Strange days

Egy egészen furcsa film az életünk.

Itt az anyám, nagy az idill. A gyerekek csüngenek rajta, mi fel vagyunk szusszanva – illetve én kicsit össze is zavarodtam, mert a kártyavár-rendszerem hirtelen érvénytelen lett. Anyám átvesz sokmindent, de a felszabadult időt nem bírom rendesen használni, szóval teljes a káosz. De boldog káosz.

A hátsóudvar meg a park fái virágba borultak. J. minden nap több órát tölt focizással az udvaron. (Ebből származnak érdekes helyzetek is, például, kaptunk egy kis betekintést a leendő kamaszkorába, amikor a haverokkal való lógás bármilyen más – pláne családi – programot felülír. Tegnap először történt meg, hogy anélkül, hogy szólt volna, elment velük a szomszéd ház mögötti terecskére. Még jó, hogy megbízhatóak a nagyfiúk és tudtuk, hogy oda mentek, de azért megejtettük az első komolyabb beszélgetést az egyedül mászkálásról, szülők informálásáról. Szép lesz ez a lavírozás a helikopter-szülőség meg a nyugodt, bizalomteljes elengedés között.) A park is gyönyörű, 22 fok van napközben és hirtelen minden szomszéd nagyon kedves és barátkozós. Szóval az anyám tiszteletére nagyon kedves arcát mutatja a környék, meg vagyok illetődve.

Közben a háttérben megy az állandó agyalás meg körömrágás meg variálás. Lehet, hogy hazarepülünk mégis az anyámmal és otthon ülünk pár hetet, aztán remélhetőleg beoltva jövünk vissza. Van sok pro meg kontra, rengeteg ismeretlen tényező, a szokásos érzelmi hullámvasút, amiből volt már pár kör az elmúlt évben. Még van tíz napunk eldönteni, addig változhat bármi. Én is, olyan tempóban kezdtem őszülni, hogy csak pislogok.

Dare I believe it?

Még mindig úgy vagyok vele kicsit, hogy hiszem majd, ha látom, de anyám ma délután elvileg iderepül. Kitöltött ezer papírt, vár rá öt nap karantén plusz teszt (nem oszt, nem szoroz, hogy be van oltva, de azért mi örülünk nagyon) és persze csomó unokázás. Időközben végre tavasz lett, már nem fagyok le minden egyes nap többször. És volt két nap, amikor a mohamanyi sírás nélkül ment be a csoportba – ma már volt egy kis nyafi öltözéskor, mert a nagydarab fiatal bölcsis néni jó hangosan ráköszönt, na ez már sok volt neki…

Tegnap megvolt az ovis-bölcsis húsvétolás. A baba nagy eufóriával mutogatta a színes tojását meg a csokitojást, aztán mire hazaértünk az utánfutóban a csokitojást feltrancsírozta az ülésre, a színes tojást pedig jól megszorongatta. Nem baj, legalább tanulja a különböző állagokat, az utánfutót különben is meg kell pucolni. Egyébként új jelenség nála, hogy elkezdett irtózni a hangyáktól, ez rejtegethet pár kihívást a következő hónapokra. J. pedig hatalmas focimeccseket játszik a hátsóudvaron a nagyfiúkkal, tegnap heten voltak, tomboltak és viháncoltak. Továbbra is J. a legkisebb, kb. 4-5 évvel, de ahhoz képest jól megy a játék, szerencsére jó arc gyerekek.

Most semennyire nem világos, hogy zárják-e az ovit közelebbről, egyelőre ráálltunk arra, hogy milyen jó, hogy járhatnak. Közben olvasom a morbid beszámolókat mindenfelől és hát nagyon nem szeretnénk elkapni, továbbra sem. Az összes erdélyi ismerős, aki kérte az oltást, vagy megkapta már, vagy közelebbről meg fogja kapni. Ha húsvét után nem gyorsulnak itt fel a folyamatok (és az ovi zárva lesz, ami kb. elkerülhetetlennek tűnik), akkor komoly lobbiba fogok kezdeni, hogy valamilyen formában vállaljuk a hazautat és oltassuk be magunkat otthon. Nem szeretném ezt az (ideg)állapotot kb. nyár végéig még húzni. A döntés azért nehéz, mert azt kb. látjuk, hogy mennyire lenne stresszes a hazaút, de fogalmunk sincs, hogy itt mi következik még.

Addig is: napsütés, húsvéti élvezkedések, családi élet. Nagyon durva, hogy vannak nyugis délelőttök, amikor a végére lehet érni valaminek hetven megszakítás nélkül. Az idő persze kifolyik a kezeim közül, de ez már maga a pihenés.

Semmi érdemleges avagy csupa érdemleges

Fel akartam jegyezni a tegnapi napot, két dolog miatt. Egyrészt mert végre mindkét gyereket vittem reggel az intézménybe (és meglepően jó napjuk volt, pláne a babának a kényszerszünet után), úgyhogy én fél év készülődés után végre eljutottam a tüdőgyógyászhoz beállítani az asztmagyógyszeremet. A. még mindig betegszabadságon volt, vagyis nem dolgozott és elvitt kocsival – tiszta szerencse, bár biztos érdekes értékeket mértek volna, ha előzőleg biciklizek fél órát a nulla fokban. Merthogy kurva hideg volt, van, tavasz, my ass, már bocsánat. Szétfagytam, elég horror volt a vizsgálat (vagy csak én nem voltam ráhangolva az erőltetett fojtogatásra-lihegtetésre egy csőbe, egy zárt fülkében), a végére már bőgtem, a köpenyes nők meg csak pislogtak, hogy mi a baja ennek a szerencsétlen nőnek. Nem tudhatták, hogy mekkora veszekedéssel indult a nap itthon (J. nem akar bent reggelizni, pedig szentül megígértette velem az óvó nénije, hogy megpróbáljuk) és emiatt a világ legszarabb anyájának éreztem magam. Na de aztán minden jóra fordult, készült allergiateszt, nézegettük a 22 kis karcolást az alkaromon és lestük, hogy mire reagálok, kaptam új gyógyszert, megnyugodtam. Itthon ettünk egy forró levest, kicsit átmelegedtem, aztán tekertem az oviba. Előzőleg beugrottam kávéért (potyára, elköltözött a pörkölde, arrgh), pékségbe, gyógyszertárba, csomagot átvenni, aztán hazahoztam a gyerekeket és mert J.-nek indult az első németóra zoom-on, levittem gyorsan a babát az udvarra – magyarán ment tovább a fagyoskodás. Estére már teljesen szétfagytam és bezombultam, sok ez a kinti akció ebben a hidegben.

Ma folytatódott a mutatvány: reggel botrány a reggeli miatt, elvittem őket, aztán kis házimunka, de a babát már délben el kellett hozni, J. viszont háromig volt és a köztes időt kint múlattuk, hogy aludjon a ded. Mikor végre hazaértünk akkor hátsóudvaros program volt (J. focizott a nagyfiúkkal, a baba homokozott meg vonult ide-oda), aztán 4 körül felhoztam és indultam is a boltba mert szombaton csak féligmeddig ejtettem meg a nagybevásárlást. Szóval estére megint annyira belém bújt a hideg, hogy még mindig vacogok.

Ezek azok a napok, amikor csak nézek ki a fejemből, hogy de hát nem csináltam semmi értelmeset. Aztán nagy erőfeszítések árán néha sikerül kicsit elnézőbbnek lenni magammal és átkalibrálni a saját gondolkodásomat arra, hogy heló, most ez az értelmes tevékenységem: a gyerekeimet hozom-viszem, etetem, játszunk, szinten tartom a házat, nagy luxus, hogy eljutok orvoshoz. És végülis, ha nagyon kegyes vagyok magunkkal szemben, akkor meg is veregethetném a saját vállunkat, mert sokminden zajlik, toljuk, működtetjük. Aztán persze lesz ez még jobb is, például ha élhető lesz kint a hőmérséklet, ami napok kérdése. Vagy ha mufit nem kell majd hamarább elhozni és lesz egybefüggő szinte hat órám és tudok mással is fogok foglalkozni. Mármint ha nem beteg senki és félre tudom tenni a végtelen teendős listákat. Szembejött egy olyan álláshirdetés, amire pár év múlva azonnal jelentkeztem volna és hát el is engedtem egyből. Kizárt dolog, hogy annyira összekaparjam magam, hogy felvegyenek, és kizárt dolog, hogy beleférjen az életembe a napi 8 óra kreatív és megfeszített munka. Azért ha ugyanezt félnormában írnék ki, elgondolkoznék.

Vonalkás

  • Volt 2 nap indokolatlan optimizmus részemről: jön a lockdown, nem baj, legalább tudunk egy dolgot. Húsvét után többet oltanak majd. A család idősebb tagjai rég megkapták, a tesómék is megkapták most. Előbb-utóbb meglesz nekünk is. Majdcsak felmelegszik az idő is. Ha anyám mostanig nem kapta meg a mailt a járattörlésről, akkor talán tényleg jön jövő héten. Aztán ma mondta, hogy látja, az övé előtti járatot már törölték, szóval ne reménykedjünk nagyon. Oké.
  • Havazik pár napja. Mit is mondhatnék. Állandóan fázom.
  • Úgy emlékszem régebb azért kicsit megkínoztak a gyümölcsnapok, most fel sem tűnnek, nincs annyi idő az evésen gondolkozni. Fogytam is valamennyit, de főleg sokkal jobban érzem magam. Az esti szobabiciklizés kellemes mellékhatása, hogy jól átmelegszem (aka. izzadok, mint egy ló).
  • Kezdem belakni a rövid frizurát, amit ma egy hete vágattam a “fenszi” (vagyis kicsit drágább) helyen. Már nem érzem magam úgy vele, mint egy ceruza (lásd a Fleabag idevágó részét).
  • Elkezdtem nézni az Euphoria c. sorozatot, hát ha ilyen a mai fiatalság, akkor nagyon örülök, hogy nem ma vagyok fiatal. (Egyébként is örülök.) Kicsit meredek, de érdekes.
  • Talákoztunk ma egyik volt kolleginával a parkban. Cuki volt, focizott sokat J.-vel (mindenkinek focizni kell J.-vel) meg hozott a gyerekeknek egy frissen sült almatortából. Bevágták egy perc alatt, nem szerénykednek… Utána a mohamanyi éktelen ordításba kezdett, úgyhogy alig tudtunk egymáshoz szólni, mert próbáltam altatni. Mire sikerült, már kellett hazaindulnia, de nem baj, majd iszunk egy sört valamikor kettesben. Csak azt nem tudom, mikor. Csomó orvosi időpont következik, plusz J.-nek indul a német óra (zoomon), plusz szervíz stb. – minden ilyesmit le kell előre egyeztessünk és persze A.-nak a munka róvására megy, ahh.
  • Nem tudom bemérni, hogy hétfőn még kinyit-e az ovi-suli vagy már nem, de valami azt súgja, lesz még 1-2 nap ovi. A kishaverek szüleivel gyorsan telefonszámot kellene cserélni, hogy tudjanak majd legalább játszóterezni a kölykök. Jó kérdés, hogy mit csináljunk a babával, menjen-e egy hét kiesés után erre a pár napra, vagy semmi értelme, ha jön megint egy szünet. Ahh. Egyébként már meggyógyult, csak néha köhög ócskán, rosszalkodik, élénk, megy a házban körbe-körbe és állandóan intézkedik.
  • A. három napja beteg, elkapta a babától, de hálistennek hajlandó bevenni gyógyszert, ha nagyon szarul van, úgyohogy nem az ágyban szenved, jelen van a családi életben. Azért az oviba vivést meg a nagybevásárlást én intéztem.
  • Pénteken egy órán keresztül telefonáltam a J. egyik óvónénijével, ez volt az éves szülői értekezlet a gyerek fejlődéséről. Érdekes volt, örülök, hogy ennyi időt szánt rá. Örülök, hogy csak másfél év múlva kezdi a sulit a maci és van ideje még kicsit tobzódni az ovis életben, ha már ez az év ilyen szarul alakult.

Mai szürreál

Állok a lépcsőházban, a baba elaludt hazafele az oviból, J. már felment, kint hóvihar van, úgyhogy behúzódtam a postaládák mellé és próbálom az elhaladó szomszédok csattogását kivédeni. Egyszer csak érkezik egy nő a pincék felől, vélhetőleg a szomszéd lépcsőházból. Sportszerkó, Johnny Bravo-frizura, szigorú tekintet, hóna alatt komikusan nagy mosószeres doboz. Félretolja a babakocsit és elkezdi szép sorban, az ujjával kísérve leolvasni a lakók neveit a postaládákról. Aztán egészen fenyegetően rám néz és megkérdi, hogy itt lakok-e? Igen. És használom a mosókonyhát? Nem, van mosógépünk a lakásban. Biccent. “Vannak itt nők, akik csak a családnevüket írják be a füzetbe*. Csak családnevük van, érti? És délelőtt járnak le mosni, otthonkában! Egy szót sem értenek németül. És EZEK akarják nekem elmagyarázni, hogy mennek itt a dolgok!!” Egy zavart vigyornál nem futotta többre részemről. Olyan tagoltan és idegesen beszélt, hogy nem tudtam eldönteni, így mondaná meg a tutit “azoknak”, vagy én is egy kalap alá kerültem velük. Ha tudná, hogy ma délelőtt én is otthonkában mostam.

*Azt tudom a volt szomszédasszonytól, hogy mindig nagy dráma van a mosógépek körül, sosem lehet szabad idősávot találni.

“Csak egészség legyen”

Szegény mufi annyira kész van, hogy elaludt a hordozóban a hátamon, miközben előkészítettem az ebédet. Ez azért nagy szó, mert hordozóban ezer éve nem alszik már. Nem is csoda, korán kelt és még mindig eléggé megnyomja a köhögés, taknyolás. Elesett, nyűgös. Az éjjel J. is megtaknyosodott, reggel köhécselt, volt egy kis tanácskozás, hogy menjen-e oviba (ez most akkor az előző hűlés lecsengése még, vagy most indul valami új, esetleg rátesz két lapáttal a maci, mert reggel sosincs kedve menni) – ment végül. Itthon aztán J. mondta, hogy 1) őrület, mennyi gyerek van bent, talán még sosem látott egyszerre ennyit a csoportban és 2) kicsit fáj a torka, taknyol. Nekem hétfőre van időpontom a tüdőgyógyászhoz (nem nagyon hatnak az asztmagyógyszerek, cserébe fulladok csúnyán), lehet kellene keresni valaki mást, aki hamarább fogad. Le kellett mondjam megint a takarítónőt, ez extra érzékenyen érint, mert nagyon csúnyán szétesett a ház megint. Lenne holnap gyógytornám, gyorsan lemondom azt is. A. ma szervízbe kell vigye a kocsit, aztán megy kajáért. A baba annyira nyűgös, hogy egy percig sem lehet magára hagyni, úgyhogy itt reggel óta minden halomban áll, sallala. Kint havazik… De legalább beszéltem E. barátnőmmel, az teljesen terápiás hatással volt rám.

Na lássuk, mit tartogat még ez a hét!

Nem reprezentatív

felmérésem alapján mindenki újabb mélypontokat ért el a járvány-évforduló környékén. Nagyon hiányzik már a kapcsolódás, az értelmes emberi kapcsolatok (mármint túl azokon, akikkel egy szűk közösségben toljuk a mindennapokat), de annyira belefásultunk már A témába (most komolyan, hogy lehetne megkerülni, mikor minden erről szól és ennek a függvénye?), hogy inkább fel sem vesszük a szálat, mert nincs kedvünk még több nyafogáshoz. Én személy szerint végtelenül unom már saját magam és szívesen megkímélnék mindenkit a saját vég nélküli panasz- meg paraáradatomtól (még jó, hogy itt fesztelenül lehet fetrengeni benne), közben meg őszintén érdekel, hogy mi van a többiekkel, mi történik velük, hogy élik meg ezt az egészet, mi tartja bennük a lelket, segíthetnék-e valamiben, találunk-e valamit, ami közös és túlmutat ezen a szaron?

Eliramlik az élet

A napokban feltűnt, hogy J. megint nőtt egyet sutyiban. Szegénynek mostanában eléggé meg kell küzdeni a figyelmünkért (mert van egy kis, hangerőben és ambicájban őt olykor leköröző) vetélytársa, de tény, hogy szívesen elmolyol egyedül is mostanában. Ovi után határozottan igényli, hogy kicsit békén hagyják. Reggel kicsit megharagudott rám, amiért akartam segíteni neki felöltözni. Délután ketten sütöttük a kiflit: ő formázta, kente, reszelte a sajtot meg szórta a tetejére, nagyon büszke is volt magára. (“Te akkor is tudod magadról, hogy ügyes vagy, amikor nem mondjuk neked?” “Igen, én tudom magamról általában…”) Megállapítottuk A.-val, hogy amikor J. belép a szobába, akkor határozottan hárman vagyunk – ez most hülyén hangzik, de sokáig a kis kerek arcú macigyerek érkezett be, aztán a szélvész-kisfiú, aki állandóan bevetésen volt, mostanában pedig már egész nagyosan be tud libegni, ha akar. De nem kell igzulni, nem az a koravén fajta. Két másodperc alatt képesek összeveszni és visibálni a babával (dicséretére legyen mondva, hogy J. nem igazán él vissza a fizikai fölényével). Minden este hosszú és bonyolult képzeletbeli focimeccseket játszik a nappaliban (és “angolul” kommentálja, még mindig GlojGloj meg FritzFritz – kiejtve kb. FröccFröcc – a sztárfocisták, Bernd Dach a kapus), a gólok vagy faultok után jön és beszámol róluk nekünk. Tegnap mikor szóltam neki, hogy egy percig egyedül marad, mert megyek átvenni az apjától a babakocsi tologatását, akkor nemhogy nem protestált (pár hónapja még elképzelhetetlen lett volna), hanem derűsen elrohant mellettem, feltépte a teraszajtót (ez is a ?!? kategória nekem. mióta? hogyhogy?!) és elkezdte az épp kihűlő csokipundigot nyalogatni az ujjaival. Pislogott, amikor megkérdeztem, ezt most hogy gondolta, nem vette észre, hogy még ott vagyok. Elég jót röhögtem, úgyhogy not my finest parenting moment.

Minden este Playmobilos fociznak az apjával. Ma hosszas huzavona után (mert a húga is kizárólag A.-ra tartott igényt éppen) nagy kegyesen belement, hogy velem játsszon kicsit. Egyből kiderült persze, hogy nagyon béna vagyok benne, mire a mackó elkezdett nagyon gyöngéden és lelkesen tanítgatni, ami extra aranyos volt, tekintve hogy egyszerre hadar meg selypít. Drága maci.

Dezsavü

A baba két napig volt nagyon lázas és elesett, jól megijesztett. Tesztelni is elmentünk, kicsit megnyugodtunk, hogy negatív lett. Két nap után elment a hangja teljesen, úszik a trutyiban, nagyon szomorú hallani, hogy küzd. Az éjszakák persze katasztrofálisak, első éjjel 4 órát aludtam (felváltva kapta az ibut meg a paracetamolt, annyira lázas volt), azóta csak annyi a problémám, hogy rettentően gyúródik és persze mindegyre felsír, nagyjából csak rajtam nyugszik meg. Anyám távgyógyította, de holnap a gyerekgyógyásznál kezdünk.

Meanwhile teljesen az a fíling van, mint a tavaly: késő téli-kora tavaszi betegségsorozat, kilátásban egy fájin ovizárással (meg egy kis halálfélelemmel). Mondjuk pont a müncheni incidencia-érték nem nagyon nő, még mindig 60-nál van és 100 a határérték az ovik zárásához, illetve akkor állnak vissza az ún. Notbetreuung-ra. Viszont ez a gőzerővel a falnak-hozzáállás engem kicsit kikészít, csodás lenne tudni, hogy még hány nap (hét?) van hátra a vészfékig, hány nap miatt kockáztat az ember… Egész mostanig arra hajlottam, hogy ülünk szépen itthon, ma viszont már úgy láttam, hogy J.-nek az egy hét ovi is sokat számítana, menjen inkább holnap, mert nagyon hiányzik neki. Aztán beleolvastam a magyar hírekbe (és blogokba, huhh… ) és megint bepánikoltam, nem szeretek orosz rulettezni.

Szóval ezek a gondolatok futnak a háttérben, miközben itt pörög a ház, kint hóvihar, úgyhogy mindenki itthon ül, de enni kell, de szórakoztatni kell stb. stb. Szegény A. egész nap a gyerekeket abajgatta, mondja, hogy estére úgy érzi magát, mint aki átvezetett fél Európán, haha. Este 11, mehetek elrámolni a konyhát, mielőtt kezdődnek a baba ébredései. A. épp tereget a pincében. Tudunk élni, na. Indulhat az új hét.

A szomszédainkról

Hogy meg ne bolonduljak (értsd: hogy ne csak a kurva járványon kattogjon az agyam), elmesélem a szomszédaink történetét. Szóval a fölöttünk lakók egy szlovák család: középkorú apa-anya és két tinédzser fiú. Amikor ideköltöztünk, az volt a módi, hogy a háló fölötti szobában fociztak a srácok, a dübörgéstől sokszor borult el az agyam. Aztán ez kimaradt, házon kívül sportolták ki magukat, folyton fociedzésre jártak meg biciklizni. A pasival A. párszor elbeszélgetett, valami IT-s ürge, komoly, sportos, derűs, alapvetően szimpatikus. Évekig nem tudtuk beazonosítani azt a fura, hangos zúgást, amit néha hallottunk, aztán kiderült, hogy az ő vízszűrőjük az (oszmózisos! hosszan értekezett róla a pasi A.-nak). A feleség magas, vékony, szép, kicsit hallgatag, kedves nő, szúrós barna szemekkel, vékony szájjal (ezeket a fiúk is elörökölték tőle). Eltelt pár év, amíg szóba elegyedtem vele, főleg a mohamanyi születése körül lett közlékeny. Amikor terhesen dolgozni jártam, akkor elemlegette párszor, hogy sajnos őt a férje nem engedte dolgozni, amíg a gyerekek kicsik voltak, úgyhogy bő tíz év kieséssel futott neki újra a munkaerőpiacnak. Sokszor láttuk őket együtt kocogni, a nő egyszer mondta, hogy “a férjem azt akarja, hogy együtt szaladjuk le az xy félmaratont”. Kicsit furán hangzott, de hát istenem, együtt akar sportolni a feleségével, végülis romantikus.

Sokszor őket emlegettük fel, amikor arról volt szó, hogy muszáj lakást keresni, mert nem akarunk 65 négyzetméteren két gyereket nevelni. A felső szomszédék úgy oldották meg, hogy szobát cseréltek a gyerekekkel – a kisebbik szobába begyúrtak egy ágyat, azzal meg is töltötték, a nagyobbikban meg akkor fért két ágy, két íróasztal stb. Ezt onnan tudom, hogy egyszer megkért, engedjem be hozzájuk a vízórákat leolvasó ürgét. Nagyon fura hangulatot árasztott az egész lakás: rengeteg műanyag, fedeles ikeás doboz mindenhol, mintha nagyon rendszerezett hoarderek laknának ott. Semmi dekoráció, semmi szín, semmi melegség. Rengeteg sportferszerelésük volt, sok pár bicikli, látszott, hogy minden szabadidejüket a természetben töltik. Egy adott pillanatban vettek egy hatalmas, luxy lakókocsit (A. szerint kb. 250 000 euró lehet), amikor nem láttuk a környéken, lehetett tudni, hogy kalandoznak valamerre.

Aztán tavaly nyáron egyszer becsengetett a nő, hogy megnézheti-e a kapcsolótáblánkat, mert “összevesztünk és a férjem dühében lekapcsolta az áramot a konyhában”. Ez annyira furcsa volt, hogy azt sem tudtam, hogy reagáljak. A nő kicsit bosszúsnak tűnt, forgatta a szemeit és mondta, hogy a férje nem normális, ez van. A mi kapcsolótáblánk más, mint az övéké, szóval nem tudtam segíteni, csak maradtam a fura érzéssel gyomortájon. Azért is, mert a másik szlovák szomszédok, akikkel jóban vagyunk (csak időközben elváltak és a nő meg a kislány más országba költöztek) már rég mondták, hogy gyakran összebalhéznak ezek ketten (értsd: a pasi megveri a nőt), többször jött már ki a rendőrség miattuk és a nő néha éjszaka is menekült hozzájuk friss ütésnyomokkal. Amikor ezt pár éve elmesélték, annyira valószínűtlennek hangzott, hogy teljesen megrendültünk tőle, utána hónapokig beszélgettünk még róla. Én látni véltem a nőben valami fura félősséget és visszafogottságot. A. viszont a pasit teljesen közvetlennek és békésnek ismerte meg, nagyon nem illett bele ez a róla kialakított képébe. Utána persze külön figyeltünk “a jelekre”, de soha nem volt semmi, jól neveltek és udvariasak voltak mind a négyen, a pasi beszédes, a nő meg a fiúk kifejezetten visszafogottak voltak mindig.

Télen összefutottunk velük a parkban. Épp havazott, mindenki kedélyesen sétálgatott, ők karonfogva érkeztek szembe az ösvényen és nagyon vidáman köszöntek. Persze a gyerekeket abajgattuk épp, úgyhogy mire felfogtuk volna, hogy ők azok, már messze jártak. Akkor tűnt fel, hogy egy ideje már nem láttuk őket. A lakókocsi is eltűnt, a fiúk sem trappolnak le a lépcsőn minden reggel. A biciklitárolóból elvitték a rengeteg bringát, még a vízszűrő sem zúg egy jó ideje. Elköltözni viszont nem költöztek, a nevük is kint van még. Egyszer láttuk őket a pincéből a lifthez surranni, mintha szándékosan menekültek volna előlünk, nehogy köszönni kelljen. Aztán délben, amikor indulok J.-ért párszor összefutottam a nővel, aki a metrómegálló felől sétál felénk (mindig telefonálva), kiüríti a postaládájukat és sétál tovább. Szerettem volna megkérdezni, hogy elköltöztek-e, hogy van, de mindig feltűnően kerülte a szóváltást.

Pár hete becsengetett hozzánk a lakás tulajdonosa, egy idős nő. Csak A. volt itthon, neki mesélte el, hogy elég lehetetlen helyzetbe került a lakói miatt. A pasi állítólag annyira durván bántalmazta a nőt, hogy a rendőrség eltiltotta attól, hogy a közelébe menjen. Hivatalosan ezen a lakcímen sem tartózkodhat. Úgyhogy a pasi elköltözött (egy elég fenszi, családi házakkal meg villákkal teli utcába, tőlünk nem messze), de a gyerekek is úgy döntöttek, hogy mennek vele. A nő pedig utánuk ment. Kiköltözni viszont nem akarnak, a tulaj tehetetlen, a jogi helyzet tisztázatlan.

Én sokáig azt hittem, a Big Little Lies c. sorozat a legtestközelibb élményem a családon belüli bántalmazásról, de ezektől az emberektől egy fal választott el.