2 éve szültem egy gyereket

Nem rólam szól ez, persze, de azért vicces, hogy a kis nyüffögő csomagból milyen vicces, drága, akaratos és játékos fiúcska kezd lenni. Megünnepelték a bölcsiben is, kapott kis papírkoronát, játékot, sütit. Hazafele nagyot játszótereztünk, bevásároltunk, este átjöttek a szomszéd kislányék felköszönteni, tortáztunk, játszottak, elkoccintottuk a jeles alkalmat. Ha lesz energiám leszervezni, akkor lesz talán rendes zsúr is, de hát az egy akció, nincs kedvem megint túlvállalni magam.

Holnap reggel fogászatra kell mennem. Ki az a lúzer, aki 35 évesen is addig halasztgatja a fogászatot, amíg csak lehet? Én. Már rég aludnék, hogy lelki erőt gyűjtsek, de mostanig szállást kerestem a tesómnak, talán lesz mégis családi csúcstalálkozó, amíg A. sízni megy március elején. Mit mondhatnék, München teli van turistával, pofátlanul drága, a tesóm elvárásai pedig elég magasak. Nagy kedvet érzek a szálláskereséshez. (Nem, igazából nem.)

Erről ennyit

Én: – Meghíztunk, ez tűrhetetlen, gyere fogyjunk le.
A.: – Jó.
Én: – Arra gondoltam, hogy a rendszeres mozgásra kéne odafigyelni, mert a fogyókúra után az ember úgyis mindig visszahíz mindent.
A.: – Azért nem ár a fogyókúra.
Én: – Jó, akkor mostantól kevesebb liszt, kenyér, cukor.
A.: – Ok.

Rá három órára benyomtunk fél doboz kekszet nutellával, pár kocka daimos Milkát, aztán sütöttem 75 deka lisztből pizzát, és biza mind elfogyott. (Egy szép szeletet a szomszéd kislány kapott, meg tönkölylisztből volt, de who am I kidding.) Ittunk hozzá kis portugál vörösbort.

Most egy kicsit felszusszanok

Úú, kilégzés, belégzés, jó hosszú nap, hét volt.

Szóval lement ma reggel az állásinterjú. Nem is tudom, elég mélyen dolgozhat bennem a stresszelős-tépelődős örökség, mert miután kijöttem, még jó pár órán keresztül éreztem a késztetést, hogy lekaparjam az összes bőrt az arcomról és kényszeresen gondolkoztam, hogy mit rontottam el nagyon. Pedig alapvetően nem ment olyan rosszul. Megtudtam, hogy 9 embert hívtak be és 5 hely van, szóval azért van egy kis gyúródás. Ha felvesznek, majd örülök, mert profilba vág, biztos sokat lehet tanulni, meg különben is, kaland, (kis) pénz, moccanás. Ha nem vesznek fel, örülök, mert picit sok most a 3o óra, mert kicsit bonyolult odajutni (nem annyira azért), meg mert féltettem már az utazós terveinket. (Az az igazság, hogy nincsenek nagy utazós terveink, de én azt a pár hosszú hétvégét, meg 1-2 hosszabb utat féltem, ami viszont valószínűleg benne volna a pakliban, még akkor is, ha csak egyéves szerződése van az embernek). Nagyon izgalmas a projektvezető nő, kb. 5o éves, van két felnőtt gyereke, rettentő kimérten és hidegvérűen beszél, kedves, de közben akkora pokerface-e van, hogy ilyet még nem is láttam, szóval nem volt nagy kunszt kis mitugrász hülyegyereknek érezni magam a beszélgetés után. Van pár dolog, amit azért határozottan értékelt a CV-mben meg a mondandómban, úgyhogy nem kizárt, hogy van esélyem, és mindenképp jó élmény volt, aztán lesz, ami lesz.

A nap hátralevő része aztán eszményien telt: amíg én interjúztam, A. meg J. elmentek a gyerekbolhára és vásároltak szuper játékokat a mackónak. Amire hazaértem és itt zsezsegtem rettentően, J. már javában ebédelt. Sajnos A. kicsit beteg, ő volt az éjszakás, úgyhogy evés után kidőlt, én megharcoltam az aludni nem akaró mackóval, aztán kb. 3-ra sikerült elaltatni, és aludtam én is mélyen, boldogan (hülyeségeket álmodva, pl. random fesztiválozót, aki vadászkéssel levagdosta a buszmegállóban felejtett hátizsákom pántjait meg fülét, wtf). Este elcsámborogtunk bevásárolni, ettünk, játszodtunk, fektettünk, boroztunk, társasoztunk. Botrányosan későn fektettünk, de ez van, ilyen a szombat, hétfőig behozzuk majd.

A mackó, amikor épp nem visít és makacskodik elviselhetetlenül, akkor rettentő cuki. Mindent ismételget utánunk, cipeli az oroszlánt meg a mackót és ölelgeti, rohangál, vihorászik. Le kellene szoktassuk az ajtócsapkodásról, mert kezdenek kipotyogni a csavarok a kilincsekből. Rákapott a villanykapcsolók gyepálására. Volt egy ilyen jelenet a napokban, hogy amikor anyám videocseten mondta neki valami huncutkodásra, hogy “te J., te…” ő is feleselt gyorsan, hogyaszongya “te mama, te!” – hát eléggé röhögtünk, meg azóta is, mert gyakran elemlegeti. Szóval elvagyunk. Csak egy kis egészség kell, alvás, meg szerencsés csillagállás. És az sem árt, hogy sütött a nap mostanában, voltunk a tavi kávézóban pénteken, nagyokat lehet tekeregni hazafele a bölcsiből.

És milyen jó, hogy lement ez a stressz, lehet keresni a következő kihívást.

Jobb

Tegnap elég ócskán összevesztünk azon, hogy ma ki maradjon itthon a mackóval (aki nem gyógyult meg teljesen, illetve tegnap este még volt egy kis láza). Nekem ugyanis ma volt a kurzus harmadik és utolsó napja, amire mindenképp menni akartam, A. így csak 2-re ért be. Hát nem a finest moment-jeinket hoztuk, de gondolom benne van, hogy egész hétvégén semmi értelmeset vagy nyugalmasat nem csináltunk (néztünk egy filmet, de kb. ennyi), viszont szürkeség volt és nyafogós gyermek és robotolós hangulat, szóval nem voltunk a helyzet magaslatán.

A kurzuson megint azzal szembesítettek, hogy túlparázom a kommunikációs szkilljeim teljes hiányát (németül mármint, magyarul azért elvagyok). Aztán hazaérve sikerült péntekről átpakolni az interjút szombat délelőttre (ööö… dolgoznak szombaton, na ezen inkább nem gondolkoznék most hosszasan el), A. felkelt és elhúzott a céghez, én átvettem az alvós stafétát (J.-nyafis álmatlan éjszakák, heló) és arcátlanul sokáig aludtunk. Utána mindenkinek simák voltak az idegei, jól szórakoztunk J.-vel, aki csomó új dolgot tanul mostanában és nagyon kis vicces (a kiságy csavarját így üdvözli például: “sia gomb! tájtáj gomb! sia!”), főztem neki zöldséges spagettit, magunknak egy rég áhított kecskesajtos salátát, ittunk pár egy üveg vörösbort, volt egy kis youtube-parti és minden klasszisokkal jobb  máris.

Kívánom magunknak, hogy ne szökjünk egymás torkának a leencő párszáz hasonló eset alkalmával. Sajnos nagyon kétségbe tudok esni és végtelenül tudom sajnálni magam, mikor az az érzésem, hogy lose-lose helyzetbe keveredtem, vagy épp valami stresszes folyamat zajlik (munkakeresős önértékelési válság, szervusz!) és nem érzem eléggé az érzelmi szupportot. Na jól van, legközelebb hátha jobban megy majd.

Csak röviden

A csúnya köhögésre, a hétvégére és az A. fáradtsági szintjére való tekintettel ma én leszek az éjszakás, de aztán megy tovább az altatásreformáló projekt. Csak azt akartam elmesélni, hogy van 3 dolog, ami miatt mostanában nem húzom az időt lefekvésig, sőt:

  1. Az angyaltól (alias A.-tól) rendeltem egy gyönyörű pizsamanadrágot (pizsoma? sosem tudom). Szép, puha, öröm ránézni. Nem értem, hogy élhettem eddig enélkül.
  2. Viccnek indult, de szintén az A. angyala meghozott nekem egy napfelkeltét szimuláló ébresztőórát, ami tökjól működik (ha épp J. nem kajabál bele a gyöngéd ébresztésbe, de erről már írtam azt hiszem).
  3. Vida Gábor: Egy dadogás története. Még mindig csak a felénél vagyok, de nagyon élvezem, nem is baj, ha kitart sokáig.

    Bónusz: most, hogy pár éjszaka jobban aludtam, nagyon belejöttem az alvásba. Megyek is.

És azt meséltem, hogy mához egy hét állásinterjúra megyek? Kezdődik ez a periódus is, eyooo!

Persze

Lecsapott a betegség a babára, tegnap a köhögéstől öklendezett a bölcsiben, aggódtak is, hogy nehogy valami ragályos legyen, úgyhogy ma a gyerekorvosnál kezdtünk. Szerencsére semmi komoly, kis vírusos meghűlés, sok folyadék, homeós bogyók (oké…). Délelőtt szomszédoltunk, mert a szomszéd kislány is beteg volt nemrég, aztán ebédidőre J. teljesen lefáradt, rózsaszínek lettek a szemecskéi, taknyolt, kaja után ki is dőlt gyorsan. Gondolom kalandos lesz az éjszaka, oh well. Remélem, nem fajul el (csikö sztreptokokkuszos fertőzés kering a városban) és hamar túl lesz rajta a baba. Hirtelen komoly immunerősítő kúrára fognám magunkat, csak nem tudom, mi is legyen az, 2 nap alatt mi művel csodákat?

On a different note: annyira durva, hogy milyen pedáns, illatos, csilivili háztartást vezet K. (a szomszédasszony) és én mennyire szarul érzem magam minden egyes alkalommal, mikor nálunk van. Ez van, trehány vagyok, nagy(obb) a ház, mások a prioritásaim, nem is tudom. De most például, hogy J. elaludt, én ettem, cikket olvastam, munkaügyi mailt fogalmazgattam egy órán keresztül írtam és most ide írogatok, házpucolás helyett. Mentségemre szóljon, hogy nem akarom felébreszteni J.-t a csörömpöléssel-csörtetéssel, de akkor is. Nem tudom, más hogy csinálja.*

És azt meséltem, hogy tegnap a négy biciklizésből három hóviharban zajlott? Extrém sportok, szevasztok.

*Ja, tegyük hozzá, hogy eddig azért este kicsit összekaptam a konyhát, étkezőt, de mostanában annyira belejöttem az alvásba, hogy altatás után rohanok az ágyba, ez talán nem segít a helyzeten. Viszont, ha anyámnak hinni lehet, máris klasszisokkal pihentebb a hangom!

Szerintem öles léptekkel haladunk a jó irányba, de A.-t inkább ne kérdezzétek

Dióhéjban ennyi. Na jó, kicsit kifejtem.

Szóval a vasárnapi kiakadós hiszti alkalmával A. magára vállalta, ami már rég esedékes volt: átmenetileg alszik ő J.-vel, hátha sikerül leszoknia rólam. Azóta eltelt 3 éjszaka, szerintem szuper a haladás. Az éjjel például 9-től szinte 4-ig egyhuzamban aludt, akkor volt egy kis “mámmá”-jellegű balhé, mikoris A. átment, nyugtatta, lefeküdt mellé a hideg földre matracra, és a következő pár nyüfi alkalmával csak süssögött neki, aztán aludtak fél 8-ig mind a ketten.

Én? Én, köszönöm kérdéseteket, este 10-től szinte 7-ig nagyon jól pihentem, illetve 4-kor én lökdöstem A.-t ki az ágyból, de egyébként tényleg semmi panasz*. Mivel az intermezzók után nehezen alszig visza, reggelre szegény A. olyan, mint én voltam szinte két éven át akin átment az úthenger, nem lehet nagy buli így a munka, de most mit csináljak, ezen most át kell essünk. Szerintem csodás életünk lesz, ha mind alszunk majd.

Szóval koncentráljunk a jó dolgokra: egy hete nincs éjszaka tejecske, fogmosás után csak vizet iszik (ha iszik, mostanában nem kér), vasárnap óta nem rohangálok félkómásan kikapdosni az ágyikóból és nem kell szétfagyva szobrozzak vagy csendkirályozzak visszafele az ágyba. Mostmár azt is szokja, hogy nyüfikor csak kis nyugtatgatás van, de nem vesszük ki az ágyból. Na hát kíváncsi vagyok.

Én meg tegnap elmentem a kompetencia-csekk című kurzusra, ahol rájöttem, hogy 1) gyakorolni kell a németet, mert nem tudom rendesen kifejezni magam, illetve 2) where I come from, teljes tabu a saját képességek, kompetenciák fitogtatása feltérképezése. Ez az álszerénység fog a szakmai sírba vinni, már látom. Az imposztor szindrómáról már volt szó, ugye? Az őrmester-jellegű nőci, aki a prezentációm után szétszedett elég szigorú volt, kurzus után odajött és közölte, hogy “remek nő” vagyok, micsoda érzelmi hullámvasút!

Leadtam tegnap a jelentkezést a lájtos munkahelyre, nem is tudom, minek szorítsak, mert azt hiszem, nem olyan lájtos, mint amilyen keveset fizetnek. Legalább az irataim rendben vannak, keresgélhetek tovább, hurrá.

*Úgyhogy felkeltem 7 előtt, 8-kor már a hóviharban tekertem a parkon át, elvittem bölcsibe a kicsit szomorkás J.-t, itthon porszívóztam, mosogattam, mostam, ágyneműt cseréltem, szemetet szortíroztam, hátra még a feltörlés, szemétlevivés, egy-két mail és mehetek vissza a bölcsibe.

Az alvásról

Megy (ment) a kommentelés egy másik blogon annak kapcsán, hogy Serena Williams állítólag meglepdődött, hogyaszongya, nehéz dolog az anyaság, őt mért nem figyelmeztette senki? Egyesek szerint a magyar nyelvű internet kizárólag arra figyelmeztet, hogy az anyaság szörnyű, kimerítő, merő egy áldozat, mindenki tönkremegy bele, aki nem ezt mondja, az hazudik. Ötven körül a kommentek száma, mindenki a saját élményeit írja nyilván (meg a gyermektelenek azt, hogy ők hogy képzelik, illetve kit mi irritál jobban a témában), de nekem az jön le, hogy akinek a gyereke élhető ritmust diktál a kedves szüleinek (értsd: jól alszik), azoknak a szülőknek sétagalopp az első 1-2 év. Aki pedig megtapasztalta, hogy milyen évekig kialvatlanul, ebből adódóan frusztráltan és ingerülten élni (plusz a bűntudat, amiért nem madonnásan-bájos az ember reggeltől estig), az… hát az reménykedik, hogy majd jobb lesz és lehetőségéhez mérten nem pofázik be más anyáknak(/apáknak*, háhá), max. csendesen irigykedik a szerencsésebbekre. Ha kicsit dramatizálom (még szép, hogy) ezt az eszmefuttatást, akkor nem túl meglepő, hogy a teljes anyaság-élményt meghatározza, hogy kinek milyen alvó a gyereke, ebből kifolyólag mennyire lesz zombi a család. Persze nálunk más tényezők is voltak (a kezdeti ijedelem főleg), de szerintem nekem elég más lett volna és lenne ez az egész***, ha több és jobb minőségű alvás jutna ki. Most például elég jó éjszakának számít az, ha csak háromszor ébreszt J. – az ugye más kérdés, hogy a mi bénaságunk-e, hogy megyek is hozzá, ahelyett, hogy hagynám üvölteni. Én folyton arra várok, hogy mikor fog magától jól aludni (aztán persze hamarosan nekiállunk a spártai módszernek is, mert muszáj lesz).

Tegyük fel, hogy hiába tölti mindjárt a 2 évet, marad még ez az állapot, pár évig. Akkor vajon mi a megoldás, pláne ha dolgozni is fogok? Ha még egyszer azt mondja valaki, hogy feküdjek le a tyúkokkal amikor őt lefekszik, pofánverem a péklapáttal, nincs kedvem megint elmagyarázni, hogy miért. A fizikai fáradtság kibekkelésén (altatók? sport? meditáció?) túl az ingerültség leküzdése volna a fő challenge. Nem ártana leszokni a panaszkodásról, az már sokat segítene, belátom.

Lényeg a lényeg: adok magunknak egy hónapot. Ha február közepéig már egy ideje A. jár be hozzá éjszaka és az sem hozott semmilyen eredményt, akkor felkeresem szépen az alvásspecialistákat egy konzultációra.

*Hány olyan családról tudtok, ahol az apa kel éjjel a gyerekhez?**
**Nagyon remélem, hogy nálunk ez lesz, max. egy héten belül el kéne kezdeni, hátha átalussza végre az éjszakát.
***Nem minősítgetem, szuper és egyre élvezetesebb, csak hát kicsit hosszúra nyúlt a túlélő üzemmódban eltöltött fázis, ami másoknak pár hét alatt lemegy.

Oh well

Hipphopp eltelt a feltöltődős rohangálós, készülődős december, a dőzsölős, programokkal megpakolt és sok emberrel találkozós karácsonyi szezon (erről kéne még írni, addig is, note to self: máskor beiktatni lazulós napokat is a programba, mert ez ismét túl sűrű lett), visszajöttünk a szürke januárba. E. szerint a gyerekeknek kell egy püffernap visszaérkezés után, ehhez sajnos nem tartottam magam (kezdő-e vagyok) és egyből vittük J.-t, két órára rá hívtak is, hogy talán első napra ez elég lesz, szegény nagyon nyafog. Úgyhogy most még egy mini-beszoktatás zajlik, de majdcsak belejön.

Egyébként nagyon meg van pendülve: elkezdett összerakni szavakat, például “kék lámpa” meg “s(z)ia Mama!”, nagyon jól kommunikál, érdeklődő, otthon szuperül viselkedett végig. Kivétel persze, amikor megneszelte, hogy most le van passzolva (asszem 3 kimenős este volt összesen és az éjszakai felsírásokra mindig hazaértem), olyankor durcált aztán 1-1 napot. A család halálosan elkényeztette és babusgatta, kapott rengeteg mindent az angyaltól.

Aztán arról is megbizonyosodtunk, hogy az idő nem állt meg. Nekem pl. húsz éves találkozóm volt (az 1.-8.-as osztályommal, szuper volt látni őket, nagyon izgalmas sztorikat hallottam), szabadidőmben az ősz hajszálakat lesem a fejemen (tegnap kettőt találtam hosszas keresgélés után). Feltűnt, hogy A., ha a kolozsvári hasonmása mellett áll, már nem összetéveszthető vele – 6 évvel fiatalabb a srác, ez mostmár eléggé látszik. A szüleim is ügyesen emlegetik a korukat: anyámat meglepi, hogy már nem úgy bírja a strapát (de azért általában túlvállalja magát, mikor otthon vagyunk, ezt az újrakalibrálást kell még gyakoroljuk), apám pedig már jó rég panaszolja, hogy ő öreg, de most szemlátomást őt is meglepi, hogy kezdte érezni is. A “kor” persze leginkább J.-n érződik, szerencsére. 🙂 Volt szakmázós rész is, lezártuk ügyesen a jót (amiből nekem csak egy év jutott, de “immerhin”, ahogy mondja a német) és beszélgettünk a lehetséges folytatásról, ami irtó izgalmas és hasznos volt.

Most pedig kapkodok, kedden leadási határidő egy álláskához. Az irataim nagyjából rendben vannak, csak a motivációs levél hiányzik. Még magyarul is nehéz összekaparni a gondolataimat, de van már pár, most valahogy össze kéne rendezzem egy épkézláb szövegbe. Újra neki kell szökjek egy hivatalos levelezésnek jogdíjas ügyekben (publikálják a fordításomat, jejj), meg van még pár kisebb elmaradás, illetve meg sem pedztük szilveszterkor, hogy mi legyen a régóta dédelgetett projetk sorsa, amit én már rég halasztgatok, de most valaki nekiugrana. One thing at a time, előbb a jelentkezés, aztán sorra a többi, fontossági sorrendben.

Szuper volt otthon (pofátlanul meggyermekülök mindig a nagy kényeztetésben), de most itt is jó a saját dolgaink között. Csak 1-2 nap suvixolós takarítás hiányzik. Azt azért írjam fel, hogy visszaút után J. este 1o-től hajnal 5.3o-ig aludt egyhuzamban, reggel pedig az ébresztős lámpa fényére keltünk, fantasztikusan pihenten. Mára pedig már J. lekörözte a lámpát, fél 7-kor indult a műsor. Cserébe este végre sikerült fogmososás ELŐTT itatni vele a tejecskét, utána (és éjjel) csak vizet kapott, hurrá.