The great vendégjárás of 2017

Volt egy család, akivel mindig összejártunk gyerekkorunkban (most halt meg az apa, durva) és a velem egykorú srác mindig kinyilvánította abbéli megállapítását, hogy “Én nem szeretem a bendégeket. Minek jönnek ide a bendégek? Tünüt innen!” Na hát vele ellentétben és szeretem a vendégeket, örülök (szinte) mindenkinek, jöjjenek, látogassanak, együnk-igyunk-vigadjunk, nézzék a mackót nőni ők is. Ha rokonság jön, akkor pláne nézzék a mackót.

A hétvégén végre jött látogatóba a kuzinom meg a pasija. Ők Rotterdamban élnek egy ideje és már rég esedékes volt, hogy beugornak. Két nap-két éjszaka voltak itt, elháltak a kanapén, segítettek terelgetni J.-t, főztünk, vihorásztunk (fektetés után, sutyorogva, altató teát illogatva és csokit zabálva), sétáltunk a parkban, jó volt. De azért bármilyen szuper is a vendégjárás, kicsit rástresszel az ember, pláne ha kb. két éve volt az utolsó rendes nagytakarítás a házban, meg nincs ideje rendesen főzni, de még a kaját kitalálni sem. Úgyhogy amikor elmentek a tegnap, kicsit meg is könnyebbültem, és örvendeztem, hogy van két nap a következő látogatásig, mikoris apósom meg az élettársa érkeznek. Aztán tegnap este kiderült, hogy A. rosszul értette a napokat, és már ma délután itt lesznek, eeeyooo!

Az első idegeskedés után (mert ugye a kuzinom az a kuzinom, de apósoméknál mindig kínos rend van – ööö, a takarítónő intézi mondjuk, de szerintem ők maguktól is pedánsak) aztán megegyeztünk, hogy ez van, úgyis J.-hez jönnek, tudják, hogy itt szükségállapotok uralkodnak. Minek stresszelni, mikor a “rend” amúgy is fél órát tart, aztán J. feltúrja két mozdulattal az egész házat?

Reggel azért elfáradtunk a macival a boltba (az esőben. mert azóta már hóvihar van! wtf!), teregettünk, főztem levest, pakolásztunk, de most, hogy alszik, csak dolgozgatok meg írok, megadtam magam a sorsnak, holott pl. ecetes lötyivel súrolhatnám épp a csempét meg a csöpögtetőt, illetve készíthetném a krutont. Így viszont látom reális esélyét annak, hogy nem leszek idegbeteg, mielőtt megjönnek.

Dolgok, amiken most agyalni kellene, írás helyett: mi lesz a menü? Hogy variálom a kaját úgy, hogy J.-kompatibilis legyen, meg az apósom élettársának is elég diétás legyen, de a pasik is jól lakjanak? Miért nem vettünk rendes vendégpárnákat? (Megint díszpárnán altatjuk a vendégeket. Vagy cserélünk velük, úgyis megkapják az ágyunkat.) Ki és mikor fogja végre kisikálni a kádat és a sütőt?

A következő topik: hova viszi az ember a vendégeket, ha ennyire szar, hideg, havazós idő van, és hogy bírjuk ki a négy napot a házban mind együtt, a rettentő hangzavarban, amit már előre hallani vélek?

Dolgok

Múlt héten rövidnadrágban toltuk a macit az usziba, most meg télidzsekis idő van, kint épp egy fáin hóvihar varázsolja winter wonderlandessé a környéket. Hurrá. Csak a vetésben kár ne essen.

A hurrát nem mondom komolyan. Nem szívesen viszem ki a gyermeket öt fokban, hóviharban, itthon meg rettentően unja, kezdi szétszedni a házat. Ma aludt ügyesen két órát délben, amit viszont átdolgoztam példásan, úgyhogy estig nem volt megállás – este pedig A. elment egy ebayes cuccért (csini fa rácsdoboz a teraszra), szóval hosszú nap volt.

Kulinárische kibontakozásaim: túrógombóc estefele (tiszta para, hogy mikor lesz túl nagy az olajszag a házban, de ne legyen meg túl korán, mert megdermed, se túl későn) – teljes siker, J. betolt vagy négyet és nagyon óbégatott, mikor jeleztük, hogy ennyi volt. (Csak annyit fűzött hozzá az ízélményhez, hogy NYAMMNYAMMNYAMMNYAMM! – nagyon meggyőzően. Sajnos most nyekereg álmában, lehet megfeküdte a gyomrát.) És mivel egy adag csirkemellnek lejárt a szavatossága, és mivel napközben semmi esély főzni, és mivel a nagyon hosszú húsvéti hétvégén mást csináltunk, este tízkor nekiálltam egy kics fokhagymás-gyömbéres-csilis-mézes-szójaszószos csirkét készíteni. “Holnapra” úgymond, aztán fél lábon állva betoltuk ecetes uborkával, sörrel, a mackónak vásárolt nagyon finom biokenyérrel. Hiába na, mások miccseznek, kinek ami sikerül. Most meg szellőztetünk vadul…

Kezdem felfogni, hogy ősztől lesz napi 5-6 órám saját ügyekre, főleg munkaügyekre. Tudom, hogy vég nélküli robot lesz, de jó lesz váltani. A koránkeléstől viszont tényleg izgulok kissé, sürgősen át kéne állni korán fekvésre, korán kelésre. Most 9-kor fektetünk, na jó, néha kinyúlik tízig, aztán éjfélig tart kb. a szabadidő, amikor A. focit néz meg matat, én utolérem magam a munkaügyekkel, pelenkát öblítek, konyhát rámolok, mitöbb a múltkor végre szobabicikliztem is, aztán éjfél körül ágyba kerülünk, J. eszik 2-3x aztán 8 körül ébresztő. Az ébresztő legkésőbb 7-kor lesz szeptembertől. Hm.

Vége a Girls-nek és az utolsó részben mindenféle problámák, viszonyok és belső konfliktusok leképezésére épp a szoptatási nehézségeket választották alapszimbólumnak. Mintha adtak volna egy pacsit, tényleg. Azzal az apró különbséggel, hogy ott azért egy kis heppiendet mégiscsak kreáltak (értsd: egymásra hangolódás, elfogadás, jövőbe bizakodva tekintgetés), míg nálunk ugye más volt a helyzet. Aztán mosogatás közben Jemima Kirke dolgait néztem-hallgattam (aki szerintem fantasztikus, civilben viszont ijesztően szétesett) és elvetődtem egy szuperhipszter-feminsta sorozatot oldalára, amelyben befutott, gyönyörű, de legalábbis karakteres nők üldögélnek egy fal előtt és mindenféle kérdésekre válaszolnak magukról, miközben levetkőznek alsóneműre (jelszó: fogadd el önmagad, stb.). És Jemima Kirke-nek van egy Domino nevű húga, aki dúla és nagyon komoly dolgokat mondott, például, hogy az ember, ha szülő nővel van egy légtérben, akkor nem baszakodik, nem színlel. Meg, hogy azt látja, hogy a szülés folyamata sok nőben olyasmit idéz elő, amiről ők maguk sem tudtak, ezért segíteni sem igazán lehet nekik, dúlaként pedig milyen nehéz nézni, hogy hát jó, ez van, akkor ezeket a problémákat te most tovább viszed magaddal az anyaságba, hajrá… Ez a Domino egyébként 78 óra vajúdás után végül császárral szült és elkapott egy fertőzést, ami miatt aztán 2-3 hétig nem is látta a kisfiát. Azt mondja, kb. két évébe telt amíg feldolgozta, hogy nem úgy indult az anyaság, ahogy szerette volna. Hm.

Azt is le akartam írni, mielőtt elfelejtem, hogy a mackóval valami történt amióta elment a nagymamája. Teljesen kiegyensúlyozott, vidám maci lett. Több elméletünk is van: egyrészt végre osztatlan figyelmemben fürdőzik (értsd: nem lát engem, amint elvonulok dolgozni a másik szobába, amikor együtt vagyunk akkor együtt vagyunk és kész), másrészt sokat volt itthon A. és sokat foglalkoztunk vele. Azonkívül épp kezd járni (hétfőn le is filmeztük, amint álldogáll, imbolyog, büszkén vigyorog, aztán gyorsan fenékre ül), tehát vannak sikerélményei. Továbbra is nagyon akaratos és huncut, de közben nagyon drága, keresi a társaságunkat, néha elvétve meg is simogatja a kezem mondjuk. Elkezdte nagyon viccesen utánozni a hangunk, hanglejtésünk, sajátosan ismételgeti a nevem egy verzióját például (a hangsúly már tökéletesen megy neki), meg hogy “nem!”. Imád kinézni az ablakon, mikor kommentálom neki, hogy mit látunk és mondom, hogy “hűűűű, macikám…” akkor mondja ő is hogy “űűűűűűűűű”. Ha buszt lát, azonnal integetni kezd, lehetőleg két kézzel. És úszott a kismedencében az úszógumiban, imádta! Már nem fél más babáktól sőt, keresi a társaságukat és nagyon érdeklik. Nagyon aranyos kis formás baba egyébként, megnyúlt, viccesen egyensúlyozik-jógázik amikor négykézláb van. Bátor és nagy felfedező lett – ma belépegetett a debaréba, intézkedett kicsit, aztán kijött és becsukta maga után az ajtót, mint aki jól végezte dolgát. Egyre több időt tölt függőlegesen. De ezt már írtam nem? Sokat ismétlem magam.

Vonalkás, mi más

• Emlékszem, régebb még írtam. Akkor történhetett, mikor nem volt kicentizve minden perc, illetve amikor nem volt hetvenhárom határidős feladat felhalmozva a szabad félórákra. (És voltak szabad félórák, haha.) Most épp lázadok és nem haladok a munkamailekkel, sem az ütemtervekkel, cserébe kiszelektáltam a maci ruháit (jesszus, megint csomó ruha ott lapult a fiók alján és nem is hordta, mostmár lehet hogy kicsik neki), elrámoltam a konyhát, pár hónap után szétnéztem az ebayen.
• Húsvét: vettem kalácsot, sonkát és zöldhagymát a piacon, ma (nagypénteken) halat vacsoráztunk. Szerintem nagyjából ennyi. Viszont megláttam valahol egy kesicézős képet és rettenetesen megkívántam, jövőre hazamegyünk s kész! Idén valahogy elfelejtődött az egész húsvét.
• Itt volt anyósom. Szép volt, jó volt, aranyosan elvoltak J.-vel, pláne ha én nem lopakodtam a ház valamelyik rejtett sarkán. Amint megneszelte, hogy én is itt vagyok, gyorsan nyüffögni kezdett s lógni rajtam, szerintem így állt bosszút a két nap távollétért. De tényleg tudtam viszonylag jól haladni a dolgaimmal ez alatt a pár nap alatt, meg szerintem nekik (mármint J.-nek meg a nagymamájának) mindenképp szuper volt, hogy ennyi időt töltöttek együtt.
• Apropo, revideáltuk a nézeteinket és a májusi temesvári munkát áttervezzük családos kiruccanássá. (Ami a munka szempontjából lehet, hogy nem lesz előnyös. Az én lelki békém szempontjából viszont nagyon. Meg remélem J.-nek is jobb így.) Kár, hogy teljesen alkalmatlanok vagyunk a tervezgetésre, megnézni a szabadnapokat, járatokat, szállást tervezni stb. Az is kérdés, hogy utána ugorjunk-e haza a szüleimhez például, mert a hazautat eredetileg júniusra terveztük, hát akkor meg már minek visszajönni előtte. Vagy nem is tudom. Nem bírjuk lenyomni a seggünket a naptár elé, ez van.
• Na de legalább lett bölcsihely, tádáá! Nem mászkáltunk egy hónapig hiába, begyűjtöttük az értékes tippet az egyik szimpi állami bölcsiből és 6 órás helyre írattam be J.-t, két napra a határidő után már jött is a mail, hogy felvették. Öröm, boldogság! J. ugyanis egy ideje teljesen rá van kattanva más gyerekekre, őszire szerintem pont itt lesz az ideje. Nekem is fantasztikus lesz végre szusszanni egyet, vagy elvállalni rendes  projektmunkát vagy fordítást, vagy átképződni pikkpakk. Kéne írjam máris a leveleket a potenciális munkaadóknak, de egyelőre teljesen elszív ez a temesvári dolog. Ami élvezetes meg vagány, csak épp vége-hossza nincs.
• Valamelyik nap bambultam ki a busz ablakán (mert volt olyan is, hogy anyósom itthon maradt a macival, én meg elmentem nadrágot venni fél év után) és fejbe kólintott a felismerés, hogy egyáltalán nem vagyok én kész arra, hogy gyereket neveljek. Nem szoktam le a rossz szokásaimról, a görcsökről, teljesen rossz mintát fogok átadni ezer fronton. Reméljük életrevaló lesz a maci és nem rontom el teljesen.
• Az életrevaló maci egyre fürgébb és pajkosabb, rosszalkodik és utána mind a hat fogával vigyorog, hátha elfelejtem, hogy épp letépte a pálma lapiját, megrángatta az állólámpát, ledobált a földre tizenhat darab főtt krumplit. Volt az extrém nyűgös korszaka 1-2 hete, mostanra mintha megnyugodott volna. Azt hiszem, az is segít, hogy ismét csak ketten (vagyis most hárman) vagyunk és nyugalom van. Egyre többet van függőlegesen, ügyesen, imbolyogva álldogál jó hosszasan, ha nem figyel oda. Lépked mostmár ajtófélfák mellett is, kapaszkodva. Ültéből feltérdel, hadonászik, vissza, jó gyorsan mozog és ritkán esik el. Eszik rengeteget, a babakocsiban még mindig kötelező a nasi (a piacon már előre üdvözli a hentest meg a kenyerest, tudja, hogy hol számíthat finom falatokra). Változó lelkesedéssel turkálja a homokot, csúzdázik, hintalovazik, játszik más gyerekekkel. De azért javul a tendencia. Most épp ritkább az olvasgatás, de pár hete még napi sokszor kellett elnézni vele a képeskönyveit, tette-vette, mint egy kis könyvtáros. Szókincse: káá-káá (“Kár-kár! Károg a sok varjú”), máámmáámá, táttátá (nem túl következetesen), hmm-hmm (ez az ugatás), csettintgeti a nyelvét ha kérdezzük, hogy csinál a lovacska. Továbbra is gyakran közli, hogy “gáu! gáu! gáu!”, aranyosan utánozza a mi hangsúlyainkat. Állandó hobbija, hogy bebújik valamelyik ajtó mögé és nyitja-csukja, nagy az öröm, ha megtaláljuk s kopogunk (“nek-nek!” kiabálja).
• Állandó kihívás: nem kiakadni a hírektől, képben lenni a világ dolgaival, de nem belerokkanni érzelmileg, igyekezni vidám és kiegyensúlyozott maradni a rengeteg szar mellett, ami ömlik minden irányból. Ez persze csak akkor aktuális, amikor épp aludtam eleget és nem a túlélésért küzdök, mert olyankor nincs energia sopánkodni sem.

Csapongás

Kiakadtam a CEU-s ügytől csúnyán. De erről nem látom értelmét itt értekezni.

Azért van időm egyáltalán blogolni, mert itt ülök a temesvári vicces szállodai szobában és mindjárt aludni fogok úgy 7 és fél órát ááá! Úgy tűnik, a maci egyelőre nem hiányol különösen. Két napig vagyok távol, nagy megkönnyebbülés, hogy jól elvan a nagymamájával és A.-val, de gondolom azért örülni fog nekem (meg utána bosszút állni). Kezdtünk gondolkozni rajta, hogy vajon lehetne-e mégis elhozni őt is meg A.-t is májusban, amikor elvileg hosszabb időre kellene jönnöm… meglátjuk.

Jó itt lenni, Zs.-vel már sétáltunk is egy kicsit a főtéren, meg aztán egyik megbeszélés követte a másikat, jól lefáradtam estére. Holnap is reggeltől késő délutánig sűrű a műsor, de lehet, hogy este lesz idő kilazulni kicsit. A munka nagyon jó mostanig. Megdöbbentő, hogy milyen hatékonyan lehet dolgozni, ha az embert nem baszogatják és stresszelik fölöslegesen. Persze rettentő kevés az idő és nagyon fárasztó minden szabad percet ezzel tölteni. Az viszont, hogy értelmes munkát végzek jófej emberekkel mégiscsak nagy szuper. (És hiába cseszeget A., hogy ennyi pénzért minek ilyen sokat dolgozni, mert mégiscsak szakma, CV, kiruccanás a házicseléd-szerepkörből szóval azon kívül hogy kicsit megterhelőbb most neki is. De nekem ez most jó és fontos. Szóval csodás volna, ha nem kéne végigveszekedni a hátralevő időt.) Most az lesz a terv, hogy amíg még anyósom nálunk lesz, megpróbálok nagyon belehúzni és előre dolgozni, hogy maradjon szabadidő is.

Kész, alszom. Úúúú!

Új para

Jó sokáig lehetett azon izgulni, hogy vajon egészséges-e a gyerek – kb. a fogantatásától kezdve az első fél éven át, első hűlések, taknyolások, mind nagy buli volt. Meg nálunk volt az extra aggódás az első hetekben, ami aztán jó kis aggodalmakat ültetett el, alig győzöm gyomlálgatni. Na de most, hogy ügyes, erős és jó étvágyú a mackó (járni nem jár, de ne legyünk türelmetlenek, ma például tök hosszasan elálldogált a réten, csak jelképesen tette rá a kezét a térdemre), már van más, amiért izgulhatok: vajon elég boldog? Azért nem mosolyog többet, mert egy kis szkeptikus (az apját miniprofesszornak hívták, ő sem volt az a mézesmázas; én mosolygós baba voltam, de aztán elnőttem és én is elég félős/kritikus/passzív-agresszív lettem, hurrá), vagy azért, mert nem érzi elég jól magát? Nem szeretjük eléggé? Nem babusgattam eleget újszülött korában? Lehet egy kisbaba boldogtalan, vagy csak unja a mosolygást, ugyanúgy, ahogy mondjuk unja az evést is (imád enni, csak néha strapás dolog egy helyben ülni és tátogatni a száját…) meg a járástanulást is? Azért kacag persze, sokszor jókedvű, imádja, ha kergetőzünk, csiklandozzuk, dobigáljuk, lehet vele hülyéskedni. Alapjáraton viszont inkább merengő, komoly, a barátaink Mr.Skeptisch-nek hívják és mostanában borzasztó könnyen kezd el nyafogni meg hisztizni mindenért. (Pre-dackorszak? Máris elneveltük?)

Szóval furcsa ez az egész és sokat gondolkozunk rajta, hogy vajon elrontottunk valamit máris, vagy ő ilyen és kész? Ó, persze, az önostorozós adu-ász most a pluszmunka. Az alvóidejében ugyanis az elmúlt hetekben elég sokat dolgoztam, mostanában határidős dolgok is vannak. Igyekszem nem rástresszelni meg nem az ő idejéből lecsípni a munkára (nem is hagyná), de azért furdal a lelkiismeret. Jövő héten pedig ellépek két napra. Májusban meg tízre. Ójaj. (Lehet, hogy mégis vinni kéne inkább magammal az ismeretlen zsúfolt fesztiválos életbe?)