Itt panaszkodhatok?

Élőszóban már nem nagyon merek, mert az ember ne nyafogjon ugyebár. A lakás ahol vagyok sok szempontból szuper. Csak két gond van vele (illetve van egy szú-probléma, de az ikább vicces, mint tragikus – ahányszor hazajövök, első dolgom felporszívózni az újabb adag fekete bogárkolóniát, ami a beázott-feldegedt tokozatokból rajzik kifele töretlen lelkesedéssel). A főutcára néző szobába annyira behallatszik a forgalom, hogy szinte lehetetlen itt aludni. Két éjszaka próbáltam, a füldugó sem segített. Átcuccolam a kis belső udvarra néző konyhába, ami sötét és ott is van egy kanapé, nagy volt az öröm. Amíg rá nem jöttem, hogy a közös előteret a szomszéd cég cigizőtérnek használja. Az még hagyjám, hogy minden csacsogás-csörtetés behallatszik, de amikor napjában sokszor elkezd beáradni a tömény füst, kicsit elborul az agyam. Ez van, én vagyok a vendég, az ő netüket használom, stb., ne ugráljak. Ingázok a két kanapé között és örvendezek, hogy ez a legnagyobb problémám.

Mindemellett: kiakaszt, hogy az egész ország cigizik, reggel az utcán folyton leslukkolom az előttem menő füstjét, az  csak természetes, hogy munka közben is folyton bekúszik a füst valamerről, alig van étterem vagy kocsma, ahol talál az ember nemdohányzó részleget és folyamatosan én vagyok a hülye picsa, ha vállalom, hogy márpedig engem zavar. Mindenki panaszkodik, hogy mennyire nincs pénze, de simán kidobják az ablakon a vagyont a cigire, mert “megtisztelik magukat vele”, “legalább egy ennyi örömük legyen” stb. Agymosott, büdös, lusta népség, tényleg. Biztos higgadtabb lennék, ha nem lenne tavasz és allergiaszezon és nem fulladoznék ennyire durván a füsttől. De attól még pont ilyen bosszantó lenne.

Köszönöm, hogy kidühönghettem magam.

Nyári időszámítás

Telnek a napok, az esti kimaradások és hosszú büfézések tegnap csúcsosodtak, amikor éjjel 1 után értem haza, ráadásul átállítottuk az órát is, úgyhogy ma voltam a legkifacsartabb. Szerencsére a munka idejére sikerült összekapni az agyam és nem kellett izgulni, hogy kínosan hátráltatom a folyamatot, utána viszont teljesen szétcsúsztam – egy kedves barátnővel ebédeltünk (két* lábjegyzet** kéri magát ide) és néha éreztem, hogy mindjárt lekoppan a szemem. Úgyhogy délután egy pofátlanul hosszú és mély szundi következett, este pedig végre találkoztam Á.-ékkal – nevetséges, hogy itt vagyok lassan másfél hete, és csak most láttuk egymást. Náluk mindig nagyon otthonos a légkör, ettünk finomakat és elláttak ismét rengeteg esküvőszervezős tanáccsal. Sőt: megnyugattak, hogy nem állunk rosszul.

Nem tudom, hogy azért ennyire jó-e a munka, mert már ennyire hiányzott. A kollégák visszajelzései alapján tényleg jó, hálás vagyok hogy itt lehetek. De továbbra is furcsa és természetellenes állapot nem A.-val egy helyen lenni. Micsoda szerencse, hogy pár nap múlva érkezik is egy kis vizitre.

* megszavaztam, hogy lazítok kicsit a 90 naposon, így lassan másfél hónap után, hogy ne legyek teljesen energiátlan a gyümölcsnapokon, így fordulhatott elő, hogy thai csirkelevest ebédeltem bruschettával, aztán elnyomtattam egy kis mentolos csokival, este pedig curry-s vajas csirkét vacsoráztam tiramisuval és rozéval. Öööö, nem csinálunk rendszert belőle, de ma jól esett.

**elhatároztam, hogy amíg itt vagyok, többet nem szólalok fel a kurva idegesítő állandó cigizés és füst miatt, mert az itteni barátok 85%-a cigis, főleg a kollégák, és csupa szar helyzetet eredményez. Ettől függetlenül elég szar érzés kemény füstben ebédelni.

Hogy vagyok? – kérdik a félismeretlenek

Csak röviden két jelenségről, ami lényegében egy jelenség, de mindegy.

Az Intézménynél dolgozó emberek természetesen lereagálják hogy ismét itt vagyok, kikérdeznek a kedves hogylétem felől (konkrétan a lábam felől, naná), persze van, aki csak mézesmázasan és illendőségből, és van aki meg sem kérdi, ez szerintem teljesen normális, rengeteg ember dolgozik ott és nem mindenkivel puszipajtás az ember, én se kérdek végig mindenkit. Ami viszont egészen feltűnő: van néhány kapus, takarítónő, titkárnő, technikais stb. aki annyira őszintén és kedvesen ujjongott annak, hogy már nem sántítok, hogy egészen meghatódtam tőle.

Aztán van a másik réteg: a félismerősök és haverok köre, akiket alapvetően nem érdekli, hogy mi van velem, de azért gyorsan megjegyzik, hogy “aggódnak értem, amiért mostanában csak a konyhából posztolok”. Tehát konkrétan jelzik, hogy heló, nem vigyázok eléggé a látszatra, nem konstruálom elég gondosan az imidzsemet különféle onlájn felületeken. Gondolom az lenne a normális, ha nagyon publikusan élnék boldog magánéletet. Vagy sokkal habosabban kellene tálalni a szakmázást a világ fele? Szerintem épp elég gáz leselkedni az után, hogy ki mit mutogat magából (igen, az is gáz, hogy én nézegetem a másét), de basszus, számonkérni, hát ez egy nagyon next level.

Vonalklás (mer másra nem futja)

– Folyamatos rohanás az élet, szép kis listákban gyűlnek a teendők, de vagy épp dolgozok, vagy épp rohanok dolgozni, vagy épp van egy kis szabadidőm és készülök a másnapi munkára. Ebből kifolyólag aztán:

– Nagyon sok embernek megigértem, hogy amíg itt leszek majd találkozunk és végre nem két rohanás közt szólunk egymáshoz, hanem tényleg mindenféléket csinálunk majd, hát ez mostanig nem nagyon jött össze.

– Át kell álljak a max. 8 óra alvásra, már több napja nagyon igyekszek, kb. most ért utol a fizikai fáradtság (szellemileg még bírnám egy jó darabig, annyira jól esik a munka), úgyhogy este 10 körül rohanok haza és nagyon igyekszek éjfélkor aludni, több-kevesebb sikerrel megy is, de azért a szemem alatt gyűlnek a karikák, pedig még csak most kezdtünk, hejj mi lesz itt április végéig. Merthogy:

– Kereken 1 hónap van hátra a munkából, hm hm. Közben igyekszek esküvőt szervezni meg nem  hanyagolni a tornát, ami úgy néz ki, hogy reggel-este blackroll, nappal sok (meglepően fürge) jövés-menés, lépcsők, miegymás. Eddig elég jól megy. Ha lesz több idő, tényleg beiktatom a kombinált uszoda- és konditerembérletet, már csak a szobabicikliért is.

– Apropo, eddig kb. -5 kiló 1 hónap alatt, köszi kedves fogyókúra, egyúttal csodásan spórlok is, mert eddig egy csillagászati összeget elettem volna a városban, így meg elég nagy az önfegyelem. Mondjuk lehet, hogy hamarosan lazítok majd kicsit a szabályokon, nehogy elfogyjon az erőm egyszercsak.

– Ma vigyáztam kb. két órán keresztül egy nyüzsgő kétévesre, hogy azalatt az anyja részt tudjon venni egy munkabeszélgetésen – hát elég csúnyán kifárasztott, cserébe nagyon aranyos volt.

A csodás lakásról majd máskor mesélek, mert most lefekvés, szervusz internet.

Életjel

Majd írok annak rendje s módja szerint, például a hihetetlen lakásról meg mindenféle izgalmakról, de egyelőre teljesen leköt a munka és a temérdek házifeladat (háhá, de tényleg, kell készülni minden nap a következőre, az is jópár óra). Egyelőre a társasági élet is elég szemi, de nem szenvedek hiányt semmiben (csak A.-ban, de azt nagyon, sniff). Előljáró információként annyi, hogy amióta itt vagyok, szinte egyáltalán nem fáj a lábam. Már csak ezért is megérte eljönni, há’ nem?!

Minnyárminnyár

Én már egy hete csak búcsúzkodok és készülődök, mostmár csak az idegeskedés maradt, hogy minden meglegyen. Például még nem csomagoltam be, úgyhogy holnap ez lesz a prioritás (és a buszjegyek. és az onlájn csekin. és elintézni a biztosítást). Szerettem volna holnap reggel leadni a végleges szöveget, hogy indulás után többet ne legyen aggódás miatta, de hát a dolgok sosem ilyen egyszerűek (értsd: de, lesz miatta aggódás).

A búcsúzkodó sorozat jegyében tegnap elmentünk moziba (az Inherent Vice-ot akartuk megnézni) de csak egy hatalmas Ausverkauft táblát láttunk a kasszán, és nemcsak az, hanem nagyjából minden film tegnap este, úgyhogy hazakullogtunkvillamosoztunk és Mediawave-es kisfilmeket néztünk kultúrprogram gyanánt. Ma reggel pedig folytatódott a kultúrprogram: L. vett előre jegyeket a Lenbachhaus-ba a Marc és Macke kiállításra, úgyhogy 9-kor keltünk, nagy volt az öröm – miközben vedeltük a kávét (és a frissen facsart narancslevet) A. szóvá is tette, hogy teljesen üresek az utcák, de szerintem csak azért, mert minden rendes bajor a) a templomban ült vagy b) már rég a múzeumokban tolakodott. A kiállítás izgalmas volt és legalább olyan izgalmas volt szerintem a díszes közönség. Utána kicsit üldögéltünk a napon, de aztán spuriztunk haza, mert várt a munka hűvös halomban.

Gasztrohírek: tegnap egy világbajnok szűzpecsenye, ma pedig mindenféle párolt-sült zöldségek, jól visszük, na. Mostmár csak be kell fejezzem a szöveget, mindent el kell intézzek, be kell csomagoljak és el kell búcsúzkodjunk két hétre (mert szerencsére A. meglátogat húsvétkor, hurrá).

Óda a zöldségekhez

Ma végre értelmes munkával múlattam az időt, csak mosó- meg főzőszünetet iktattam be, tehát a boltig sem jutottam el, és a hűtő tartalmából kellett improvizálni, “zöldség zöldséggel” témakörben. E. barátnőm (aki volt olyan kedves és szinkronizálta magát étrendileg, hogy jövő héttől már közösen “fogyókúrázzunk” Kolozsváron) ajánlotta, hogy dobjak össze valami házi falafelszerűséget, úgyhogy ez lett: fokhagymán pároltam zellerszárat és zöldborsót, jó sok fűszert rája (csilitől curryn keresztül a zöldfűszerekig ami csak a kezembe került), összturmixoltam kevés grízzel, a bogyókat forró sütőbe. Érdekes állaguk lett,de az ízük szuper, kis sóval-citrommal tuningoltam nagy saláta mellé.

Vacsorára meg főtt-sült krumpli (kevés rozmaringgal, fokhagymával) volt grillezett padlizsánszeletekkel és salátával (A. különféle maradékokkal – sült sajt, a délről maradt falafelek – turbózta). Aztán hirtelen felindulásból főztem a maradék zöldségekből (darabka zeller és pár zellerzár, egy árva murok aka. répa, pár krumpli) egy meglepően finom zöldséglevest, ami elvileg ment volna egyből a mélyhűtőbe, de máris megettünk belőle egy jó adagot.

Hát ennyit a 90 naposról: még mindig -3 kilónál tartok, további -4 volna több, mint szuper, de éhezni továbbra sem vagyok hajlandó. És a bónusz, hogy tényleg szervezettebben eszik az ember, sok a gyümölcs meg a zöldség. Na, ez ilyen nők lapjás poszt lett, bocs, de hát most ez foglalkoztat. Közben meg készülődök, izgulok, lebeg a határidő a fejem fölött és próbálom átgondolni, hogy miket kell még elintézni hétfőig.

Örvendezzünk

Utánajártam végre a szívügynek – micsoda boldogság, hogy nincs is szívügy! Júniusban ugyebár a háziorvos meg az aneszes is jól rámijesztett, de a sztár-kardiológus (akinél két hónap volt a várakozási idő) semmit nem hall és a terheléses vizsgálat (=teker az ember egy szobabiciklin összekábelezett mellkassal és mindegyre vérnyomást mérnek) is jól sikerült, csodás. A vizsgálat két fejezetben zajlott, úgyhogy tegnap és ma reggel is viszonylag korán keltem és el kell mondanom, hogy zseniális ez a tavaszi lenge idő és napsütés, kezd visszatérni az életkedvem.

Végre leadtam a leadnivalót. (Nem szép dolog szidni a más munkáját, de annyit azért megjegyeznék, hogy bár szép dolog  a művészet, de az Úr óvjon mindannyiunkat az unamas, erőltetett, jópofáskodó, szájbarágós művészettől.) Ennek örömére most visszatértek a rendes kerékvágásba, nagyban zajlanak az előkészületek a kolozsvári munkára (egy hét múlva repülök, ááá!). Tegnap L. elcsábított egy kiállításra – nem hozott lázba túlságoson a gondolat, hogy megismerkedhetek a müncheni rokokó kiemelkedő alkotásaival, de azt kell hogy mondjam, hogy irtó érdekes és guszta volt, lehet, hogy én magam is egy rokokó korszakon megyek keresztül, legalábbis erre enged következtetni, hogy nagyon jól beillett a kis, rózsaszín és aranyszínű virágokkal díszített válpántos táskám és a ciklámen Camper cipőm…

Ma megvolt az utolsó KG a szünet előtt, kíváncsi vagyok, hogy fogom bírni nélküle. Az már biztos, hogy a blackroll velem utazik, már csak azt kell kitaláljam, hogyan legyek a saját magam őrmestere és előzzem meg hatékonyan, hogy a munka hevében kihagyjam a tornát.

Továbbá feljegyezném, hogy kifagyasztva, megmelegítve is fennséges illata van a thai húslevesnek, megyek, meg is kóstolom gyorsan.

A romantikáról

Van az, amikor néha egy-egy fáljt átküldök magamnak a nagygépről a laptopra, és ha épp A. van bejelentkezve akkor az ő címéről küldöm magamnak a csatolmányt. Aztán 3 percre rá erős szívdobogás kap el, amikor meglátom, hogy levelem érkezett tőle.

—-

Kissé hullámvasutas hétvége volt, de legalább sütött a nap, ettünk finomakat, kirándultunk (Dachau, majd egy közeli kastély kertje P.-ékkel), folytatódtak az ominózus kártyapartik és nagyon sokat kacagtunk a gyerekkel. Közben megcsapott a készülődés és az idegeskedés, már írom a listákat, hogy miket kell még elintézni hazautazás előtt (hosszú a lista).

A semmiről

Történnek mindenfélék, csak unok írni – mindig ugyanazok a témák jönnek elő (láb, egyéb testrészek intenzív fájdalma, emiatti depresszióközeli nyavalygások, aggódás, szorongás témakörben), ha én is unom őket, akkor gondolom, kár rájuk időt pazarolni. Inkább elmesélem, hogy elvileg megvan a leadandó, csak még egyszer le kell ellenőrizni (2.5 órás előadás x 2 nyelv, lesz ez még egy délutánnyi szórakozás), úgyhogy megy tovább a kolozsvári előkészítése. Illetve, hogy -3 kiló, amitől persze nem esünk hanyatt, de hát nem is az a cél. A vendéglátós kicsapongás után tegnap beiktatódott egy gyümölcsnap, este nagy bicklizéssel (esténként egy House of Cards a dózis, azalatt legalább tekerek, mint a bolond). Ma pedig KGG után elcsábultam és bevágtam ebédre egy hatalmas cordon bleu-t salátával egy helyes kis mészárszék étkezőjében, na hát ilyen fogyókúra mellett szerintem teljesen decens a fogyási tempó.

Továbbra is napi 2-3 megvilágosodás, például, hogy a télvégi kifacsarodás és kedvtelenség ellen többet kéne 1) kijárni a házból/kirándulni, 2) emberekkel találkozni, 3) mozogni, 4) moziba, koncertre, stb. járni, ilyesmi. A másik megvilágosodás, hogy ha ismét 18 éves lennék valami félreértés folytán, akkor szerintem a Chvrches őzikearcú énekesnőjével cserélnék, persze a hang is kéne!

Most pedig megpróbálok erőszakkal kreatív lenni, másoknak ez vajon hogy megy?