Exkluzív információ piciny olvasótáboromnak

Ez így egyszerűbb lesz talán. 🙂

Szóval tegnap láttam pulzáló kis szívkezdeményt monitoron, 9. hét (valszeg inkább 7-8, de kicsire nem adunk). A kellemetlen része a mázsázás volt, azt inkább nem is részletezem, na de majd ezúttal figyelek a szénhidrátfogyasztásra, az elég jót fog tenni a gombásodás elleni prevenciónak is.

Lecsengeni látszik a bárányhimlő-para, de azért ne kiabáljam még el… Az úgy volt, hogy hétfőn, mikor mentem J.-ért a bölcsi ajtaján lengett a tábla, hogy van egy eset. Bementem, összeszedtem a gyermeket, kimentem, mentünk együtt a nőgyógyászhoz (oda érkezett anyám is a máig tartó bevetésére). Ott gyorsan vettek vért, aztán két nap múlva hívott a pasi, hogy fáradjak be a kórházba, mert nem vagyok védve. J. oltva, úgyhogy ő még pár napig járt bölcsibe, aztán mikor halmozódott a para, inkább itthon maradt anyámmal. Közben kiderült, hogy A. is védve van, szuper, de attól még kicsit tűkön ültünk, hogy kit mikor terít le a lábáról a kórság. Nekem meg volt egy fájin délelőttöm a kórházban, ahol szültem. Elővigyázatosságból benyomtak egy eldugott váróba, aztán várakoztattak vagy 3 órát. Végül nem tartották indokoltnak az immunoglobulinos kezelést, úgyhogy maradt a megfigyelő álláspont, jelezzek, ha van valami.

Aztán tegnap a második vizsgálaton az egyébként laza nőgyógyász jelezte, hogy a helyemben nem ugrálna továbbra is kerülné a bölcsit, J. se menjen ha nem muszáj. Akkor már megkérdeztem az esedékes babazsúrt is, szerinte az sem jó ötlet. Alapvetően a 12. (vagy 15…) hétig maradjak veszteg. Ez kicsit érzékenyen érint, mert a karácsonyi hazamenés egyik fontos eleme a bandázás különféle barátokkal és gyerekeikkel, de hát micsinájjunk.

Másképp jól vagyok, leszámítva a rettenetes álmosságot ami este 9 fele lever a lábamról. Anyám ugye azért kérettük ide (szépen), hogy tudjak túlórázni előre karácsonyra. Ennek megfelelően reggel leléptem és nagyjából este jöttem haza, kettőt szóltunk egymáshoz és már dőltem is el, általában J. előtt aludtam el a kismatracon kucorogva. Hétvégén is munkaesemény volt (szuper lett egyébként, élveztük, a család is eljött), úgyhogy az a pihenés is kimaradt. Tegnap este 9 körül elterültem az ágyon, a távolban hallottam, hogy A. próbálja fektetni a mackót (kb. éjfélig hadakoztak, de sajnos meg sem bírtam moccanni), anyámtól nagyjából el sem búcsúztam, csak adtam egy puszit, amikor elindult hajnalban.

A munkahelyen szemi-inkognitóban vagyok: aki elkapta a kórházas drámát  (és látta utána az igazolást, khm), annak egyértelmű, pláne mert feltűnően nem kávéztam-söröztem mostanában és kivonom magam minden cipekedős munkából. Kíváncsi vagyok, hogy az egyetlen pasi kollégának mikor fog leesni magától – mondjuk akkora a hasam, mint J.-vel kb. a 4. hónap körül, szóval az is kérdéses, hogy hazautazásig sikerül-e leplezni valahogy. Másképp meg közeledik az általam szervezett esemény, dobpergés… A januári event is körvonalazódik. Kicsit izgulunk, hogy visszatér a főnöknő, de bízunk benne, hogy nem, nélküle mindenki produktív és vidám. Van egy függőben levő állásjelentkezés, hát, nem is tudom, arról mit gondoljak (és van-e kedvem stresszes, de jobban fizető álláshoz, plusz a terhes-pókerhez).

A. a tegnapi altatós fiaskó plusz a J. éjszakai műsorának (nyekergés, hánykolódás, beszélgetés) telibe kapása után, ma affelől érdeklődött, vajon normálisak vagyunk-e még egy gyereket vállalni. Biztos lesznek hasonló gondolataim (meg a józan ész egyébként is azt súgja, hogy ebbe a mai világba… stb.), de szerintem meg csináljuk és kész, legyenek letudva a taknyunk-nyálunk egybefolyós évek, nőjenek ügyesen, jó lesz minden. Nem is tudom, én abban is bízom, hogy nem öljük meg egymást A.-val. Túl vagyunk egy kis nyomorékságon, a J. első (álmatlan) 3 évén, hát én a magam részéről derűsen állok elébe a többinek, de tényleg. Gondolom, ahogy öregszem, ez a lelkesedés már csak csökkenni fog, úgyhogy tessék szorítani, hogy most ezzel minden jó legyen.

Ja, hogy anyagiak, kis lakás, messzi nagyszülők, bizonytalan jövőkép, világ tönkremenetele stb.? Egyrészt: kellenek az izgalmak ugye. Másrészt: annyit szorongani, mint J.-vel, remélem még egyszer nem fogok. Megoldjuk, alakul minden. Ami rajtunk múlik, azt iparkodunk nem elcseszni, a többi kapcsán meg reménykedünk és iparkodunk felelős döntéseket hozni.

Wooow

“Affftaa!” (hogy J.-t idézzem.) Mennyi mindenről írhatnék, ha volna időm. Ehelyett:

  • reggel kipattanunk, rohangálunk, jó esetben mindenki elér időben
  • délelőtt aktiválok az irodában, mint az a bizonyos motolla (most épp jól haladnak a dolgok, komolyan gondolkodom, hogy kell-e felmondani, más állás után nézni stb. annyira okés most minden, hogy a krípi főnöknő végleg lelépni látszik)
  • délben mindent otthagyok és rohanok J.-ért
  • délután kókadozok körülötte, amíg játszik, vagy vásárolunk, vagy Márton-napi lámpásos felvonulásra megyünk (nagy élmény volt, na ki az egyetlen anya, aki rendes gyertyát pakolt a lámpásba a kis digitális kütyük helyett? ok, lecke megtanulva)
  • amire hazajön A. vagy van kaja, vagy eltűnök a konyhában, aztán versenytfutunk az idővel, hogy J. decens időben ágyba kerüljön. Ha jó napunk van, kevéssé botrányos a fektetés.
  • Általában bealszom mostanában fektetéskor. Ha nem (mint ma), a végeérhetetlen feliratot bütykölöm, jaj már legyen vége.
  • Egyéb titkos aktivitásokat folytatok.
  • A fentiekből következik, hogy szinte semmi üresjárat, vagy szabadidő nincs.
  • Mindkét nagymama a láthatáron, mert annyi minden lesz, és annyi túlórát kéne gyűjtsünk karácsony környékére, hogy nem fogjuk bírni.

Mehetek is fogat mosni, 7 óra múlva indul a verkli, hollárihó!

Vonalkás

Röviden, velősen…

– Állásinterjú: hát nem hengereltem le őket azt hiszem. Kicsit jobban fel kellett volna készülni, standard kérdésekre pláne… Meg aggódnak, hogy túlképzett vagyok, szóval ez kb. ennyi. (Sóhaj. Tökéletesnek tűnne pedig sok szempontból.)
– J.: felváltva bűbájos és szuperügyes nagy gyerek (ma pelenka nélkül volt szinte egész nap, sétákon is! totális mérföldkő), hol hisztis, rosszkedvű, elkényeztetett maci. Ez persze minket minősít (mínusz az alap kedélybeállítás, vagy nem is tudom: aki éjjel, hajnalban meg reggel is általában rossz kedvűen ébred azzal mi a helyzet?)
– Visszaadtam a feliratos munka felét, furdalt is a lélek, aztán kiderült, hogy mekkora falat a maradék fele is, most azt lapátolom minden szabad percben. Jól jön a négynapos hétvége, de hát alapjáraton nem illik foglalkozni (hanem közös idő, hasznos tevékenységek stb.) úgyhogy altatáskor vagy későeste fürmölök. Már látszik az alagút vége. (De azér kicsit elgondolkoztam, hogy párszáz euro ér-e ennyi melót.)
– Tegnap megint elkirándultunk a Schliersee-hez. Szépek voltak az erdők, de borús-felhős volt a táj. Mondjuk szerintem így is impozáns, pláne a domboldalból, ahova fellibegőztünk. J. már egészen vicces utitárs, kisvasutaztunk, suttogós játékokat játszodtunk és kacagtunk a vonaton. A vonat nem remekelt, rengeteget késett hazafele, kicsit el is vesztettük a türelmünket amire hazaértünk.
– De azért holnap is megyünk, talán Augsburgba, vagy mégis valami hegyoldalba, ha jó az idő.
– Hiányoznak a barátaim. Egyre kevesebbet interaktálok velük, mostmár mindenkinek gyereke van, élete van. Nem vagyok ott, kiesek a szórásból, világos. Azért vannak itt is kedves arcok, ne sírjak.
– A nővérem gyerekének megvan az iskolahelye és ezzel már eldőlt, kb. 1o éves koráig hova fog járni. Mi még nem álltunk neki ovit keresni sem J.-nek. (Nem lustaságból, hanem mert áprilisig kell eldönteni, hova iratnánk be. A nyílt napokat is februártól arrafele tartják.)
– Jól esik a hűvös, csapadékos idő. Persze hétvégén könnyű. Megint 18 fok lesz hét elején, a biciklizésnek persze kedvez, kár, hogy csupa baljós gondolatot ébreszt az emberben.
– Egyik barátnőm megsúgta, hogy a harmadik(!!!) babáját várja. Mit is mondhatnék, ügyesek.