Oh well

Nem is tudom, mintha ma lenne a bénázás világnapja. Szemelvények:

– Amikori indultam KG-ra, elhullattam észerevettem, hogy hiányzik az egyik kesztyűm. Visszamentem a biciklitárolóig (persze nem ott volt, hanem a sötét folyósón) és megcsúsztam egy kisebb tócsában. Pont ettől a típusú mozdulattól parázok jó pár hónapja: a bal lábam csúszott, a jobb lábammal kellett megtartsam magam. A belső szalag (amit júniuisban foldoztak ugye) azonnal nyílalni kezdett, én meg anyáztam sűrűn, de kb. azzal maradtam. Frau D. szerint mostmár annyira izmos a lábam egyébként, hogy egy ilyen malőrt meg kell bírjon, max. kellemetlen és fájdalmas, de jó, hogy nem szakadt újra el. Szóval ezen is túl vagyok, mint az egyéb félelmeken, amik előbb-utóbb utolérik az embert (lásd: utcai támadás, haha).

– A boltban kifogtam az összes totyogó nyugdíjast, üvöltve (oroszul) kommunikáló kendős nénit, sípoló hangú, bundás sapis, szintén üvöltő-tarkómba lihegő tatát.

– Tegnap A. használta a biciklim, mert ő defektet kapott és kellett valahova menjen este. Annyira kicsi a bicikli neki*, hogy nagyon felemelte az ülést, én pedig rengeteget bénáztam a beállítással. Valamiért nem tudom rendesen meghúzni a kallantyút, amikor aztán sikerült, akkor túl magasan volt – alig bírtam elindulni, megálláskor majdnem lerepültem stb. A sípoló hangú tata méltatlankodott kicsit, mert épp a járda közepén balfaszkodtam és elálltam az útját, megvártam, amíg elhuzigálja mellettem a bevásárlószatyrát.

– A hőn szeretett füles kötöttsapkámat a kabátom 2 percenként előrenyomta a homlokomon, úgyhogy mindegyre meg kellett álljak, hogy hátrébb toljam, mert már alig láttam ki tőle (és minden megállás kalandos volt, lásd fenn). A biciklizés pedig önmagában is stresszes volt a latyakos-csúszós kis utcákban. És akkor még nem említettem a piros fordítottbőr kesztyűimet, azok is jól kihemperegték magukat a hólében (aka sárban), szuper.

Egyébként semmi izgalom, tovább csiszolgattam a motivációs levelet, fordítgatok, pályázgatok, merengek-szorongok, lelkileg edzek a jövő hétre, amikor is A. megy Söldenbe sízni pár napra és úgy egyeztünk, hogy én nem megyek. Utólag kiderült, hogy épp akkor épp ott lesz E. meg a mérnök úr és megismételhetnénk a bambergi kihágásokat, de mostmár mindegy, nem akarom borogatni a terveket meg különben is csak szórnám a pénzt meg kívánnám a sízést, hát minek megy hegyre az ilyen? Valami lájtos leánykodást kellene beütemezzek majd ezekre a napokra (uszoda? kocsma? mozi?), persze így nehéz, ha nincsenek kéznél leányok, sóhaj.**

*szerinte a majom a köszörűn klasszikus esete forgott fenn
**vannak, de ezek a lányok nem a szívemnek kedves barátnők, hanem random ismerősök, akik szintén itt vannak.

A szelektív halasztgatás előnyeiről

Mivel vasárnap kaptam egy kellemetlen házifeladatot (amit lökdösök magam előtt, mint rossz tanuló a focilabdát a suliból hazafele), egyből begyorsultam az esküvőszervezés terén meg ismét elég aktívan keresem a munkát. (Kísérletet tettem pl. az úgynevezett motivációs levél megfogalmazására az egyik hőn áhított intézménynek. Teljesen inkompetensnek és idiótának érzem magam ennek a fél oldalnak a megírásától is. Említettem már, hogy még sose kellett munkát keresnem?) Most az lenne igazán jó, ha lenne valami esküvőszervezős deadline, hátha akkor haladnék a másik munkával is.

A tél pedig továbbra is elég mutatós, mintha valaki porcukrot szitálna a fákra az ablakaink előtt, amikor kisüt a nap is, tiszta tündérmese. Visszatért a múlt heti kehes köhögés, nem mondhatom, hogy nagy az öröm. On the bright side: A. vasárnap licitált nekem mindenféle ebayes szépségre, és ma meg is jött az első és legfontosabb darab, egy szinte vadiúj, ciklámen Camper tornacipő formájában, úgyhogy két torokcukorka és forró tea között ma ennek örültem.

Dióhéjban a hétvégénkről

Kint nagyon hull a hó, mink meg Dachauban hétvégéztünk, ilyen extrákkal, mint Scrabble- és kártyaparti, marhapörkölt, várkerti séta a hóban, sok játszás a gyermekkel, meg egyéb delikáteszek. Ott is aludtunk és úgy terveztük, hogy ma délutánra már hazaérünk mert különféle fontos dolgaink vannak (nekem szkájpos megbeszélés, A.-nak focimeccsnézés) de aztán annyira beszippantott minket a káros szenvedély (= a whist), hogy ott maradtunk estig, úgyhogy ott intéztük el fent nevezett fontos teendőket és utána még játsztunk néhány kört, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy kidülledt szemekkel, sátáni kacajok kíséretében csapkodtuk a kártyalapokat, miközben a gyermek nagyon ügyesen lekötötte magát körülöttünk és csak egyszer-kétszer seperte le az egyész paklit előlünk. Jó volt.

Lapozzunk

A mai nap annyira ócska volt, hogy tán felejtsük is el úgy, ahogy volt. Azért voltak jó részek is: bekeveredtem az egyik közeli könyvtárba és a praktikus szempontokon túl (lehet szkennelni például) is nagyon szimpatikusnak tűnt.  Másrészt meg hirtelen felindulásból elkezdtem fordítani egy nagyon szép szöveget – még nem tudom mi lesz belőle (bár van elképzelés persze), de most nagy szolgálatot tesz, mert mindenképp jól esik bütykölni vele.

Este nem mentük sehova, pedig volt szó róla. Ehelyett megnéztünk egy bájosan bárgyú német vígjátékot, aztán meg A. egy részt a Tatort c. legendás német rendőrsorozatból, amire itt teljesen rá vannak kattanva a népek. Engem valahogy nem ragadtatott el.

Mai piciny bizarrságok

– A volt osztálytársam temetésére facebook eventet hozott létre egy másik volt osztálytársam. Ööö.

– Ebéd közben félrenyeltem egy darab sonkát, bevallom töredelmesen, meg is ijedtem, asztán köhögtem vajegy negyed órát. (A. azt tanácsolta, hogy ha bajom van, menjek ki az utcára.*)

– Találkoztam ma egy nővel, aki egy üzleti tárgyalást teljesen meghekkelt, midőn végig (de végig!) magáról beszélt és teljesen rátelepedett a jelen levőkre, a potenciális munkaadót vizsgáztatgatta, arrrgh. Rég láttam ekkora energiavámpírt.

*mármint: ha fulladozok, akkor szaladjak ki az utcára, biztos találok valaki kedves ismeretlent aki jól hátba ver ha elmutogatom neki, hogy helyzet van.

Standard válasz

Csütörtök délelőtt 11.30, a zegzugos családi ház pincéjében, egy kis kabinban fekszek a zöld masszőrágyon. Szerintem valaha szauna lehetett a kis fülke, körben faburkolat, épp hogy befér az ágy, két kis szék, fogas. Az egyéni terápia fél órát tart: általában 20 perc a manuális kezelés (=masszázs, célirányos nyomkodás, mármint ott, ahol a legjobban fáj) és utána pontosan 8.5 perc elektroterápia. Mikor odaérek Frau D. megkérdi, hogy vagyok – mindig ez a nyitány, és nem udvariasságból, hanem hogy felmérjék az aktuális helyzetet és panaszokat. Jól, mondom, és tényleg semmi különös problémám nincs, csak a térdkalácsomban érzett feszülés nem akar múlni. Hát igen, valószínüleg továbbra is kevés a folyadék a térdkalács alatt, a mobilizálás segít kicsit, ébredés után kicsit tegyem-vegyem a patellát.

Hasra fekszek, Frau D. nekiáll kitapintani, hogy a térdhajlatból induló melyik hátsó izom van a legjobban befeszülve. Kb. 5 másodperc alatt megvan, már üvöltök sziszegek is a fájdalomtól. Ritka, hogy annyira be legyenek feszülve az izmok, hogy magamtól is érezzem, hol van a baj, de amint kezelésbe vesznek, mindig csodálkozok, hogy ennyire fájni tud. Frau D. kezei meglepően erősek, mindig eszembe jut, hogy jó lenne megint masszázsra járni és elverni rá egy fél vagyont. Megkérdem, más páciensei tapasztalatai alapján mikor múlnak el az izompanaszok? Azt tudom, hogy az ízület mindig bejelzi majd a megerőltetést, időjárásváltozást, amit épp kedve van, de vajon ezek a kellemetlen húzódások-feszülések elmúlnak majd, vagy törzsvendég maradok a gyógytornán? Nagyon szeretne megnyugtatni, mondja, de fogalma sincs. Reméljük, hogy enyhül.

———

Nem, hogy már megint panaszkodjak, de továbbra is ez a  legnehezebb. Nem tudjuk, reméljük, folytatjuk, pozitívak maradunk stb. Fel tudok jönni a lépcsőn a másodikra, a térdem kicsit csikorog, de kibírja. Felemelem a biciklit és váltott lábbal felviszem a 8 lépcsőfokon a pincéből. Már nem sántítok (ha épp nincs halálosan lefárasztva a lábam), ha nem kell szaladni, akkor szerintem már nem nagyon tudná kívülálló kiszúrni, hogy valami gond van a lábammal. Szóval sok a javulás és egyre hosszabbak azok a periódusok, amikor nincs visszaesés. Ezzel egyidejűleg viszont lassul is az egész folyamat. Nem tudom, mikor fogok tudni szaladni és mikor bírom majd a kis oldalirányú ugrálásokat. És persze továbbra is itt ül a szoba közepén a fehér elefánt: nem tudom, mikortól lehet gyerekvállaláson gondolkozni. (Hozzáerősödök? Úgy átrendeződnek a prioritások hogy sokadrendű lesz, hogy fáj vagy hogy nem tudok mindent csinálni? Vagy majd utólag jól megbánom, hogy mért nem vártam meg a teljes felerősödést, már ha van olyan. Másik véglet: úgysem javul ez már semerre, azt fogom megbánni, hogy nem fogtunk bele hamarabb.) Nem tudom. Ők sem tudják. Dobjuk be a gyeplőt, egedjük át magunkat az univerzum rejtélyes útjainak, sallala.

Melyben hálát rebegek

Bevettem életem első homeo-cseppjeit (Meditonsin, meghüléses betegségekre, potom 9 euró leárazva, khm). Nem tudom pontosan, mit gondolok a homeo-ügyekről, de így visszagondolva, 2 éve, nyakig benne abban a bizonyos durva próbafolyamatban már oda fajultam, hogy az egyik színésznő “megenergizált” az öltözőben*, hogy az akkupunktúrás kezeléseket ne is említsem (azok után tényleg órákon keresztül nem fájt a térdem, ami csodaszámba ment akkoriban), szóval azóta végleg felvettem a pacifista, whatever-works álláspontot. Ártani gondolom nem fog.

Ma leguggoltam – ilyen sem volt kb. 3 éve. Monjduk nem tudnék percekig úgy maradni, mert felrobbanna mindkét térdkalácsom (a bal is eléggé eltunyult sajnos), de azért jó kis sikerélmény mára. Egyébként, olvasgatva, hogy van olyan frissen idevándorolt, akinek egyáltalán nem jön be Németország, azon gondolkoztam, hogy vajon miért vagyok én speciel ilyen hálás (minden apró hülyeséggel meg idegenségérzettel együtt) az itt tapasztaltakért. Hát nyilván azért, mert: 1) végre együtt vagyunk A.-val; 2) konkrétan megmentették a lábam, az egészségem, kihúztak a teljes kétségbeesésből, a mai napig szuperül el vagyok látva mindennel amire szükségem van a gyógyulás érdeklében – szerintem kevés hely van a világban, amivel ilyen jól jártam volna; és 3) Románia után teljesen üdítő egy olyan országban élni, ahol nem kell harcolni minden nap a rendszerrel, egymással (egyébként nekem Budapest sem volt kevésbé harcos hely, és ma még durvább lehet a szitu, mint 10 éve volt). Meggyőződésem, hogy lesz még bőven nehézség, pláne amikor be kell majd illeszkedni egy munkaközösségbe és valószínű, hogy fogom még zokogva csapkodni az asztalt, hogy azonnal húzzunk haza, mert itt minden szar stb. De ez nem változtat a tényen, hogy örökké le leszek kötelezve: köszi német egészségügy!

* gúnyolódott is eleget rajtunk eleget az egyik kolléga, de nekem tényleg segített – mondjuk lehet, hogy önmagában az is segített, hogy 5 percig feküdtem és nem kellett rohangálni a hiperaktív rendező után

Az év legdepressziósabb napja volt ma, hey yoooo!

Az az igazság, hogy tegnap óta ezen derülök, szerintem mostantól minden hülye kérdésre ez lesz a válasz. Például az előbb Á. barátnőmmel csetteltem, aki fél évre Kisinyóba ment tanulni és a bizarr esztétikai benyomásokon túl már gyanús, nyomulós szomszédra is szert tett – na annak a nem kevésbé gyanús (pl.: És keresztény vagy? Keresztet szoktál vetni?) kérdéseire is milyen jól be lehet vágni egy kis alföldizést. Hánem?

A mai nap fénypontja az volt, amikor sikerült 2 veder forró, citromos tea elfogyasztása után kb. fél órán keresztül fájdalommentesen nyelni. Sajnos a családorvos csak holnap fog belenézni a torkomba, mi pedig nem látunk semmit, pedig direkt beálltam még egy spotlámpa alá is, illetve felváltva próbáltunk a fejlámpa segíségével beazonosítani mindenféle gyanús elemeket a garatomon. Valami azt súgja, hogy nem fogom megúszni az antibiotikumot, sallala.

Van egy pályázati kiírás ami érdekesnek tűnik, ennek okán ma elmerültem egy találomra kiválasztott német drámában, ami természetesen a bevándorlók témáját feszegeti (meg a családon belüli elidegenedést és úgy általában a “rohanó világunkban” jellegű kliséket). Érdekes, hogy 1 héten belül ez a második random olvasmány az afrikai menekült Nyugat Európában-témakörben, de messze szimpatikusabb a Boldog észak – persze teljesen más műfaj, nem is igazságos versenyeztetni.

A lábam köszöni szépen nagyon jól van, amit el is várok tőle, most, hogy kb. csütörtök óta nem mozogtam semmit érdemben. Holnap viszont torna, jó lesz. (Ja, és egészen izgalmas dolgokat is produkál a testem, maradjunk annyiban, hogy nem tud dönteni, hogy mi van.) Egyébként meg előre rettegek a lefekvéstől, ahogy vízszintesbe kerülök egyből elkezdődik a fulladás és az ócska köhögés. Odáig fajult a helyzet, hogy A. a tegnap nagyon diplomatikusan elhúzta a szekrény ajtajait, hogy kisebb felület verje vissza az enyhén hörgő köhögést. Éjszaka pedig kislisszoltam sós vízzel gargalizálni, de utána is rettenetesen fájt a nyelés. Na, hát akkor ezekkel a vidám gondolatokkal kívánok nyugodalmas jó éjszakát!

Nincs itt semmi látnivaló

Csak én krákogok óvatosan, mivelhogy tegnap este óta nyelni sem nagyon tudok, annyira fáj a torkom. Cseles ez a meghülés, azt hittem, elvonult, erre visszakézből akkora sallert kent le, hogy azóta is csak pislogok. Tegnap egyébként vendégség volt, Scrabble meg vacsora, játszadoztunk az iszonyú aranyos tizenöt(?) hónapossal, aki gyorsan kirámolta az egyik alsó polcot a konyhában és egyszer sunyiban átállította a sütőt, de ennél nagyobb malőr szerencsére nem történt. Van egy kis diszkógömb felakasztva a nappali lámpájára, egy adott pillanatban azon kaptam a pasikat, hogy P. rávilágít a diszkógömbre, A. meg tartja a gyermeket, aki fogdossa a fényeket a kis praclijával. Kell-e mondanom, hogy “awww”?

Nem vagyok túl büszke rá, de az az igazsgág, hogy két napra teljesen belemerültem egy reality show-ba, ami egy népes, poligám, mormon család életét mutatja be. Nem tudom, miért vagyok így rákattanva a mormonokra, ez a poligám-ügy meg külön rejtély számomra. Szóval beszippantott a tudományos érdeklődéssel vegyes bárgyúság, kontrasztként meg kiolvastam a Boldog északot és elkezdtem olvasni egy másik karácsonyi könyvet. Hát így telt a hétvége, ki sem tettem a lábam a házból.

Egyébként pedig máma van az én drága szülőanyám 60. szülinapja, el se hiszem! Szövevényes utakon sikerült ajándékot szervezni neki, reméljük, használni is fogja. Reméljük, hamarosan nekiáll megírni az emlékiratait, mert 1. milyen izgi lenne olvasni, 2. ki tudja, lehet hogy 70 évesen már szentimentalista lenne a stílusa, haha.

Jegyezzük le…

…mert a szó elszáll ugyebár. Tiszta szerencse, hogy tegnap, amikor le akartam mondani a mai gyógytornát nem vették fel a telefont, mert ma reggel már teljesen jól voltam és elmentem és jól megtornásztattak. Szóval Frau H. szerint (akinek részletesen ecseteltem az előző hetek eseményeit a lábügy szempontjából) mostmár egy egészen új szinten vagyok: itt már nem a járás a challenge, hanem az apróbb mozdulatok, a hétköznapi szökdösések és a nagyobb terhelések abszolválása. Szerinte az izomzat mostmár rendben van, egyszerűen csak hozzá kell edzeni a térdem ezekhez az új feladatokhoz, úgyhogy ma hozzá is fogtunk… Mindenféle oldalra elmozdulós és stabilitásfejlesztő gyakorlat volt, elég jól bírtam, estére sem dagadt be. Szóval bizakodunk, Frau H. szerint az előremenetelem normális és külön jó, hogy tudok továbbra is gyógytornára járni, mert ez a második etap is tartogat még kihívást bőven, szóval folytatni és türelem, stb.

Egyébként meg semmi különös nem történt, takarítgattam, ügyintézgettem, esküvőt szervezgettem, a munkakeresésben pedig odáig jutottam, hogy szerveztem holnapra egy munkakereső szeánszt E.-vel, illetve reggel óta nézegetem egy kulturális központ honlapját és azon tépelődök, hogy mire reagálnak jobban: ha az ember felhívja őket és illedelmesen jelzi a szándékait és csak utána küldi a CV-jét, vagy ha nagyon lazán ír egy emailt és kész?