Jegyezzük fel gyorsan az utókornak

J. tegnap korán kelt, korán abszolválta a déli alvását és 9-kor már ágyban volt (teljes, kiakadós filmszakadás után mondjuk, az álmosságra fogtuk) és aludt 12-ig. Kétszer ébredt és kellett itatni is, de ne legyünk telhetetlenek. Mától vendégjárás van, de igyekszünk időben fektetni továbbra is. Nekünk is fantasztikusan hosszú volt az este, nyugodtan elmosogattam, rámoltam, hallgattam két podcastot és rendet raktam a ruhásszekrényemben.

A másik örömhír, hogy ha hinni lehet a mérlegünknek (A. szerint lehet, elemet cserélt benne), akkor június óta 6 kilót fogytam és hivatalosan is a J. előtti súlyomat nyomom. Ez azért szuper, mert kb. egy hete már zabálok eszek összevissza, mondjuk tervezem folytatni a diétát, mert sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, de tekintettel a fogadósné üzemmódra, lehet, hogy ésszerűbb volna csak jövő héten nekiállni megint.

Aztán az is lett, hogy valszeg a homokon járástól (és gyermekcipeléstől, bár azt többnyire A. intézte) begyulladt egy izom/szalag/kitudja a talpamban és alig bírok járni, sántikálok eléhátra a lábfejem külső peremén, de most vettem gyulladáscsökkentő kenőcsöt (hihetetlen, hogy nincs itthon, pedig az alap volt a térdem miatt évekig) és szedek valami kis Voltarent is.

A nyaralós poszt várat magára, mert folyton rámolni kell meg elmaradt ügyeket intézni, kicsit beindult a tavaszi munkaügy folytatása is, ha ügyes vagyok akkor az álommunkám jelenleg reális és időmbe-energiámba beleférő szeletét tudnám is csinálni. (És akkor a megélhetős munka keresése még nincs is a láthatáron, majd ha megy a beszoktatás…)

Kezdhetjük az átállást

Közben megvolt a nyaralás, de arról majd írok külön is. Egyelőre azon ügyködünk, hogy a J. véglegesen elcseszett biológiai óráját és káosz alvási szokásait helyrehozzuk valahogy. Nyilvánvaló, hogy mi vagyunk a hibásak, mert mindketten későn fekvő, későn kelő arcok vagyunk (nekem például este 9 és 11 között fogott az agyam a legjobban középiskolás koromban, viszont minden egyes reggel meg voltam halva, amikor fel kellett kelni), és nem bánjuk, hogy nem reggel 6-kor kezd kukorékolni a gyermek, cserébe este kicsit tovább megy a műsor. Na de a tenerifai kirucc miatt most még egy órát csúszott rossz irányba az ügy, ráadásul teljes káosz volt az utolsó két nap alvásügyileg, mert utolsó előtti nap kirándultunk és hajnalban keltünk, utolsó nap pedig reggel fél 5-kor indultunk a reptérre. Lényeg a lényeg: J. tegnap a repülőn aludt ügyesen (az ölömben, különféle extrém pozíciókban, a kispárnát szorongatva persze), de délben már nem lehetett leütni elaltatni, végül késő délután dőlt ki és végül csak éjfélkor ment aludni, ááá!* Na, hát ez az induló pozíció, bő két hét múlva kezdődik a bölcsi, addig kellene ebből valahogy gálickőt varázsolni.

Az a terv, hogy az egész család kalibrálja át magát a 7 órás felkelésre. J. 8-ra jár majd, elvileg A. viszi (bár a beszoktatást én kell csináljam sajnos, mert nem tud A. annyi szabadságot kivenni, amit az ügy igényelne), és este is 1-2 órával hamarabb kell majd feküdnünk. Most éjfél körül szoktunk ágyba vánszorogni, J. pedig 10 előtt nem nagyon aludt el a nyáron, tudom, szégyen és gyalázat. Gondolom, ha reggel korábban kel, akkor a déli alvások is beállnak majd jobban. Na hát ma este nagyon nekiveselkedtem és 9-re már bőszen olvastuk a mesét, tejecske, minden. Ugorjunk: a teljes műsor (simi, oroszlán-fektetés, párnácska, feláll-megölel-megpuszil, ágyban ugrál, énekel, hánykolódik, nyafi, kinézünk az ablakon, még egy mese, még egy kis tej, még kis oroszlánozás, éneklés) után annyira felébredt, hogy mivel nem akartam ordítozást (a falon túl alszik a másik kislány aki 6-kor kel és szokták jelezni, hogy nem vicces a hangoskodás), kihoztam és teljes erőből randalírozott még egy ideig. 11-kor aludt el, addigra bőven leizzadtam párszor. Na de nézzük a jó oldalát: ez tegnaphoz képest már egy óra nyereség. Holnap hétfő, 8-kor kelünk, majd ezt is szép lassan hozzuk előbbre. Sok szerencsét kívánok magunknak.

*Valahogy összejött a csoda az éjjel: én annyira kómás voltam, hogy az éjszakai 1-2 “Mámmá!”-t csak félálomban hallottam, de nem bírtam megmoccanni, úgyhogy aludtunk reggel 8-ig, éljen, éljen! Lehet, hogy lefekvés előtt el kéne fogyasztanom valami erőset és az megoldaná az éjszakai ébredések kérdését? Érdekes.

Még egy vonalkás

  • J. belépett a dackorszakba, nekem legalábbis úgy tűnik, mivelhogy eléggé dacos. 🙂 Tegnap pár percig ment a műsor egy metró aluljárójában, mert nem akarta, hogy visszaültessem a babakocsiba. Egy öltönyös aktatáskás figura konkrétan a szemünkbe nyerített és sok sikert kívánt. Köszi!
  • Minden nap egy örökkévalóság, rengeteg cukiskodással és kiakadással (ha nem ő, hát én), ilyenek vannak például, hogy leül és élénkhalandzsával olvasgatni kezdi a Bodo Bär könyvét, aztán rájön, hogy egyedül unalmas, megkeres engem és meglengeti a könyvet, beül az ölembe, pár percig elmélyülten ovasgatunk. Vagy a másik mai highlight: egyszer csak érkezett a bilijével, mutogatott, hogy ültessem rá, aztán olvasgatva üldögélt és tényleg bele is pisilt. Rá két percre aztán bedobálta csomó játékát a WC-be. Este eltört egy tányért, de hát az nem számít rosszalkodásnak. De a lényeg, hogy délutánra már lóg a nyelvem és bőgni tudnék, pláne ha harmadik nekifutásra sem jön össze a fektetés.
  • Parasztvakító péntek jeligére volt ma egy olyan, hogy A. hazahozott egy kupont a C&A-ba, én meg el is mentem ma megnézni, hogy mit adnak. Mostmár tudom, miért nem nagyon vásárolunk ott. (Azon kívül, hogy eleve jobb szívvel vásárolunk jó minőségű használt ruhát, mint Kínában vagy Bangladesben összetákolt cuccokat.) Sima falusi diszkó hangulat volt, Dj-vel, aki full hangerővel nyomta a mindenféli tropikál (?) slágerokat, rossz minőségű pezsgővel (nyilván ittam egyet azért, nagyon kínálták, meg szénhidrát nap is van, engem is meg kell érteni), tumultussal, gyanús arcokkal. Végül mégis vettem valami alsóneműket (mert azt használtan azért mégsem) meg a mackónak egy nadrágot és body-t, ennyi. Egy ideig nem fog hiányozni a shopping. Mostanában amúgy sem szokott, öregszem, na.
  • A. elment egy koncertre ma este, úgyhogy egyedül nyomtam le az esti műsort. Határozottan könnyebben ment, mint gondoltam, például mostmár ott merem hagyni 5 másodpercre a kiskádban, amíg forralom a vizet a tejecskéhez (az más kérdés, hogy gyorsan beleiszik a fürdővizébe azalatt, oh well). Meg eleve picit kooperatívabb most, hogy nagy ló már, lehet bolondítani mindenfélével és ha ügyesen csinálom, akkor nem csak tőlem várja el, hogy cipeljem, hanem ő is mozgásba lendítni a kb. 12 kilóját. Kicsit izgultam például, hogy fogom erővel kivenni a kádból (mert mostanában nem akar kijönni), de aztán ravaszul kivártam, amíg magától felállt és csimpaszkodott. A fogmosással sem volt gond, bár messze nem volt olyan alapos munka, mint amikor A. is jelen van és lefogja az ádázul üvöltő dedet, aki pár másodperc múlva már gurgulázva röhög és fújja kifele a habot a száján.
  • Apropo: a szomszéd kislánynak két lyukas foga is van. Muszáj elvigyük mi is J.-t. Ahh.
  • Hétfőn vár a bölcsi az iratokkal. Ma jött egy levél, hogy mikor lesz az első szülői értekezlet (áááá!) – ők nem így hívják, de az mindegy. Izgalmas.
  • Volt egy reggel, amikor esett az eső, hideg volt és szürkeség és néztem hogy basszus, miért csinálom ezt magammal, hogy mostantól majd minden reggel fel kell kelni és időre oda kell érni a bölcsihez? Aztán ittam egy kávét, beindult a mackó és rá egy órára már elég pontosan eszembe jutott.
  • Rendeltem az unokaöcsémnek egy perszonalizált szülinapiajándékot, kíváncsi vagyok, hogy odaér-e rendben.
  • Vajon lesz időm teregetés után nézni egy kis valamit, bármit? Ha már az estémet egy kis vörösborral és sós stanglival töltöttem, szevasztok guilty pleasure-ek (és szénhidrátnap).
  • Apropo, még mindig -5 kg körül van a fogyás, szerintem ez most ennyi is, kicsit több mozgás és célirányos torna jól jött volna, de örülök, hogy lyuk van a seggemen élek. Gondolom a nyaralás alatt nem fogom tudni tartani, remélem azért, hogy cökik minden kis leadott háj vissza a helyére úgy a harmadik nap táján.
  • Anyám szerint túl sokat parázok, apám szerint a hit a megoldás mindenre (?!?) – ez akkor derült ki, amikor kicsit megpedztük a mesterséges intelligencia térhódítását és az emberiségre leselkedő veszélyeket (nem mintha túl sokat értenék a témához). Ez az egész ügy kicsit még spekulácó-ízű (bár persze tudjuk, hogy már rég zajlik a folyamat, csak kellemesebb nem tudomást venni róla), de amikor az jön szembe az emberrel, hogy a világszerte mért ivóvíz 83%-ban találtak mikroműanyagot, akkor már tényleg csak a letargia marad. Komolyan nem értem, hogy kinek milyen hárító mechanizmusai vannak, hogy nem váltott ki általános pánikot ez a hír. Mondjuk annyiban hasonló a jelenség a robotos témára való reakció hiányához, hogy kb. felfoghatatlan, úgyhogy feldolgozhatatlan a lehetséges impakt. Szerintem szép és hasznos dolog a hit, pláne ha abba az irányba lehet konvertálni, hogy mire elfajul a probléma, az emberiség majd ügyesen kézben tartja a dolgokat, csak hát nem affele mutatnak a dolgok. Hű, bárcsak túlreagálnám ezt az egészet.

Hurrá, készülünk nyaralni!

Kedden indulnánk. Én már nagyjából jól vagyok, J. szegény még húzza: taknyos, gyanús, hogy még mindig hőemelkedése van (nem engedi megmérni, fenékben méréshez nem vagyok elég elszánt, de annyria nem is vészes a helyzet). A szeme szinte teljesen rendbejött, viszont egészen fura kiütések borítják, mintha csalánkiütés lenne, felhőszerűen vonul rajta ide-oda. Mikor tegnap az arcát borították el nagy hirtelen, szinte mentőt hívtam, végül a helyettesítő gyerekorvos megnyugtatott, hogy valszeg a vírussal való küzdelem jele, még várjunk. Most alszik még (fél 11 van, hm…), kíváncsi vagyok, foltoska-e még, mikor ébred. Ha még mindig csúnya, mehetünk vissza a 4o percnyi közlekedésre levő gyerekorvoshoz.

Őszintén szólva nem bánnám, ha A. letudná a kórságot mielőtt repülőre ülünk, bár ki tudja, lehet, hogy el sem kapja. Amit még el kéne intézni indulás előtt:

  • bölcsis papírokat összeállítani (kitölteni, útlevélmásolatot készíteni, helyettes orvostól igazolást kérni), hétfőn bevinni, egyúttal lerögzíteni a beszoktatás ritmusát*
  • transzfert intézni, csekinelni, mindent kinyomtatni
  • felhívni a szállót, babaágyat kérni (majd ha felébredt  J.)
  • előkeresni a visszaigazoló mailt a time share-es cégtől (tegnap J. rászabadult a gépre, amíg én az orvossal beszéltem, lehet hogy kitörölte?)
  • beformázni a munkadokut és elküldeni (ahh… szép is volna)
  • csomagolni
  • új gyerekszemészt keresni, időpontot kérni
  • és főleg: J.-nek meggyógyulni.
  • (bónusz volna: kimenni egyet este a leányokkal, de tényleg ne legyek telhetetlen…)

Szegény elesett babám, meg kell a szívnek szakadni, mikor panaszkodik és szörtyög. Szerencsére azért a nap nagyrészében vidáman rosszalkodott, estére ki is nyúltam rendesen. Valahol szembejött a napokban egy szöveg, hogy a szülők lelazulásának titka a sok gyerek, mondjuk három fölött már mindenki zen arccal ül mosolyogva a kupi közepén és fel sem tűnne, hogy nincs idő-energia semmire. Komolyan mondom, hogy megnézném magunkat, volnánk csak tíz évvel fiatalabbak, strapabíróbbak és vakmerőbbek.

*tekintsünk el attól, h a ded extra anyás, nyafogós és kismajomként csüng rajtam, hát ez így izgalmas lesz.

Szia ősz

Hát az lett, hogy hirtelen hazaugrottunk a mackóval egy hétre, hétfőn mentünk, ámuldoztam, hogy minden milyen simán megy, otthon nagy öröm volt, sikerült befejezni az elmaradt munkát (már csak a formázás meg ilyenek vannak hátra), megültük a szülinapomat a felfújható babamedencében strandolva anyámék hátsó udvarán, aztán hirtelen ősz lett. Szerencsére csak az utolsó nap, amikor mi már visszafele tartottunk, de akkor nagyon ősz volt már: a vihar a Haller kastélyban ért, ahol megálltunk ebédelni és az eső elől leküldtek a borospincébe (ahol kétszer is kimet az áram, good times!), aztán anyámékat már telibekapta, szegények éjszaka értek haza és végigizgulták az utat. Gyéresen fajult el a helyzet ami a J. szemét illeti: egyik percben még illegette magát enyhén csipásan a rokonságnak, a másik percben megdörzsölte a jobb szemét és már tűnt is el a szemünk előtt (a jobb szeme mármint, teljesen bedagadt). Éjszaka E.-nél sírdogált, reggel pedig alig bírtuk kamillás vattakoronggal felpuhítani annyira, hogy ki bírja nyitni a szemeit szegény. Az orra alatt diszkrét zöld takonyréteggel és a szemzugában túlméretezett csipákkal indultunk meg, mert nagyjelenet volt minden tisztálkodási kísérletnél és feladtam, kaptam is pár kedves tekintetet az utastársaktól. Odafele J. volt az egyetlen békés baba a sok vannyogó kisgyerek között, hazafele ő volt a joker-gyerek: nagyjából végig nyűgös volt, aztán az út háromnegyedénél teljesen kiakadt és vigasztalhatatlan volt, érkezés előtt 1o perccel aludt el, ugyanezt megismételte hazafele a buszon is. De nem baj, mostmár ezen a félelmemen is túl vagyunk: lám, lehet kiakadt gyerekkel is utazni, nem élvezet, de lehet. Ma még egy félelmemet kezdhetem ledolgozni: antibiotikumos szemcsepp adagolása üvöltő gyereknek. Hogy cifrább legyen, én is nekiálltam meghűlni, tegnap este elrohantam a családorvoshoz és kaptam gyógyszert a felfázásomra, mára már csak a feszítő fej és fájó torok maradt, hurrá.

Na de ne csak nyavalyogjak: a maci szerintem szuperül érezte magát otthon ismét, anyámék is el voltak ragadtatva. Épp annyira nem pihentem ki magam, mint ahogy szerettem volna, de ne legyünk telhetetlenek: szuper, hogy (nagyjából) megvan a munka (már csak be kéne fejezni és elküldeni, ahh…), szuper, hogy volt egy kis idő a családdal, megnéztem a nagybátyámék épülő házát, grillpartiztunk, elmentem egy gyereknevelős előadásra (dear god, arról még írnom kellene, durva volt), ettünk finomakat (szia 9o napos, jó sokat kellett variálni a napokat, vissza is híztam kicsit), találkoztam barátokkal, egy este kint maradtam teraszozni, nagyon jó volt látni E.-t hazafele.

Na megyek is, felébredt, szemtörlés, tejberizs, esti műsor.