(Nyavalygós)

Alvásügy: mindegyre azt hiszem, hogy ennél már nem lesz rosszabb, aztán de. Az éjjel például óránként költött, szóval hiába feküdtünk le relatív korán, reggelre fáradtabb voltam, mint este. A ház szalad, kell telefonálgassak, hogy kiderüljön, kell-e autósülés a transzfer buszba (hátha nem, csak ergóval akartunk utazni, mert otthon van autósülés). És nem csomagoltam sem nekem, sem J.-nak. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy feladtam a piacjáró terveimet (15 fok és zuhogó eső, szevasztok), úgyhogy szegény gyermek nem bio, hanem rendes murokból készült pépet ebédelt. Zokogjunk együtt.

Kómás merengés

Példásan szar éjszaka áll mögöttünk, a hetedik felkelés táján el is vesztettem a fonalat. De szerencsére lement a láza a gyermeknek, inkább csak szomjas lehetett hajnalban, meg kivételesen nyűgös. Egy adott pillanatban átvittem magunkhoz (még ott van a babaöböl, amibe egyébként már alig fér), ott viszont be kellett tenni a banánpárnát kettőnk közé, ami mögül egyrészt nem látom, tehát ott is félig-meddig szökdösni kell, másrészt azzal is igyekszik rámmászni. A. egyszercsak feladta és átment a kisszobába a matracon aludni, de asszem kevés jutott neki is. Hát így vagyunk, reggelre aztán hozta a vidám, magyarázós formáját, csak mi dőltünk fel a fáradtságtól. Na nem baj, ezt majd felemlegetem, amikor úgy 16 éves lesz, és meghálálhatja azzal, hogy a leendő testvérkéit (már ha lesznek, ha nem, akkor kitalálunk valami mást) pesztrálja, amíg mi szombat reggel kialusszuk magunkat úgy istenigazából. Vagy elhúzunk egy-két napra ideoda. Jó lesz, mindenképpen. (És már megint ugyanoda jutottunk: most is az. Csak kicsit strapás.)

Most fél 11, 1-re jön a Hebamme, hogy nekiszegezzem a kérdések lajstromát. Akkor most feküdjek vissza egy órácskára, vagy próbáljam meg elrámolni a vendégfogadás nyomait?

Hőség

Állítólag már elvonulóban a kánikula, de ezt egyelőre egyáltalán nem érzékeljük, mivelhogy cirka 28 fok van a házban és csorog rólunk a víz. Tegnap arról is megbizonyosodtunk, hogy kánikulában nem (bocs, sem) tudok higgadtan veszekedni konfliktust megoldani, de amióta elolvastam ezt a cikket, már tudom, hogy a csecsemőagyam tehet mindenről, ujjé.

Éjjel 20 fok volt és elég volt csak egy paplanhuzattal takarózni, reggel kétszer leizzadtam, mielőtt egyáltalán elhagytuk volna a házat – az U5 nevű vizsgálatra vittem a macit (7.8 kg! 68.5 cm! akkor mégsem kisnövésű, csak mi nem bírjuk jól lemérni!) és oltásokat is kapott. Délben itthon hűsöltünk és vártuk Cs.-éket, akik épp Horvátbó’ tartottak vissza Frankfurtba és azt mondták, betérnek egy kávéra. Miközben őket vártam, már tudtam, hogy lemondta az összes potenciális babakocsitologató és el kell vigyem J.-t is fél 6-ra a derékmasszázsos gyógytornára.  Kicsit megrettentem a gondolattól, hogy miközben én görcsösen próbálok ellazulni, a gyermek vörös fejjel ordít egy méterre tőlem, és akkor a többi páciens nyugalmáról még nem is beszéltünk (de már nem is nagyon beszélhetnénk). Úgyhogy nagy volt az öröm, mikor kiderült, hogy Cs.-ék nem sietnek. Kimentünk a parkba, üldögéltünk, ittunk-ettek, én meg, amikor indultam tornára, nyugodt lélekkel hagytam rájuk a macit, mert láttam, hogy nagyon jól elvannak. A masszázs pedig fantasztikus volt – milyen kár, hogy ez azzal is összefügg, hogy mekkora szükségem volt rá, avagy, hogy milyen csúnyán be van állva a derekam-hátam-vállam. Amire hazavittem a bevásárlást, már jöttek is Cs.-ék és megállapítottuk, hogy a maci kissé forró, de hát annyira meleg volt a levegő is, hogy még nem paráztuk túl. Később viszont rendesen égetett. 38 fölötti lázat mértünk, felhajtottam a képzeletbeli ingujjat és beadminisztráltam az első paracetamol kúpját (az enyémet is ilyen szempontból). Közben főztünk meg játszadoztunk a Cs.-ék kislányával (két éves és nagyon vicces), fél szemmel lestük, hogy jön-e már lennebb a láza, de nem siette el. Kapott végül egy langyos fürdőt, ha nem múlik, akkor 2 körül kap még egy kúpot.

Szóval elvileg jön a lehűlés. Várjuk.

Sikerült…

…a tudatalattim valamely bugyrából meríteni egy csokorra valót az aktuális szorongásaimból és olyan frappánsan megálmodni a borzalmat, hogy a fal adta a másikat ébredéskor. De tényleg, csak nyöszörögni bírtam utána egy ideig. Milyen kár, hogy a pszichológus barátnőm új életet kezdett és egy dzsungel mélyén találta meg a spirituális kiteljesedést (nem vicc), ő talán ki bírna rángatni ebből a szarból z állapotból, bár az lenne az igazi, ha végre egyedül is meg tudnám oldani a problémáimat.

Továbbá sikerült megejteni egy bevásárlókörutat végre. Vettem magamnak egy viszonylag elfogadható ruhát a küszöbön álló esküvőre (mivelhogy a meglévőek minősíthetetlenül állnak, köszi szülés), kis evőszettet a macinak, mert maholnap megkapja az első pépet, állatfigurákat a keresztlányunknak. Játéktároló fonott kosarat is vadásztam, de a negyedik Butlersben sem volt, úgyhogy inkább hazajöttem, A. már a második rend ébrenlétet adminisztrálta le maciilag. Milyen jó kis kosarakat vehetnénk Korondon ugyebár, kár, hogy nem kocsival jövünk visszafele.

És akkor ejtsünk szót a paraszt bőrgyógyászról is

Van a maci halántékán egy folt ugyebár, mindenképp ki akartuk vizsgáltatni szakemberrel is. Tegnap volt a napja, hogy eltoltam a bőrgyógyászhoz. Már itthon indult a fesztivál (egy fess kis ing-body-t akartam ráadni, aztán addig rikoltott, amíg kapott kényelmesebb ruhát), odafele csendesen pislogott. Amikor megérkeztünk a puccos rendelőbe, megkérdeztem, hogy mennyit kell várni, mert ha sokat, akkor inkább tologatnám kint, nehogy hiszti legyen a váróban. Nem, dehogy, pár perc az egész. Aztán mégiscsak negyven percig vártunk a szupersztájlis nyugdíjasok között, de a maci ritka civilizáltan viselkedett, 1-2 nyekkenéssel megúsztuk, mehettünk a vizsgálóba.

Ami ezután következett, arra egyáltalán nem voltam felkészülve. A társalgás körülbelül így zajlott:

Ő: (vet egy pillantást a foltra) Igen, ez egy connativus anyajegyusz*, nem kell ezzel egyelőre semmit csinálni, csak követni.
Én: És ha esetleg felmerülne, hogy eltávolítassuk…
Ő: Mondom, hogy egyelőre semmit!
Én: És azok a kis szőröcskék rajta…
Ő: SEMMIT!

Ezek után félve hozakodtam fel egy rajtam levő valamivel, de azt is meg akartam nézetni – ez involválta a nadrágom levételét.

Én: Akkor vetkőzzek le?
Ő: (szemeit forgatja, pofákat vág) Hát igen, úgy könnyebb lesz.
Én: (kioldom a cipőfűzőt az egyik cipőmön)
Ő: (felugrik, a haját tépi) Na de nem itt, hölgyem, NEM ITT!

Átfáradunk a vizsgálóba, bejön egy asszisztensnő, a doktor úr nem maradhat egyedül női pácienssel ilyen körülmények között. A nő kedves, játszik a macival, engem nyugtatgat, én bekészülök, berohan a doktor úr egy nagyítóval, gyors egymásutánban megmutatok neki három anyajegyet.

Ő: Harmlos**. Harmlos. HARMLOOOOS! (elviharzik)

Az érdembeli információkat az asszisztensnőtől kaptuk: amíg a maci növekedésben van, elég évente egyszer-kétszer figyelni az anyajegyet. Majd, ha kinőtte magát (értsd: kb. 20 éves nagy medve), akkor el lehet dönteni, hogy el akarja-e távolíttatni. Addig viszont buzgón kenegetni fényvédővel, nyáron sapkácska kötelező, ha pedig a kis szőrök nagyon zavarnak, akkor óvatosan vágjam le őket.***

Hazafele aztán kicsit vernyákolt a Foltos  Halántékú, nem is csodálom, eddig még nem nagyon találkozott tahó német egészségügyissel ő sem. Ezek szerint nem gyárilag kedvesek ezek, csak nekem volt mostanig szerencsém.

*Latinul természetesen.
**=Ártalmatlan.
***Bilifrizura, az lesz a megoldás.

Székely* furfang meets 21. század

Szóval A. egy ideje komolyan kezdte venni a futást: szakkönyv, cipők, teljesítmény számontartása stb., ahogy illik. Legújabb szerzeménye egy okoskarkötő (ezt most le kellett guglizzam, ezek szerint létezik), aminek többek közt alvásfigyelő funkciója is van, tegnap reggel A. gyermeki ujjongással mutatta nekem, hogy milyen szarul aludt és milyen kevés mély alvás jutott szegénynek, én pedig az elődeimtől, rokonaimtól és üzletfeleimtől eltanult finom mártíromsággal gyorsan szóvátettem, hogy hozzá képest akkor ÉN milyen keveset és rosszul alhattam, ha figyelembe vesszük, hogy ő csak regisztálta a neszezést, én viszont serényen ugráltam ide-oda egész hajnalban. Gyorsan el is kezdtem terveket szőni, hogy akkor majd lemérjük az én alvásomat is és azonnal megdicsőülök megtudjuk, hogy mi is a helyzet, de már akkor gyanús voltnekem, hogy ha felteszem a kütyüt, akkor a maci biztos jobban fog viselkedni, just to prove me wrong. Hát így történt, hogy rekord hamar lefeküdtünk (a kütyü szerint 23.59-kor már aludtam) és mindösszesen kétszer ébredtem (egyszer fél 3-kor megmenteni a gyermeket a kiságy jobb felső sarkábl és kaját előkészíteni, egyszer fél 4-kor etetni, aztán aludtunk fél 8.-ig**), a statisztika szerint szinte összejött 7 óra alvás, ebből kettő mély.

Hozzátenném, hogy a annyira mégsem okos a karkötő, mert az etetési időt például simán alvásnak mérte – ez van, nem ficánkoltunk, a maci ügyesen evett, én kókadtan tartottam az ölömben. De ha ezen múlik, hogy összehozzunk egy elviselhető éjszakát, akkor máskor is elkunyizom A.-tól a karkötőt, a tudományos érdeklődés jegyében, csakis.

*Soha nem vallottam magam igazán székelynek, de ez most mindegy.
**Nagy szerencse, hogy A.-nak eszébe jutott, hogy kikapcsolja a reggel 6-ra beállított vekkert a régi telefonján, amit kölcsönadtunk M.-nek egy éjszakára és előző hajnalban jól megtréfált minket.

Szerencséje, hogy ilyen aranyos

Az éjjel ötször keltem. Ebből kettő etetés volt  (a kiegészítő műsorszámokkal), a másik három meg mentőakció: általában a kiságy jobb felső sarkában találom, vissza kell helyezni startpozícióba, meg kell próbálni becsempészni a cumit a szájába (egyre ritkábban sikerül, nem baj, nem is igényli már annyira), simi-simi, aztán lábujjhegyen kiosonni, remélni, hogy tényleg alszunk tovább.

Az estéink viszont nyugodtak*, amióta a maci korábban fekszik (jó, ez még csak work in progress) és külön szobában alszik, úgyhogy továbbra is valamit valamiért. Azt a 3-4 órát az első ébresztés előtt jó mélyen alszom, utána viszont eléggé fárasztó a jövés-menés. Papíron alszok persze 6-7 órát, de ennyi megszakítással kevesebbnek tűnik.

Na de térjünk vissza az aranyoskodásokhoz. Mostmár határozottan tud fogni, sőt, csípni is. Ma épp fölé hajolva puszilgattam és gügyörésztem neki tiszta erőből**, amikor vigyorgott egy nagyot, mindkét kezével megragadta az arcomat, odacibálta egész közelre és jól megnyalta az orrom. Tekintem úgy, hogy a fiam megpuszilt! Vajon ez azt jelenti, hogy ma éjjel még több ugráltatás várható.

*Ezt még mindig inkább csak én mondom, A. nem érez nagy különbséget. De hát nem ő ébredt minden pisszenésre és nem rá mászott álmában a gyermek.
**A közhiedelemmel ellentétben csecsemőknek gügyögyni nem gáz. Láttuk a tévében, úgyhogy ez egészen biztos, hehe. A babák az első fél évben szinte csak a hangszínt érzékelik, hiába mondanék neki válogatott gyöngédségeket az egykori szeredai esperes hangján, szegényke csak megriadna.

Akkor minek írom?

Megint felmerült a kérdés, hogy miért nem akarok magamnak népes olvasótábort. Hát azért, mert akkor seperc alatt olyan öncenzúra lészen itt, hogy csak s na. Nagyjából ez történt a facebook falammal is, és úgy látom, nem csak az enyémmel. Kezdetben mindenki lelkesen önkifejezett, aztán a népek egy része nekiállt komolyan nyomatni a karrierjét, mások rettentő erőfeszítésekkel önfényeztek, elvált egymástól a kismamás kaszt meg a hesstegges társaság (“love life”, “mutimiteszel” – most komolyan…), a politizálók, a mindenáron megaszondók és a szabadon ébredők. Az a közös, hogy mindenki a bokorból lesi, hogy mit csinál a másik, és hogy tizenötször meggondolja, mielőtt bármit is közzé tesz, mert bekalkulálja a potenciális (civilizált) trollokat. Civilizált troll alatt értem azt, akit az ember megtart az ismerettségi körében, de akiről pontosan tudja, hogy csámcsogni és rosszallni jár oda, még akkor is, ha nem nyilvánosan piszkálkodik. Pláne amióta be lett szólva nekem, hogy nem elég fényes a fb profilom (emlékszünk, “te már csak a konyhából posztolsz!”), én a személyesebb dolgokat már csak 1-2 csoporttal osztom meg. A gyermek meg lett mutatva a nagyvilágnak, de ettől arrafele csak a közeli barátokat szpemmelem (és őket is ritkán, családtagok persze rendszeresen kapják a képadagot), főzős büszkélkedésekkel ugyanez. Mostmár szinte csak a szakmázós témák mennek a közösbe, az végülis közérdekű információ. Na de ez az, amihez semmi kedvem nincs itt: hosszasan tépelődni, hogy miről írhatok és miről nem. Az ember persze eleve disztingvál, erre vannak kitalálva a privát posztok – én pedig végsősoron tényleg magamnak írok. De jól esik tudni, hogy kicsi és kedves az olvasótábor és nem kell feszengeni, magyarázkodni, hadakozni. Amint ez változik, jelszavas lesz ez a blog is, akárki meglássa. Szép dolog, ha az ember vállalja önmagát és minden gondolatát, persze. De ez is alkati kérdés. Van, akit ez egyáltalán nem stresszel, na ugyanezek az emberek bírnak civilizáltan vitatkozni napokig onlájn felületeken. Engem sajnos teljesen felemésztenek a konfliktusok, a fölöslegesek pláne. Ezen kell még kicsit dolgozni, hogy majd ne ezt tanulja el tőlem a gyermek.

Ügyintézés, búslakodás, társaik

Hát nem igazán vált be az a stratégia sem, hogy az első ébredés után átvigyem a hálóba a gyermeket: ugyanúgy másfél óránként nyüffögött, ébredt, 2-kor etetni kellett, aztán 6-kor is, fél 8-kor pedig érkezett M., a szomszéd lakást albérlő barátnő és át kellett adni neki a kulcsot meg a lakást. Nem vagyok ma sem kipihent.

A tegnapi napom pedig egy ügyintéző maraton volt (kérvényt írni a banknak – hivatalos okmányokat fogalmazgatni németül, van-e ennél jobb?, elvinni a bankhoz, online utalással pepecselni, rájönni, hogy elfelejtettem a Push kódot, tehát újra kell installálni az applikációt, repjegyet venni anyámon keresztül, mert nem sikerült a német kontóról utalni a román kontómra, argh) és még így sem értem a végére a dolgoknak. Derűs perceket szerezhettem a Sparkasse alkalmazottainak, akik a kérvényemet olvasták, ugyanis későn kaptam észbe, hogy tegnap le kell adnom és nemhogy működő nyomtató, de A4-es fehér lap sem volt itthon, úgyhogy egy vonalazott ívre írtam kézzel, hogy bocs, de nincs pénzem  (és főleg kedvem) a megháromszorozódott alapdíjat kifizetni.

Mivel J. extra nyűgös volt (délelőtt többször is felsírt, ilyet nem is szokott), megkértem L.-t, hogy tologassa, amíg én a bankban állingálok, mert nem volt lelkierőm egy potenciális üvöltözős nagyjelenethez. Aztán gyorsan beléptünk a DM-be (ott már magyarázott a maci a babakocsi mélyében), hazafele pedig én bűnös lélek vettem egy Dönerboxot ebéd gyanánt, aztán a kisparkban ettem fél kézzel, a másikkal a böhöm babakocsit próbáltam tartani, hogy ne suvadjon le a göröngyös járdáról, J. akkorra már hatalmas szemekkel figyelt, palotapincsit sétálgató nénik és letargikusan cigizgető alkeszok szegélyezték utunkat (nem véletlenül járunk inkább a másik parkba sétálni).

Mindig van ez a fázis, amikor megtervezem a hazautakat és körbekérdezem a barátaimtól, hogy kivel mikor lehet találkozni. Már nagyon rá vagyok izgulva a kis kolozsvári kiruccanásra is – tudom, hogy a kedves kollégák mind nyaralnak, de van 3-4 közeli barátnő, aki ott is lakik, már jó előre szóltam nekik, hogy mikor jövünk. Ezek szerint nem eléggé hamar: ketten már programot szerveztek. Annyira elszomorodtam a hírtől, hogy még engem is meglepett. Egyrészt komolyan fontolgatom, hogy érdemes-e így pár napra Kolozsvárra kirándulni a gyermekkel, másrészt, mert mimóza lelkem most kicsit elkönyveli, hogy nekem fontosabbak volnának ezek a találkozások, mint nekik. Persze vessek magamra, mert viszonylag későn szólok, nekik is nyár és szezon, hogyne, hogyne. De azért megvisel ez a gondolat, hogy minél tovább vagyok távol, annál valószínűbb, hogy a barátságaim felszámolódnak. Amire hazaköltözünk (mikor is?), lehet, hogy megint nulláról kell építkezni

On the bright side: M. átjött kávézni, tisztára ott tudtuk felvenni a szálat, ahol tíz éve letettük. Berlinben találkoztam vele utoljára, anno ő is követte A.-val szárba szökkenő románcunkat és a súlyos pofáraesést, úgyhogy most eléggé méltányolja, hogy minden milyen jóra fordult. Egyelőre nyárára jött, de már talált is munkát és nem kizárt, hogy tovább marad. Hozott nekem izgalmas szlovén süteményt és házi rebarbaradzsemet, “ez is milyen klafa”.