Élet

Hát itt esik már két napja, ma kihasználtuk a rövid szünetet és kimerészkedtünk a parkba, de másképp meg csak nézzük döbbenten a felhőket meg a 15 fokot belülről és melegszendvicset eszünk meg sütőtöklevest (meg csőben sült brokkolit meg ropogós panírozott lazacot – rámtört megint a csináljunk gyorsan finom házi dolgokat-késztetés), közben meg olyan jelentős dolgok történnek, hogy a babák percekig képesek csocsózni ordibálás nélkül (vagyis hát J. ordibál alapból, mert ő így kommunikál, de nem balhéznak, csak akkor okítja, ha a kis praclijával rámászik az asztalra) meg hogy a baba elkezdett egyedül enni kiskanállal és nem csak a ruhájára meg a hajára meg a padlóra jut, hanem a szájába is, sőt, a mi kajánkat eszi már két napja és elég jól megy neki, meg J. rajzol szuper űrhajókat és tengeralattjárókat és olyan piros rákot mellé, amilyet én sem tudnék és úgy döntöttem, hogy nem élet az élet egy kis önjutalmazás nélkül és leharaptam a húsvétról megmaradt csokinyuszi fejét és elkezdtem nézni az I May Destroy You-t, sőt, ma szobabicikliztem is amíg néztem és szuper volt, aztán meg holnap már megy oviba a mackó, a lelkesedése visszafogott, de jó lesz neki, ellenben mi is össze kell szedjük magunkat és tragikus, hogy néha úgy érzem, az egész ház időmenedzsmentjéért én felelek, de A. perspektívájából meg az a tragikus, hogy az egész ház technikai működéséért ő felel, én meg olyanokat csinálok, hogy az egyetlen jól vágó, acél pengéjű hegyes késsel próbálok lekvárt kinyitni (citromos szeder L.-től, igen jó), a tesóm meg kb. már kitalálta és leszervezte a családi talit télire, ide hozzánk, csak velem nem nagyon egyeztetett, az unokaöcsém csacsogta el ma J.-nek Facetime-on, úgyhogy most azt gyakorolom, hogy ne sértődjek meg azon, hogy már megint az ő életéhez kell alkalmazkodni mindenkinek  vezényszóra, hanem belássam, hogy valszeg az a jó megoldás tényleg, mert legalább mindenki látná egymást, de hát ki tudja mi lesz télen és most komolyan repkedni akarnak decemberben járvány idején és elvárja az anyáméktól is és mi meg addigra már egy éve nem jártunk otthon, a karácsony meg otthon jó, ezt mindenki tudja, és a tavaly is furcsa karácsony volt az anyám nélkül, és különben is fuck this shit, mi ez, hogy a gyerekek nem látják eleget a nagyszüleiket és mitől fog ez változni, és mikor lesz már vége ennek a k. világjárványnak és mikor lesz már annyi időm, hogy rendbe tegyem a testem és annyi nyugalom itthon, hogy megint helyrebillenjen az egyensúly? Csak kérdem.

How not to…

Na jó, túl optimistán nyilatkoztam – a családi béke helyreállása végül több etapban történt. Kicsit meg is sínylette a másnap délelőtti csomagolás. Ugyanis szép lett megint az idő, gondoltuk, akkor megnézzük magunknak a Chiemgau-t, ott is alszunk. Szinte lefújtuk, mondván, hogy úgysem sikerülne időben elindulni, de végül mondtam A.-nak, hogy a nyári egyhetes menetek után mit nekünk 2 napra becsomagolni? Hát behanyigálunk a hátizsákokba pár ruhát, fürdőcuccot, szerussz szerussz. Azért a gyerekeknek gondosabban pakoltam, előzőleg mindent kimostam, biztonságból 3 napra valót tettem, hátha spontán maradnánk még.

Ehhez képest másnap délelőtt enyhén szólva feszült volt a hangulat (értsd: mindenki ordibált, néha felcsendült a mammut-szintetizátor hangja is). Én nagy hévvel befejeztem a pakolást, aztán adott pillanatban inkább levittem a babát sétálni, hogy fent tudjanak haladni és a fákat recsegtető szélben róttuk a köröket itt a környéken, amíg a fiúk le nem jöttek.

Lényeg a lényeg: A. lehozott egy adag cuccot, átvette a babát, én visszaléptem J.-vel (vécé, kezet is mossál, gyere egyél egy szelet kenyeret, amíg teszek szendvicset stb. stb. – szóval mindenre figyeltem, csak a csomagokra nem), levittem a többit. Aztán estefele tűnt fel, hogy a gyerekek bőröndjét itt hagytuk a nappaliban. (És a J. fürdőnadrágját. És az én pénztárcámat.) Úgyhogy a végül tényleg 3 naposra sikeredett kirándulást nagyjából 1-1 rend ruhában nyomták le a babák. Tiszta szerencse, hogy az esőkabátok más hátizsákban voltak… Amikor meg nagyon úgy tűnt, hogy érkezik a brutkó hidegfront és le fogunk fagyni a hegy tetején, akkor betértem egy isteni szerencse által az utunkba kerülő gyerek-turkálóba és egyúttal vettem hosszú nadrágot J.-nek (az oviba úgyis jó lesz), a babának kapucnis felsőt, harisnyát.

Ettől függetlenül szépeket láttunk. A Chiemsee-n búcsúztattuk a szezont (már megint, tudom), kicsit hideg volt, de én jót úsztam. J. sokat focizott, a baba homokozott, mindenki hintázott, A. addig sétált, amíg rá nem látott a szeretett hegyeire. Tegnapra a Königsee volt betervezve, ami gyönyörű volt, csak brutálisan nagy volt a tömeg. Tudom, kint kerülgetni az embereket nem ugyanaz, mint zárt térben, de nekem akkor is meredek volt ez. (Az Obersee sarka volt a csúcs, ahol az influenszerek meg a mezei instagrammerek tömött sorokban álltak egy-egy “magányos” stéges fotóért). A hajókázós részben az volt az izgalmas, hogy a mi mohamanyink bizonyult a leghangosabb és legaktívabb utasnak mindkét alkalommal. Utána miközben a sörkertben etettük a babákat, ránéztünk az időjárásra és kiderült, hogy még nem jön az eső, úgyhogy gyorsan szereztem új szállást és ma is ott tekeregtünk. Én nagyon lobbiztam, hogy valami gyerekbarát program is legyen, mert J. sokat nyígott, hogy “csak” strandolás meg hajókázás volt. Szerencsére A. összeszedett egy szuper tippet: dinós kültéri park egy közeli kilátós hegycsúcson, hurrá! Ez nagy siker volt, J. imádta, a manyi is jól elvolt, mi meg két játszótér között sasoltuk, hogy közelednek a fekete felhők (és az ősz, sniff). Hazafele már esőben jöttünk, adott pillanatban az úttest sem látszott, az érdekes volt.

Én kicsit szétestem, szerintem délelőtt megsütött a nap, hazafele meg beakasztott a légkondi (amit a párásodó ablak ellen próbáltunk bevetni). Remélem, kialszom. Illetve, who am I kidding, ez a szétesés már nem fog elmúlni egy nyugisabb (haha) éjszakától, ide kellene legalább kétféle gyógytorna, kicsit több pihenés, takarítónő, ovi, gyerekmentes vakáció stb. stb. (De nem bánom, kiegyezek az Univerzummal abban, hogy mindenki legyen egészséges továbbra is. Ebben az esetben maradhatok kómás, irritált és magát fényképeken meglátva kissé megijedő asszonyka.)

Dráma

“Mit hoz vajon?” – kérdem A.-tól, mikor becsenget a postás. Épp kómásan kóválygok elő a hálószobából, ahol kétségbeesetten próbáltam a babával együtt pótolni a borzalmas éjszakát (egyszerre négy foga jön szegénynek, mit mondhatnék). “Hozzák a zongorát!” – kuncogja* és nem viccel.**

Aztán fektetésre (szinte) kibékültünk.

*Szívből utálom ezt a szót, de hát így történt.
**Előzmény: teli a ház, minden nap harcolunk a szajréval, nem győzök kiszelektálni, eljótékonykodni, elajándékozni, eladni, dobozokkal szerencsételen hazautazókat megnyomorítani (ó, a babaruhák rejélyes körforgása) stb. Nem férünk. Ez a tárgy pedig kb. akkora, mint J. Pedagógiai célok, zenei nevelés fontossága stb. stb.  – mind jó érv lenne, ha előre leegyeztette volna velem. Gondolom nem éreztem volna úgy magam, mint akit hátbatámadtak. Note to self: férjünknek nem intünk be, még akkor sem, ha jobb ötletnek tűnik a pillanat hevében, mint káromkodni egy csúnyát.

Tavas

Ha már nem lesz ebből tenger, legalább vegyem számba a tavakat.

1. Riemer See – itt van ehelyt, München keleti részén. Ott lakik az Sz. család, eredetileg velük találkozni mentünk oda. Ez volt az első városi autózásunk családostól, kaland volt. Ahhoz képest, hogy egy nemrég mesterségesen létrehozott tavacska, elég megnyerő, csak a tömeg volt nagy.

2. Csesztregi tó – kis horgásztó a zalai falucska szomszédságában. Amikor először mentünk, hatalmas vihar kerekedett, csak pislogtunk. Aztán másnap már szebb arcát mutatta. A parton volt focipálya is, J. számára maga volt a Kánaán.

3. Borostyán-tó – szintén a zalai tájban, egy pár faluval odébb, szép kis erdős dombok közt. Nekem mondjuk a borostyánról a zöld szín ugrik be, ez meg inkább a borostyán kő színét hozta, azért ez is tetszett. Itt is volt focipálya, vérre menő meccsek mentek a sárban. Itt szerezte A. az egyik bögölycsípést.

4. Weißensee (Ausztria) – sokat tanakodtunk, hogy melyik osztrák tó legyen a célpont, aztán valahogy erre kanyarodtunk. Gyönyörű, türkíz vizű tó, szuper kilátással a környező hegyekre. Hajókáztunk is rajta egy fél kört, meg egy napot elstrandoltunk az egyik partján. (Nem volt az a pihentető élmény, kánikula volt, üldöztük az árnyékot, J. hol nyígott, hol puffogott, a baba hol álmos volt, hol mindenre fel akart mászni. Azért úsztunk is jókat és ámuldoztunk a gyöngyörű környéken.

5. Pressegger See – ez egy kisebb tó a Weißensee meg a szállásunk közelében. Szinte kihagytuk, de aztán egy hosszú és meleg nap után, amikor megmásztuk a Nassfeldet telekabinos kocaturizmust hajtottunk végre a Nassfelden (szuper volt egyébként, lefele a fiúk nyári bobbal csúsztak le egy darabon – csepergett az eső, de szerencsére nem repültek ki belőle), meggyőztem a népet, hogy hazafele mártózzunk meg gyorsan. A legjobb döntés volt: a víz 26 fokos volt, a naplemente nagyon impozáns… ilyennek képzelem a Gardasee-t egyébként. Alig akartunk hazamenni. (Csak az volt nagyon fura, hogy a tóparti étterem teraszán mennyire egymás hegyén-hátán gyúródnak az emberek.)

6. Weißensee (Németország) – ez már az Allgäuban. Nem olyan csodaszép, mint az osztrák névrokona, de ez se volt azért kutya. Ez volt a szálláshoz legközelebb eső strand, többször is jöttünk ide, J. imádta a játszóteret.

7. Forggensee – az egyik legszebb tó volt, de rosszkor mentünk, nagy volt a tömeg, kánikula volt… 1-2 mártózás és gyorsan odébb is álltunk. Hűvösebb vize volt, mint a Weißensee-nek, de egy fokkal szebb volt a kilátás. Ide még visszamehetnénk nyugodtabb körülmények között…

8. Hopfensee – kicsi és kedves tó szintén ott “egy bogban” az előzőekkel. Talán ennek volt a legmelegebb vize. Találtunk egy nagyon nyugodt strandrészt, ahol kevés ember volt, de mégis volt játszótér és a gyerekek ki tudtak bontakozni, amíg mi felváltva úsztunk nagyokat. Két délután mentünk ide. Itt sikerült úgy beverni a sípcsontomat kiszálláskor a vaslétrába, hogy még mindig sebes.

9. Alatsee – mondanám, hogy ez egy eldugottabb kis gyöngyszem, de rettenetes tömeg volt. Hiába, ez az ultimate instagrammábilis látványosság az Allgäu-ban asszem: élénktürkíz, hideg víz, fenyők, mindenki pózolt is vadul. Nekem mindegyre a Szent Anna-tó jutott eszembe a hangulatáról, csak annak sötétebb a vize (meg melegebb is jóval). Kétszer jártunk ott, először megebédeltünk egy fogadóban és kiderült, hogy valami fine dining-helyre keveredtünk, a legegyszerűbb fogások is zseniálisak voltak. Másnap kimásztunk a tótól indulva a Salober Almhoz (ez az egyik legkomolyabb sportteljesítméy volt), de sajnos a panoráma-túra már nem fért bele, mert esőre állt, úgyhogy gyorsan le is szaladtunk. Eső nem jött, viszont az egyik legjobban eső úszás lett belőle.

10. Starnberger See – viccesek voltunk, mikor vasárnap délben leugortunk ide, pedig előre tudtuk, hogy a fél város ott gyúródik majd, visszafele meg a dugóban ülünk majd mind együtt. Ez kb. be is vált, plusz egy annyira sekély részt kaptunk el, hogy kicsit Balaton-flessünk volt a hosszas begyaloglástól, amíg az ember nem veri be a térdét úszás közben. Bónusz: J. annyira hisztis volt, hogy a vízből is hallottam a vonyítását, el is üldözött mellőlünk egy felháborodott párocskát.

11. Deininger Weiher – ez egész más jellegű tó, mint a többiek, egy kis mohos mellett van és szinte fekete a vize. Az erdő körülötte egészen erdő-hangulatú volt, a mohosban mindenféle izgalmas növényt láttunk, aztán persze gyorsan meg is fürödtünk, ha már ott voltunk. A víz felszíne meleg volt, alatta kevéssel pedig vészesen lehűlt, az alja iszapos, kicsit gyógyfürdő-hangulatunk támadt. A tó túlsó felén pedig a fogadóban épp a rezesbanda fújta, vicces volt.

12. Staffelsee – itt ma voltunk. Miután tegnap megint Sz.-ékkel találkoztunk a Riemer See-nél, elhatároztuk, hogy kihasználjuk az utolsó igazi nyári napot: ma 34 fok volt, holnaptól lehűl és előbbutóbb “belepisil a szarvas a patakba”. Eredetileg a Kochelsee-hez indultunk, ami gyönyörű, de hideg – inkább erre kanyarodtunk, mert ennek jópár fokkal melegebb a vize. Amíg A. pancsolt a gyerekekkel, nagyon jókat úsztam. (Úgy alakult, hogy egyedül ebédeltettem meg őket a strand éttermében és öregedtem is pár évet, úgyhogy nem volt rossz lelkiismeretem a hosszú úszásokért.) A baba persze mindegyre próbál inni a tó vizéből és méltatlankodik, hogy nem engedjük. J. pedig ma nagyon próbált “úszni”, avagy vigyorogva kalimpált összevissza és ordibálta, hogy úszik! Meg egy kicsit próbálgatta a lebegést is a víz felszínén… ügyeskedett na.

Összesítve: nem mondhatom, hogy nem fürödtünk idén (strandon is voltunk, az Isarnál is pancsolgattunk). De azért a tenger a tenger, és hiányzik…  Azért híven visszük tovább azt a családi hagyományt, hogy a nyár azért nyár, hogy minden adandó alkalommal úszkáljunk egy kicsit. A másik pofaleszakadás, hogy milyen hosszú évekig ültünk a városban és kihagytuk ezeket a fantasztikus helyeket. Mégiscsak hasznos dolog egy autó.

Hedonista tépelődés, vénasszonyos károgás

Kilenc, vagy tíz tóban fürödtünk idén nyáron (kicsit remélem, hogy egyéb vizekben is megmártózunk még és nem lesz ősz egyik percről a másikra). Közben meg kissé viszket a seggünk mehetnékünk van még, de konfliktálódik bennünk a hedonizmus (most van idő, most van lehetőség, aztán kitudja meddig ülünk megint itthon) meg a kötelességtudat (ilyenkor utazni felelőtlenség, örüljünk, hogy eddig minden ok volt, minek kihívni a sorsot stb.). Mondjuk ha mennénk, akkor ugyanúgy, mint eddig: kocsival, óvatosan, lehetőleg magánszálláson, tömeget kerülve. De mostmár tényleg délre kéne menni, ha az ember napfényt akar meg meleget. Na hát nem tudom, lefekvés előtt azért szoktam nézegetni a statisztikákat, térképeket, hümmögünk.

De nem is erről akartam dohogni, hanem hogy a Rewe-ben, ahol a napi bevásárlásainkat szoktuk intézni már nem előszőr húztam fel magam nagyon a személyzet maszkviselő szokásain. Értem én, hogy nyár van és szegények 8 órát húznak le benne, de basszus, a talán nem lenne túl nagy kérés a hentespultnál állingáló nénitől, hogy a húsos orra alól kicsit felpöccintse azt a maszkot, hogy az orrlyukai is fedve legyenek, amíg nekem vágja és méricskéli az árut. Tudom, minek eszünk húst. De az ott dolgozók kb. nyolcvan százaléka szintén nem veszi komolyan a dolgot, engem pedig ez határozottan zavar. Már azt fontolgatom, hogy telefonálok nekik és jelzem, hogy a vevők (én és a családtagjaim) ezt kicsit nehezményezik.* Ugyanezt látom a szomszéd borbély előtt elsétálva is minden nap: itt-ott lógadozó maszkok, kikandikáló orrok meg egyebek, arrgh. Csalódott vagyok az emberek józan eszében. Mondjuk ilyenkor eszembe juthatna, hogy egy kontinenssel odébb meg komoly meggyőzőmunka folyik azügyben, hogy a tudomány igenis egy létező valami – science is real.

*Tisztára vénasszony lettem, ehhez persze jól passzol a vállfájásom, hátfájásom, nyakfájásom stb. stb.

 

Nyaralós vonalkás

– Bilánc az egy hét Pfronten után: minden nagyon szép, minden nagyon jó.* A gyerekek elég jól viselték a sok gyűrődést. J. korához (és a tavaszi vannyogós időszakokhoz) képest nagyon flottul kimászott velünk minden hegyre. Megfigyelte a csigákat meg a pillangókat, kérdezett okosakat, nézelődött a kukkerével (nem látott persze semmit, mert nem jól tartotta, de nem is ez a lényeg). Egy adott pillanatban megtanult egyedül hintázni, nagyon büszke volt magára! Idén valahogy kevesebbet pancsol, de a játszótereken nagyon jól elvan, haverkodott is másokkal. A mohamanyi most megint nyűgös korát éli: fogakra meg mozgásfejlődésre kenhetjük, ha nagyon akarjuk kenni valamire. De az az igazság, hogy egyáltalán nem az ő bioritmusa köré szerveztük a napokat. Szegény aludt amikor tudott – mivel az autózások rövidek voltak (és hálistennek mostmár szinte mindig bebuccan, ahogy indul a motor), elég rövid és összevissza nappali alvásokat hozott össze. Sokat utazott az apukája hátán az ún Kraxe-ban (csővázas hordozó? mi ennek a becsületes neve?), ott is szundikált néha. Meg persze a babakocsiban is, bár oda betenni mostanában egy közelharc.
– A házban van három szép nagy hálószoba. Mi meg nyilván mind egy szobában aludtunk, a földszinten – A. lehozott matracokat, eleinte hárman az ágyban és J. a földön, aztán beláttuk, hogy nem az a pihentető műfaj a gyúródás (és én eléggé össze voltam nyomva középen), úgyhogy A. is matracon landolt… komoly dilemma kezd lenni ez a baba külön altatása – éjszakai (vagy teljes?) leszoktatás – baba testi épségéért való izgulás (mármint hogy fejreesik az ágyból, mikor épp nem vagyok mellette. Nagyon szeret forgolódni, gurulni ide-oda). On the bright side: éjszaka nem kellett vonulni J.-hez.
– Ezer éve nem mozogtam ennyit, mint most. Utolós nap kimásztunk egy elég meredek oldalban egy Alm-hoz, a mohamanyi pont az én hátamon volt, hát rendesen érzem azóta minden izmom a derekamban, fenekemben, lábaimban. Úsztam is, amikor sikerült, szuper volt. Persze fáj csomó mindenem (a nyakam azóta is, kiakadt a vállam az emelgetéstől, jó sebes a sípcsontom mert összetűzésbe keveredtem egy vaslétrával mikor szálltam ki egy tóból), de azért jól esik ez az izomláz.
– Itthon aztán pofánvágott a valóság: a rengeteg tárgy, a konstans rendetlenség és káosz, a gyerekekkel való állandó pingpongozás, hogy legalább egyikünk tudjon haladni valami alaptevékenységgel. A bőröndöket 24 óra alatt sikerült kicsomagolni, ez máskor kb. 1 órán belül meg szokott történni. (Na jó, tengap szinte éjfél lett, mire elaludtak a babák, biztos az utazás pörgette fel őket.) Próbálok nem állandóan ideges lenni, nem mindig sikerül.
– Mindez persze semmiség ahhoz képest, hogy megint kezdenek elszaladni a számok mindenhol és már nagyon vizírben kezd lenni egy következő lockdown. Már látom, hogy az ovikezdés szimbolikus lesz – szegény macki, nagyon sajnálom előre is… Ki kell találjak valami túlélési technikát, utána kéne nézni, hogy szokták az ovisokat homeschooling-ozni (mondjuk neki nem a tananyagot kéne leadni, hanem szocializálódni kéne, ezt a szűk családi körben nem igazán tudjuk megoldani neki. Össze kéne beszélni 2-3 ismerős gyerekes családdal és összejárni…)
– On the bright side: talán kinéz őszire egy takarítónő (egy haverina szerezte, még nem álltunk neki udvarolni neki) meg egy alkalmankénti bébiszitter (M. haverunk kuzinja, aki fél évet töltene Münchenben és szokott ilyesmivel foglalkozni – persze kérdés, hogy ilyen kevés idő elég-e arra, hogy a babákkal összeszokjanak. A mohamanyi most épp annyira anyás, hogy néha még az apjánál is kiakad, ha nem vagyok a láthatáron.)
– A baba mostmár tényleg mindjártmindjárt járni fog 🙂 néha már álldogál kapaszkodás nélkül és néha elkapja az ujjainkat és körbesétáltatja magát a házban, nagy, imbolygó léptekkel. Cuki vékony hangon utánozza a kutyákat (“vááávááávááá”), kedvenc szava az, hogy “nyammnyamm”. Még mindig óvatosan adjuk neki a darabos dolgokat, de már harap ügyesen banánból meg vajaskenyérből, szóval alakul. Étvágya és lelkesedése töretlen. Ereje rettentő, akarata úgyszintén. Nagyon lelkesen figyel mindent és utánoz is vadul. Továbbra is nagy rajongója J.-nek, amikor jó passzban vannak, nagyon aranyosak együtt. Szép göndör tincsek nőttek a tarkójára, a feje teteje még mindig inkább pihés, kiskacsás. Arckifejezése hol Terence Hill-es, hol bájos cerceluskás – kedvendem, mikor nagyon lelkes, sikongva veszi a levegőt és vigyorog mellé. Pelenkázni, akarata ellenére babakocsiba ültetni egy művészet.

*Note to self: azért mihamarabb megtalálni a módját, hogy tudjunk lelépni kettesben is, nagyon ránk férne.

Hegyes

Ismét itt vagyunk a hegyekben, most tehát az Allgäu volt a soron, köszönhető volt kolleginám szüleinek, akiknek itt van házuk és kiadták nekünk viszonylag olcsón.* Újfenn megállapítottuk, hogy az üdülés jelen felállásban nem más, mint gyereknevelés egy új és nehezített pályán. A csomagolásban rutinosabbak vagyunk már kicsit, de így is sikerült elhozni a fél házat, itt meg persze lehetetlen rendet tartani a sok cucc között, úgyhogy kb. bokáig járunk a dologkban, de nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy milyen szuper helyen vagyunk: kis idilli falu, és minden egy köpésre. Kevesebb, mint tíz perc autóút volt eddig a bevásárlás, a tó ahol fürödtünk, a szuper panorámás-játszóteres étterem, onnan még pár séta volt néhány várrom. Vannak a közelben gusztusos hegyek, túraútvonalak – ezekből persze csak a kocaturistás útvonalak jönnek most szóba. Igazán nincs ok panaszra, csak a tempó feszes továbbra is, meg az éjszakák kegyetlenek kissé, mert nem tudok kényelmesen aludni a babától.

Annak kapcsán, hogy első nap annyira hideg volt a házban, hogy a vécéülőke a gyerekkorom hargitai élményeit idézte meg (vö. “befagy a seggem!”), elmerengtünk A.-val azon, hogy mennyire különbözőek az elképzeléseink az ideális nyaralásról. Szerinte pont ilyen: hegyek! HEGYEK! Magasztosság! Kilátás! Tér! Szerintem meg a hegy szép-szép, de hát milyen nyár a nyár tenger nélkül? Nyilván nem koslatunk most tengerhez, ezt már feldolgoztam érzelmileg, de azért érzékenyen érint. Párás sós levegő, langyos szellő, egy kis sós víz a bőrömön és máris érzem, hogy élek, nem volt hiábavaló az előző év kulija. Aranyosak ezek a hegyi tavacskák, de az élmény teljesen más.

On a different note: kiderült, hogy egy arc, aki szegről-végről több szálon is belelógott a haveri körömbe-körünkbe az előző életemben, brutálisan összeverte a barátnőjét és elég komoly ügy lett a dologból, ami helyes, fontos dolgokat fogalmaznak most meg emberek. A dolog személyes vonzata viszont teljesen ledöbbent. Hogy ez megtörténhet valakivel, akit ismerek(?). A kommentekből visszaköszönő sztorik a rengeteg bántalmazott ismerősnőről. Borzalom.

*Kár, hogy csak az egyik szintet tudjuk rendesen kihasználni – a lépcsőktől félünk, a kisababa mostanában nagyon szeretne végre lebukfencezni egyen.

A rosszfejségről

Ültünk esténként a kis falusi házikóban, kint virult a sok színes virág, alkonyodott, a gyerekek aludtak, mi a viaszosvászonnal leterített asztal körül ittuk a sört (én radlert), beszélgettünk, én pedig fájó szívvel konstatáltam, hogy nem vagyok túl jó arc. Hiába lennének adottak épp a körülmények a megnyugváshoz, kattog az agyam, minden hülyeségre felcsattanok, panaszkodok. Napközben nincs elég türelmem a gyerekekhez, kiabálok. Szóval pont azt csinálom, amit az ember szíve szerint elkerülne – én vagyok a feszültséggenerátor. Ez elég szar felismerés, hiába vannak az embernek mindenféle alibii (a nem alvástól a világjárványig és vissza). Aztán olyan helyzetek is voltak, amikor A. terelgette a babákat, hogy én elmenjek egyet úszni, vagy sétálni, hogy lelazuljak végre.  Ilyenkor lazulás helyett azon pörögtem, hogy most akkor szívességet tesz nekem, de nyilván ezt is listázzuk és visszakapom még, meg hogy szegény babákat lepasszolom, mikor alkalmam van, különben is, biztos bajuk van, amíg én pihengetek, na hát lazuljon így akinek sikerül – közben meg persze idegeskedtem, hogy végre úszhatnék egy jót, de nem tudok. A csúcs három napja volt, mikor reggel arra ébredtem, hogy beállt egy ideg a nyakamban. Nem tudtam mozgatni a fejem és irtózatosan fájt, ordibáltam dühömben és fájdalmamban, meg voltam győződve, hogy akkor most bevonulunk az első kórházba, A. pedig nem szólt semmit, csak láttam rajta, hogy kb. azt hiszi, szimulálok. Egy adott pillanatban J. érdeklődve rám nézett, elmosolyodott és megkérdezte: “Anya, te tudsz sírni?” Aztán némi ibuprofen, voltaren (meg esti fröccs) segítségével lassan javult a helyzet, de jobbra nézni még mindig csak úgy tudok, ha egész testből fordulok.

Nincs tanulság, várom, hogy jobb arc legyek. Vannak is elképzeléseim, hogy milyen lépéseket lehetne eszközölni az ügy érdekélben.

Tanulságok

  1. Menni jó. 🙂 Kell menni, aztán minden kialakul.
  2. Két kisgyerekkel megindulni nem az a pihentető. De nem is ez volt a cél persze. Jót tett a kimoccanás, a társaság (pláne a gyerektársaság J.-nek!), a szép tájak.
  3. Nyáron többet sehova nem indulunk meg szúnyogirtó és Fenistil nélkül. (A falusi idill közepén J.-nek jól eldagadt fél arca egy szúnyogcsípéstől, rá két napra A. bögölycsípései fajultak el annyira, hogy végül elment a falusi rendelőbe. Szerencsére nem fajult el, csak allergiás reakció volt, de ijedelemnek bőven elég az is.)
  4. Le tudunk nyomni hosszabb távokat is kocsival. Kellett-e dugó közepén hátramásszak az anyósülésről babát szórakoztatni/megnyugtatni? Hát persze. Jó ötlet volt vasárnap visszaindulni Dél-Ausztriából, mikor megláttuk, hogy esős napok következnek? Kevésbé. (Helyesebben az ötlet az jó volt, csak másoknak is jutott eszébe ugyanez, úgyhogy dekkoltunk a dugóban néhány órát.)
  5. Éjszaka kocsiablakot résnyire nyitva nem hagyunk, mert beeshet az eső és tönkrevághatja az elektronikát. (Szerencsére azóta kiszáradt.)
  6. A. ügyesen vezet, mi pedig többé-kevésbé ügyesen utazunk. A csomagolás optimalizálását kell még gyakorolni.

A nyaralás első felében a kis zala megyei faluban élvezkedtünk M. szüleinek a házában. (Aminek a hangulata tökéletesen hozta az unokatesómék hargitai házának és a nagyszüleim vásárhelyi házának az utóérzését, szóval otthonos volt.) Három budapesti kislány volt a háznál, 9, 6 meg 3 évesek és nagyon izgi volt látni, hogy J. hogy találja meg a hangot mindegyikkel. Főállásban rajzolgattak meg kalózosat játszottak az udvaron, de volt sok focimeccs, tábortűz, hintázás, kertben bandázás, minden nap fürdés a szomszédos tavakban. A szomszédban volt egy nagyobbacska fiú, akihez focis (meg kalózos) vonalon sokat csapódott J. – hát kaptunk egy kis bepillantást a zalai mélyszegénységbe. (Habár ez inkább csak szegénység volt – ha van tévé, elektronika, csipsz meg fociedzés, akkor beszélhetünk mélyszegénységről? Lényeg: szorítunk a fiúnak, hogy kiverekedje magát abból a közegből.)

Aztán megindultunk Ausztria fele, kicsit izgultunk, hogy lekapcsolnak a határnál a román útlevelemmel egyetemben, de végül csak megkérdezték, honnan jövünk, és kész. Kinéztünk egy kis szállodát nem messze a Weißensee-től meg a Presseggersee-től, ami elég lepattant volt, de egy szimpatikus magyar család működtette. Kirándultunk a Madritsch nevű hegyen (wow, micsoda gyerekparadicsomot építettek oda, J. oda és vissza volt a kalózhajótól), fürödtünk a tavakban (azért kissé krípi, hogy 26 fokos volt a víz), hajókáztunk. Még maradtunk volna, de a rosszidő hazahajtott. Most pár nap ügyintézés és mosás van terítéken, aztán ha minden jól megy, megyünk ismét a hegyekbe – az egyik volt kollegina szüleinek házát béreljük ki pár napra.