Mackó művelődik

Sajnos most egy olyan fázisban vagyunk, hogy rendszeresen lemaradok az esti meseolvasásról. Időhatékonysági (haha, örök csúszás és káosz van nálunk etéren) okokból külön altatjuk a gyerekeket, én a hálóban a babával*, A. meg a gyerekszobában a mackóval. De ha jól belegondolok, ez már a baba előtt így volt, mert este van nekem a prime time konyhaelrámoló időm. Lényeg, hogy egy adott pillanatban kezdett gyanúsan sok ún. Sachbuch (szakkönyv?) a házban, speciel a Wieso? Weshalb? Warum? – sorozat (biztos magyarul is léteznek, de nekünk a legtöbb németül van – vannak élményeim, este a fáradtságtól keresztbeálló szemekkel próbálom tükörfordításban leadni J.-nek a különböző csavarfejeket, munkagépeket stb). Ezek az aranyos meg informatív meg interaktív könyvek szerintem nem feltétlenül a lefekvés előtti olvasgatásra vannak kitalálva, de sokáig annyira élvezték, hogy meg is lett szerintem a komplett sorozat. Ezek most pihennek, egy ideje a rendes történetek érdeklik jobban. Például a Barni-mesék, meg a Brumi, mostanában pedig nagyon rákattant a Tatu és Patu-könyvekre (amik evidensen magasak még neki, de máris nagyon élvezi és izgalmas látni, hogy nem tudja ugyan teljesen megragadni egy-egy poén lényegét, de nagyon izgatja a dolog, ezért nagyon aranyosan mindent végigkérdez, gyakorlatilag élőben csiszolja a saját humorérzékét) meg az Apa, irány a tenger c. finn könyvre, amit egyik ismerősnőm fordított magyarra zseniálisan. Ennek tényleg igényes nyelvezete van, csomó új kifejezést szed össze belőle és nagyokat röhögnek rajta az apjával.

Ezen felbuzdúlva, plusz, mert a könyvtár zárva, a karácsonyra kapott könyvek egy része pedig ott áll hűvös halomban anyáméknál, mert húsvétra nem mentünk haza, A. indítványozta, hogy rendeljünk a Bookline-ról egy adag új könyvet a mackónak. Erről két dolog jutott egyből az eszembe: 1) milyen szuper, hogy aktívan csiszolhatjuk a maci ízlését, világlátását! Másrészt meg: úristen, ez mekkora felelősség, honnan lesz időm utánanézni, hogy mi való neki, mi elég színvonalas stb.? (Spoiler: sehonnan, A. research-elte, amíg én mosogattam, feltörültem, vagy egyéb szuper tevékenységeket űztem.) 2) arrrgh, nem férünk, nem férünk, még több cucc jön be a házba de senki nem szelektál, nem férünk, arrgh.

Közben meg épp a napokban kezdik érdekelni a hangoskönyvek, illetve a mesehallgatás mások (nem profi színészek) felolvasásában. Miután végighallgatta a Bab Bercit (lankadó lelkesedéssel, szerintem még magas volt neki, cserébe látványosan fejlődtek a kifestős szkilljei amíg hallgatta), ma még másfél mesét hallgatott meg viszonylag érdeklődve. Illetve M. (bölcsis kishaver) anyukájával videocseteltünk, akikkel néha összejárunk és megbeszéltük, hogy csereberélhetjük a magyar gyerekkönyveinket.

Szóval ha el is felejt németül a mackó, mire újra oviba kerül (reméljük azért, hogy nem), ez az idő talán az olvasgatás szempontjából talán nem vész kárba.

*aki egyre kevésbe az az idilli muszogó alvósbaba, akit az ember elképzelne, mert mostmár egy örökmozgó, gyakran túlpörgött, impulzív, de bújásra vágyó, de csak a saját feltételei mellett stb. stb. kis manyi – pun intended.

Vonalkás

  • Nagyon üdvözlöm azt, aki a hagymadunszt körömágy keresőszavak segítségével vetődött ide. (Illetve eléggé kíváncsi volnék, hogy ismerem a franciaországi törzsolvasót?)
  • Ma esett végre, egy kis záport leszámítva már nem is tudom hány hete volt nagyon száraz és meleg az idő. Az előző évekből már ismerős ez a félelmetes tavaszi nyár, már rezzenéstelenül olvassa az ember, hogy erdőtűzveszély van (áprilisban), meg emberemlékezet óta nem volt ilyen meleg xy helyen, hónapban, évszakban.
  • A baba egyre szórakoztatóbb. Még megvan a kis bújós babasága, de kezd rendes személyiséget fejleszteni magának. Aktuálisan puszikat cuppog, ma integetett is az apjának. J. “tévedésből” szájba rúgta a földön fetrengés közben, utána viszont teljesen magától bocsánatot kért tőle. (Na jó, kicsit elbeszélgettem vele a kedvességről, de nem volt semmi konkrét ráhatás, szóval szerintem ettől még elkönyvelhetjük spontánnak a dolgot.)
  • Végre sikerült délelőtt is kimoccanni az elmúlt napokban, J. mindegyre megstudírozza az épülő játszótereket, aztán itthon építőst játszik. A szerepjátékozás következő szintjére jutott újabban: általában egyedül akar játszani, felváltva több szerepet, rohangál, magyaráz, intézkedik, telefonál. Nagyon vicces. (Aktuálisan a Tűzoltó Sam a kedvence, de belállt az a ritmus, hogy napi két részt néz, ami összesen húsz perc, szerintem kibírható – németül persze, hogy ne felejtse a nyelvet. A Mancs őrjárat most kicsit háttérbe szorult, pedig milyen szépen zengte napi sokszor, hogy “Semmi baj, semmi gond, ez kétszer több a jómon!”) Rendelünk neki egy adag könyvet, hogy legyenek friss olvasnivalók. Szegényt azért szemmel láthatóan kezdi megviselni az itthonülés és szemi-ingerszegény környezet, pedig ha valaki, akkor ő igazán itthonülős típus.
  • Mind a négyünknek szépen alakul a karanténfrizurája. A baba hátul göndörkéket kezd növeszteni, elolvadás! taps!
  • Néha brutálisan megcsap a felismerés, hogy ez az izoláció nagyon sok embert nagyon ki fog csinálni. Idén mindenképp azok járnak jól, akiknek lakókocsijuk van.
  • Valahogy beállt, hogy napok (hetek? milyen hónapban vagyunk?) óta fél 2-kor fekszünk, ami nem teljesen egészséges. Na megyek is zuhanyozni, most éjfél, kis szerencsével még nem nyüffög a baba, aztán mondjuk egy visszaaltatás és suhanok is ledőlni.

Aktuális problémák

Tudom, hogy a maszk a megoldás mindenre sokmindenre, de hála az asztmámnak, én natúrban is annyira kevéssé kapok levegőt az évnek ebben a szakaszában, hogy pánikrohamom van, ha csak ránézek a maszkokra.

Mivel az új felállás szerint már lefeküdni is külön szobában szoktunk* (és éjjel cserélünk, kösz gyerekek!), mostmár a lefekvés előtti jelképes hitvesi ölelés is kiesett. Minél inkább kiúszik a vizírből nevezett ölelés, én annál jobban rájárok az édességekre, A. pedig annál lelkesebben sörözget lefekvés előtt. Minél jobban elfajul a nassolgatás-sörözgetés, annál kevésbé lesz terítéken nevezett ölelés, nem es csoda.

Amire mindkét ded bebuccan általában este 10 van (világos, minekszülazilyen, de hát reggel is fél 9-9-ig alszanak), úgyhogy piciny szabadidő-kontingensünk kb. este 10 és hajnal 1 közé tehető. Ideális esetben ilyenkor utolérem magam
a) a pihenéssel (vagyis bealszok altatáskor)
b) a házimunkával
c) az önjjutalmazás különböző formáival (fél tábla csoki 1-1 rész sorozat, húú! barátokkal csetelgetés! egy pohár szénsavas víz, durva!)
d) tornával (hahahahahaaa, szép is lenne, sajnos ehhez egyszerűen túl fáradt vagyok estére).
A következő pont persze az lenne, ha ketten együtt jutalmaznánk magunkat mondjuk egy pohár borral meg egy fél negyed filmmel, erre ezer éve nem volt példa.

*Szinte lefújtuk a kisbaba éjszakai alváskísérletét, mert a kezdeti sikerek után most nincs nagy előrelépés, cserébe egyre jobban méltatlankodik éjszaka. Azért még próbálkozunk kicsit.

A kecses öregedés mítoszáról

Emlékszem, fiatal és arrogáns koromban úgy képzeltem, hogy én majd képes leszek méltóságban öregedni, ősz hajszálakat és ráncokat megbecsülni, hájakat büszkén hordani stb. stb. Megnézném most magamnak azt az ellenszenves és elszállt tinédzsert, aki voltam, elnézően mosolyognék neki kicsit, végigmérném tetőtől talpig (aka. bőrbakancstól kötött pulcsi alól kikandikáló, bordázott felsőcskéig – ez képezte a szeredai túrkálók felhoztalának krémjét 1996 környékén), érdeklődve figyelném a görcsös lazaságot és halkan ciccegnék neki párat – hú, de ideges a fiatal énem.

Szóval nemcsak a két szemöldököm közötti függőleges ránc mélyült el pofátlanul az elmúlt években (apám hagyatéka, hiába hordok mindnehova napszemüveget márciustól októberig, sajnos mindig ráncolom), de belehúztam tokásodásilag is (ez talán anyai ágon érkezett, bár apám okosan a szakálla alá rejtőzködik, utoljára kb. húsz éve láttuk szakáll nélkül – which brings us to: ha gyakorló családorvos lennék világjárvány idején, én valszeg leborotválnám, hogy a maszk ne csak dísz legyen a fejemen), mindegyre látok új ősz hajszálakat, és főleg…. THE HORROR: mostanában úgy járok biciklizni, hogy kis vattapamacsokat dugdosok a fülembe. Ezt anno a hetvenéves nagyapáméktól lestem el. Emlékszem, elhűlve röhögcséltünk rajtuk, hát ki akar folyni valami a tata füléből? Kicsit az elhanyagolt fülszőrök meghosszabbításaként értelmeztük az asszimetrikus fehér bigyókat, ennél igénytelenebb és gázabb dolog kevés volt a világon. S akkor lám, harminc év elteltével, pár hónap fülfájás és huzatérzékenység után én is bügyürgetem magamnak a kis vattadarabkákat. Az a durva, hogy működik is. Sokkal jobban, mint a vékony biciklis sapi (befúj alá a szél) vagy A. merinogyapjú sálai (túl vastagak, meleg a fejem, mégis befúj a szél alájuk). Ritkán járunk biciklizni mostanában, de eddig mindig bevált.

Én kérek elnézést.

Isarpart, alvásreform

Ma úgy éreztük, ideje nyakunkba venni a várost folyópartot. Sajnos rajtunk kívül, még nagyon sokan érezték így. Persze mindenki kerülgeti egymást, de azért egyértelműen túl nagy a nyüzsi, rendesen be tudnak dugulni a bicikliutak az Isar partján. A tömegtől eltekintve jó volt kicsit lábat lógatni a vízben, suhanni a fák között, embereket látni. Két jeles esemény is megtörtént gyerekeink életében: 1) a baba először látta az Isart, hangos “hö!”-vel méltányolta, egy óvatlan pillanatban kavicsot is nyalogatott, szóval úgy tűnt, élvezi. 2) A fiúk elmentek egy kis felfedezőtúrára, tőlünk húsz méterre pancsolgatni egy kicsit a parton. Aztán természetesen J. elkukkant a vízben, úgyhogy egy ideig A. pólójában bohóckodott nagy vigyorogva (a bokájáig ért), aztán az én felsőmben meg kardigánomban (éljen a réteges öltözködés, nekem is maradt még pár), macis szalmakalappal meg kis pásztorbottal a leglazább gyerek volt a parton.

A. szabadságon van, ami szuper, mert így ketten tojluk “a semmit”, amit másképp javarészt én csinálok és nincs látszatja, csak az, hogy élünk, nem vagyunk éhesek, vannak ruháink, nem borítják el a tárgyak a lakást (de elborítják, ha egy percig óvatlanok vagyunk). Egészen látványos, hogy kettőnket is milyen prímán leköt ez a kis háznép és háztartás. Azért ezerszer kellemesebb a ritmus, mint a home office-os hétköznapokon – simán eljutok zuhanyozni például!

Másrészt, a szabadságnak hála, végre nekiálltunk az éjszakai leszoktatás-projektnek, ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy éjszaka kb. 5 órán keresztül én J. mellett alszom és a baba – ha ébred – apai ringatásokban részesül, hogy tejecske nélkül aludjon vissza. Erre azért volt szükség, mert mostanában kimerültebb és idegesebb voltam az éjszakai maratonoktól, mint kéne. 9 hónapos, jó húsban van, vidám, kiegyensúlyozott, eszik ügyesen plusz napi sokszor szopizik még és azzal alszik el este. Nem elválasztani szeretném, csak pár óra mély és nyugodt alvást neki meg nekünk, ha lehetséges. Első éjszaka volt 2 óra nyafi, tegnap meg aludt fél 1-től 5-ig ébredés nélkül, de ez csak szserencsés egybeesés volt, tudom, úgyhogy kíváncsian várjuk a ma éjszakát.

Ennek kapcsán kicsit gugliztam, persze az ember talál mindent és annak a szöges ellentétét is. Külön díjaztam a szubtilis kulturális különbségeket. Az amerikai szakirodalom szerint: mikor is kell visszaspurizni dolgozni? 3 hónaposan? Nahát, pont 3 hónapos kortól képesek átaludni a gyerekek az éjszakát! Ferberizáld meg ügyesen a gyermeket, kicsit ellenkezik, de ne félj, megtanulja, gyakorlatilag egy szkillt, egy eszközt adsz a kezébe, optimalizálod a működését, hálás lesz neked, meglátod! Mindeközben a németek: nem tudsz helytállni a hétköznapokban, mert kimerít az egész éjszakai szoptatás? Van megoldás! Igényelj a hivatalos szervektől háztartási segítséget, hogy tehermentesítsen napközben, hogy bírjad az éjszakai szoptatást! Vagy: járj el baba-mamaklubba, ahol megtapasztalhatod, hogy mások is ugyanezen mennek, vagy mentek keresztül! Ez erőt ad majd ahhoz, hogy folytasd!

Én per pillanat az ősszel olvasott, anti-ferber könyv mentén közelítem meg a dolgot: a babának kell a közelség, együttalvás, szoptatás, szép és jó. De ha kezd nagyon nyűgös lenni a dolog, akkor be lehet vezetni pár órás stoppot éjszakára. Elvileg pár nap alatt megszokják, hogy kevesebbet ébredjenek. Na lássuk.

Egy helyben toporogva futjuk a maratonokat

Nem csak mi, úgy tűnik minden ismerősömnek ugyanazok a gondolatok kavarognak, vagy legalábbis ugyanannak a pár kérdésnek a különböző permutációi. 1) Mennyi ideig tart még ez az egész? 2) Ki lehet-e bírni ép ésszel az ovi/suli-hiányt és a (táv)munkát? Meddig? 3) Mikor lehet majd (haza)utazni? 4) Lesznek-e munkahelyeink? 5) Mikor lehet baráti grillezést/borozást/társasozást tartani a parkban/folyóparton/nálunk itthon? Bónusznak meg: mindenki ugyanúgy izgul a szüleiért.

Egyre többet olvasok arról, ami engem is foglalkoztat most J. kapcsán – hogy mi van szegény kisgyerekekk szociális, érzelmi stb. igényeivel. A mai SZ vezércikkben valaki azt nyilatkozza, hogy mintha a kisgyerekek egyetlen lobbistája a szülők munkaadója volna. Egyik bölcsis haverina anyukája petíció-linket küldött át ma reggel, követelni, hogy sürgősen és hatékonyabban foglalkozzanak az ovik helyzetével stb. – szép és jó, de persze ez az a korosztály, ahol gyakorlatilag lehetetlen elvárni az aktuális higiéniai előírások betartását. Ezt persze hiába tudom én is a fejemmel, rosszul vagyok a gondolattól, hogy kis balszerencsével szegény J. most őszig nem jár közösségbe.

Na de koncentráljunk ugye a jó dolgokra:
– A. szabadságon van, szóval lazaság, minden szinten. Délben aludtam, csodás volt! Úgy tűnik, belevágunk az “éjjel apa kel a kisbabához, hátha a ded ily módon leszokik az éjszakai lakmározásról”-projektbe. Ííí!
– A gyerekek iszonyú cukik továbbra is, öröm velük lenni, még ha ki is vagyok nyúlva (és iszonyúan fáj a derekam folyton).
– Sikerült haladni a babaruha-szelektálással, talán holnap a végére járok.
– Beszéltem a tesómmal, semmi dráma, tudtunk rendesen értekezni és jó volt. (Közben fociztam J.-vel a kisréten, az is vagány volt.)
– Szépen alakulnak a számok mindenfele, hurrá hurrá.

Kis színes

  • Már több napja figyeljük, hogy nahát, itt a nyár, egészen vállalható szag illat van végre a lakásban (dohosodunk, lefolyók stb. stb. – igen, keresem az új lakást folyamatosan). Erre ma rászántuk magunkat, hogy megsütjük vacsorára azt a nagyon érett sajtot, ami már februárban lejárt. What can possibly go wrong, ugye? Még jó, hogy mehet tovább a szellőztetés, de el fog ez tartani.
  • A leglazábban kidobott pénzt a Hugendubelben tavaly decemberben gondosan beszerzett kis határidőnapló jelenti (kb. 5 éve ugyanolyat használok, minden évben más színűt, a tavalyi pl. nagyon tele volt), de mindenekelőtt a fenszi családi naptár. Néztem, hogy hát immár négy személy vagyunk, mindenkinek saját kis programja… áhháhá! már februárban is feltűnt, hogy a januárt át sem fordítottam. Azóta a februárt nézzük. Szó szerint nincs semmi programunk a láthatáron. (Holmi orvosi vizsgálatok tova júniusban, hát lássuk…)
  • Dolgok, amelyekre nincs időm mostanában: beszerezni magamnak kb. 5 ruhadarabot, kis kapszularuhatárhoz az aktuális méretemre. Beszerezni a babáknak néhány ruhadarabot. Még jó, hogy az informális gyerekbolha működik, vagyis…
  • M. (bölcsis magyar kishaver) meg az apukája idebicikliztek, hoztak egy adag babaholmit, amire épp szükségünk volt, cserébe kaptak egy adagot a J. kinőtt cuccaiból. Jó volt látni őket, csak előre frászoltam, hogy a gyerekek majd hogy bírják tartani a távolságot: a hátsó udvaron focizgattunk épp mikor jöttek. Kiderült, hogy J. ügyesen tartja a távolságot, a másik kisgyerek viszont (aki sokkal barátkozósabb a mackónál) viszont nagy szeretettel mindegyre jött oda, kicsit kínos volt, ahogy én viszont pánikosan hátráltam minden alkalommal, de hát rendnek kell lenni.
  • Már nem számolom, hány napja fáj a torkom, fejem. A fülemtől is jöhet persze minden – még mindig nem múlt el az a sunyi fájdalom, sőt. Biciklizéskor mindig felerősödik.
  • Tegnap L.-ék fele tekertünk egy kis tranzakcióra – nagyon elkaptuk a korszellemet, mert kovászt vittem neki, cserébe kézzel varrott maszkokat kaptunk a lányától. Nézegettük egymást tisztes távolságból, beszélgettünk kicsit, aztán mentünk tovább a közelükben levő parkba mezőre. Történetesen egy tulipánmező szomszédságában telepedtünk le, szedtem egy szép kis csokrot, bedoptuk a pénzt a kasszába, boldogság.
  • A harmadik alkalommal szerintem felülmúlhatatlanra sikerült a kovászos kenyér. De persze még felülmúlhatom.
  • A kisbaba mostmár nagyon belejött a morzsacsipegetésbe, egyre gyakrabban betalál a szájába, boldogan nyammog. Mintha megnyúlt volna, egyre karakteresebb, élénkebb, pofákat vág. Mindig szuper a kedve és nagyon kitartó – ma figyeltem, ahogy perceken keresztül lökdös egy babakönyvet maga előtt, míg végül sikerült elkapnia és lapoznia egyet-kettőt diadalittasan kurjongatva.
  • J.-vel is vannak nagyon cuki jelenetek. Egyik haverinánk felolvassa a Bab Bercit, abból hallgatunk egy-egy részt minden nap, közben J. kifestősözik (egyre ügyesebben). Ma reggel az volt az óhaja, hogy fürösszük meg “a gyerekeit” (a plüssök), egész hosszú akció lett belőle. Foci közben, meg mondott ma egy ilyet: “Ez szuper védés volt nekem számomra!
  • Külön bejegyzést érdemelne a semmi. A semmi az, amit csinálok egész nap, más nevén: a (szinte) minden. Iszonyúan el tudok fáradni a semmitől, plusz az ember egyáltalán nem érzi úgy, mintha haladna bármivel is. Meanwhile az ekcéma a jobb kezemen egyre nagyobb, szóval a semmi sok vízben pancsolást is involvál (bár szerencsére A. átveszi a fenékmosások nagy részét mostanában).

Adná magát

…hogy ezekben a “ráérős” időkben írjak én is szép rendes, kerek, végiggondolt eszmefuttatásokat és ne csak idekörmöljek ezt-azt lefekvés előtt. Sajnos nem nagyon bírok kitermelni koherens gondolatokat mostanában. Fogjuk a lappangó (és fel-feltörő) pánikra vagy a lassan két hónapja konstans hangzavarra meg a rossz alvásra: szerintem maradnak most a csapongások.

Itt a hidegfront. Két napja az esti biciklizéskor éreztem, hogy fázik a fejem – hát a saját nagyanyám vagyok, gondoltam, hol egy lajbi, hol egy sapka? -, a fülfájás is visszatért. Másnap reggel kapart a torkom, azóta is érzem. Ma reggel J. is említette, hogy fáj a torka. Délután kicsit furán érzetem magam, 37.1 (ezen már kacarásztunk egy sort A.-val, hogy ahányszor lázat mérek, 37.1, bár ma este már – tá tá tá tááám.. 37.4 volt, JÓL VAN, JÓL VAN, LEÁLLOK A MÉRICSKÉLÉSSEL!). Az asztmás kúrám már lejárt, jobban is vagyok, de még egy kis nehéz légzés befigyel olykor. A szagérzékelésem is kompromittált már pár éve (ez főleg a babaillat kapcsán fájó hiány), szóval nehéz belőni, hogy ez mind semmi, vagy ez mind már egy kis valami. De a hidegfrontra kenem, hogy egyáltalán elgondolkozom ezen, mert most egy ideig nagy nyári gondtalanságban voltunk, örültünk, hogy jól alakul a statisztika stb. Persze motoszkál bennünk az a cikk is, ami ma ment körbe (egy 48 éves magyar tudós meséli el a saját esetét, részletezve a tüneteket meg a magyar egészségügyben uralkodó káoszt) és arra int óvva, hogy mindenki figyelje magát árgus szemekkel és ragaszkodjon a teszteléshez, ha úgy érzi, indokolt. Jó.

Kapcsolódó: periodikusan úgy nekiállok vannyogni, hogy A. rám-rám szól, hogy figyelem-e, ahányszor kinyitom a szám, egy panaszáradat jő ki rajta. Figyelem, én sem örülök neki. De azért vannak jó napok is, pláne a hétvégék meg az A. szabadnapjai.

Elképzelhető, hogy őszig nem lesz ovi (insert sikító fej emotikon). Édes jó máriám… Persze benne volt a pakliban, de azért rosszul esik. Szegény gyerekek, akiknek erre az időre szükségük volna – (nyelvet) tanulni, együtt lenni, felzárkózni, kibontakozni. Szegény szülők. Én még mindig tagadásban élek, ami az egész ügy kifutási idejét illeti. Nem vagyok hajlandó belegondolni a prognózisokba, szép és jó itt négyesben, de ha nyáron sem találkozhatunk családdal, meg barátokkal, akkor visítok. A felismerés, hogy ez sajnos reális lehetőség, a kiskertekben sétálva ért utol (itt is lett szóvá téve a  panaszáradat, lásd fenn). Konkrétan az a szörnyű sejtelem kezdett bennem motoszkálni, hogy ezek a népek, akik bérelnek maguknak egy zsebkendőnyi idillt, mostantól hónapokon keresztül minden nap kipakolják a nyugágyakat és gyomlálgatnak-sörözgetnek itt a napon, mi pedig majd naponta jöhetünk az (egyébként gyönyörű) sétányon nézni őket, ahogy ők bent lazulgatnak. Jó, ez nem pontos, mert egyrészt a gyönyörű fákat és virágokat sasoljuk, a népek pedig nyilván ezalatt maguk is aktívan elvágyódnak majd Szardíniára meg a comói tóhoz stb., de nem ez a lényeg. Kell valami terv pótnyaralásra itt helyben, különben a morálom bajban lesz.

Főleg gasztro meg gyerek-kontent

A kényszervakáció x.-edik hetében már odáig fajultak a dolgok, hogy ma… khm… fél tízkor keltünk fel. Ünnep meg hétvége, de akkor is, “ne essünk szét, ne csússzunk szét!” Azért elég kedves húsvét vasárnapunk volt, már leszámítva, hogy tojást ugye nem festettünk (bár ha ügyes vagyok, holnap még azt a hármat megfesthetjük! bár délelőttre már bejelentkezett a szomszéd néni, hogy elrejt a hátsóudvarban másfél kiló édességet, legyen mire vadásszon a mackó), friss sonkánk sincs és a kalács is csak zacskós volt. Kalácssütéshez mondjuk lett volna kedvem, mert szeretem a kihívásokat (és még sosem sikerült), de ahhoz pont azt a három tojást kellett volna felhasználni ugye, amin a rusztikus tojásfestést akartam illusztrálni. (Értsd: harisnyába eper-, vagy bármilyen lapival, hagymahéjban, kurkumában meg ilyesmiben festve.) Mivel kenyerünk nem volt, a kovászt viszont még nem döglesztettem meg, estére kisült a következő francia parasztkenyér – ezt most nem ettük meg, még mielőtt kihűlt, de ez is jó lett. (Bár én jobban örülök a ropogós héjnak, ez a mai meg A. kívánságára kicsit hamarabb kivevődött.)

Ez most úgy hangozhat, mintha dalolászva tüsténkedtem volna a konyhában egész nap, holott egy része idegesen csapkodva telt, mert úgy éreztem, hogy semmivel nem haladok és egybefolynak a főző- meg mosogatómunkálatok, és valóban, vannyogtam is egy kört ezügyben A.-nak, aki szerencsére vette a lapot, és mindegyre a kezem alá dolgozott vagy mosogatott, még jó. Akkor sem lett ideges, amikor kiderült, hogy megromlott a rengeteg friss kolbász, amit ma akartam megsütni, pedig én kissé megrendültem, J. pedig ordítva bőgött utána. Cserébe eszébe jutott A.-nak, hogy van a másik (tartósabb) fajtából, úgyhogy mégiscsak lett kolbász, J. is megnyugodott, holnapra meg már megrendeltük a nyársonsült bárányt, úgyhogy lesz valami rendes húsvéti koszt is, hurrá.

Lényeg:  már megint túl sok időt baszakodtam el a konyhában, miközben a család itt édelgett a szőnyegen és sorratelefonálták a rokonságot. Nem tudom, ez azt jelzi-e, hogy nem vagyok elég ügyes vagy elhivatott (éjszaka kéne előkészítsem a dolgokat másnapra, nyilván), vagy simán csak hülye vagyok és együnk zacskós levest mostantól még pár hónapig. Csak mert sokszor az az érzésem, hogy ez egy teljes munkakör volna, eleve számon tartani, hogy milyen alapanyagaink vannak, mi milyen tempóban romlik, megtervezni a menüt, elkészíteni, maradékot pakolgatni, nem elfelejteni stb. – mindezt 4 személyre, kb. beláthatatlan időre előre. Na nembaj, majd hozzánövök a feladathoz. Sajnos arról továbbra is hiába ábrándozok, hogy A. hirtelen elkezdjen érdeklődni a sütés-főzés iránt, bár még bármi megtörténhet ugye.

Na de ez csak mellékszál, azt akartam leírni inkább, hogy majd emlékezzek, milyen szuperül van időzítve ez az egész mizéria, mert milyen vagány fázisokban vannak most a gyerekek. J. egészen nagyfiús, hatalmas a keze-lába. Szegénynek a karanténfrizura aktuálisan kölcsönöz egy kis hülyegyerek-jelleget (bocs macki!), de az majd elmúlik. Ma is elbicikliztünk a csendes erdei temetőig és már egész hosszú távokat lenyom a mackó is, ügyesen biciklizik, csak néha bambul el. Most épp a kontrázást gyakorolja. Közben meg mindent megfigyel, érdekes észrevételei meg asszociációi vannak (amiket sajnos nem írok le elég gyakran). Aztán persze mindegyre szétesik, földön fetrengve bambul stb. de hát valljuk be, szívünk szerint ezt csinálnánk mi is olykor, nem-e? Itthon rengeteget szervezkedik, magyaráz egyfolytában, ordítva dudorászik (hangérzékeny anyja nagy örömére), mindegyre előáll valami nagy ötlettel. “Anya! Tudooood… – hatászszünet – Arra gondoltam, hogy…/támadt egy jó ötletem!”

A kisbaba (akit már csak a blog miatt is kár volt szintén J.-vel kezdődő névre keresztelni, mert kezdi elnőni a kisbaba-státuszt és még a végén konfúzió lesz) pedig bekapcsolta a turbó-gombot a napokban és mostmár olyan sebesen kúszik oda kábelekhez, puzzle-darabokhoz, konnektorhoz, éles fűtőtest-szélhez, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Mintha pár fokkal élénkebb is lenne, mint eddig. Minden érdekli és meglepően önálló. Kell valami? Álljatok csak félre! Megy, csinálja, max. akkor bőg, ha nagyon megüti magát. (És néha még akkor is próbálja lebeszélni magát arról, hogy baj történt – iszonyú cuki.) Vigyorog, pofákat vág, szopizás közben szórakozottan csípked, kapirgál, feni rajtam a körmeit – apropo, ma sikerült körmöt vágni, de két felnőtt dolgozott rajta és rendesen megizzadtam a végére. Vacsora közben kapott kenyérbél-darabkákat, azokon gyakorolta a csipeszfogást, mi meg olvadoztunk.

Meanwhile: fejbekólintott a felismerés, hogy nyáron is itt fogunk dekkolni. Talán gyorsan kellene foglalni valami vízközeli szállást a közelben, mielőtt minden tele lesz. Persze benne van a pakliban, hogy úszik a foglalási díj, még szép. Ahh, fun times.

Semmi különös vol. 9927

Végülis semmi új, csak hogy A. az utóbbi két reggelen nem a konyhából gyűlésezett, hanem a hálóból – ettől sokkal lazábbak lettek a reggelek, nem kell a félórás műzlikészítést összecsapni (ez mindig sokféle gyümölcspucolást involvál, kivétel ma, kompótmeggyre fanyalodtunk, de pszt!). Aztán A. elment bevásárolni, ami egy többórás folyamat és teljesen kicsinálja – meg is értem. A Hit-be ment, ami nagyobb, mint a közelebbi Rewe, úgyhogy a felhozatal is nagyobb, és elviekben volna esély rá, hogy szellősebb legyen az egész bolt. Már másodszor bizonyult ez totális tévedésnek, a népek tolonganak, egy jó részük nem visel maszkot, ráadásul ki is van fosztva. Ha valaki mondjuk januárban azt mondja nekem, hogy nagycsütörtökön előtt nem lesz tojás a Hitben, aminek kb. két focipályányi az alapterülete, hát elcsodálkozom.

Aztán eltelt a nap, egyik főzéstől (rakott karfiol a tegnap esti zöldségekkel) a másikig (túrógombóc), egyik hisztitől (J. nem tud veszíteni a kártyajátkéban) a másikig (sétáról hazafele ő márpedig szeretne még biciklizni a parkolóban, de a galád anyja a hazajövést sürgeti inkább, mert nem akarja, hogy megint csússzon a lefekvés – a járókelők végül mégsem hívták ki a gyerekvédelmet, hurrá). Az ujjaimon a bőr berepedezve, ezért minden tevékenység fáj. Végre meleg van, száradnak a ruhák az erkélyen, ahogy illik. Sikerül sutyiban szundizni ebéd után tíz percet a babával. Legozunk a romlandó kajákkal és a zöldségekkel-gyümölcsökkel, mert kevés a tárhelyünk. Próbálok J.-vel odafigyelve játszani, de közben nekiállok vadul szelektálni a ruhái közt. Lelkesen szurkolunk a kisbabának, aki villámgyorsan kúszik át a házon és kurjongat. Különböző idegennyelveken értekezünk gyereknevelésről vacsora közben. – Ilyesmikkel telt el a nap.

Meanwhile hallgatjuk a podcastokat, olvassuk a cikkeket a különböző elméletekről, hogy hogy lehet kikeveredni a shutdown-ból/lockdown-ból. Most ott tartunk, hogy több hónapos húzd meg-ereszd meg folyamatok néznek ki. New York-ban nem tudják hova pakolni a holttesteket. A németek önkéntesen pakolják a tudomány oltárára a fitness app-jaik adatait. Mindeközben körbejár a kép, hogy a kolozsvári reptéren ezer napszámos mezőgazdasági dolgozó gyúródik, hogy jöhessen Németországba spárgát szedni. Románia talán megúszta az eü. rendszer összeomlását az első hullámtól, berendezkedhedtnek a hosszas stagnálásra. Várjuk, hátha sikerül rendesebb maszkot szerezni apámnak. Mikor vigasztalom anyámat, hogy majd bepótolja az unokázás legélvezetesebb fázisát, amiről most lemaradt, megkérdi: “Mért, szülsz még egyet?” Hát mindehhez képest az, hogy a húsvét idén is jelképes lesz, igazán semmiség. (Pedig nagyon szerettem volna kesicézni idén.)