középkorú pasikkal, ettünk egy akkora perecet, mint a fejem, kicsit még táncikáltam aztán indultam is. Mit mondja, egy korsó meg egy fél radler épp elég volt ahhoz, hogy ma kóvályogjak. Kifele még bámultam kicsit a mindenféle színes dolgokat meg vettem pergelt mandulát. Érdekes, ami délután kicsit Las Vegas-os nyomottságot árasztott, az éjszakára már átminősült hangulatossá – érdekes, hát így hat a sör! Hát ilyen a bajor néplélek!

S akkor emlékezzünk meg a dirndl-ről, amit a szomszédasszonytól kaptam kölcsön. Pontosabban: rámtukmálta kedvesen, de milyen jó is, magamtól soha az életben nem jutna eszembe beszerezni, de tényleg élmény volt hordani. Pláne miután sikerült felhúzni a cipzárt (eredetileg akartam vinni varrókészletet is, de aztán meggyőződtem róla, hogy a fűzhető rész megtartja)! 34-es méretű volt ugyanis (én most 38, néha 40-est hordok). Na de lényeg a lényeg: jó volt, érdekes volt, egyszer mindenképp élmény.