Vénasszonyok nyara

Ma van az utolsó nap nyár, ebben a turnusban legalábbis, úgyhogy lázasan készülök kitolni  a mackót a parkba. Van egy szuper kis hely az egyik tó partján, kár, hogy messzecske van tőlünk és hogy… khm ,drága a retek (ne is kérdezzétek), különben a kedvenc helyemmé avanzsálná magát nagyon hamar. Na de arra a környékre pályázunk ma is, mert odaadjuk A.-nak (aki az A. kolleganője) és az egy hónapos fiának a fürdetővödröt és ott szoktunk találkozni velük. Este pedig újfenn a workshopos performanszra megyek, bár, valljuk be, szívesebben néznék bármi mást, de hát mégiscsak erre illik elmenni, lefigyelni az ismerősök munkáját, csacsogni, viszontlátni stb. Szegény A. jogosan kérdezgeti, hogy neki mikor lesz kimenője, remélem szervezünk neki valami jó kis sörözést a napokban.

Azon gondolkoztam mostanában, hogy is van ezzel az anyai önfeláldozással. E. saját bevallása szerint az első másfél évben mindent de mindent a gyermek érdekeinek rendelt alá és, idézem, “ki is égtem teljesen”. Ehhez képest én vajon hol helyezkedek el a skálán? Én semmilyen szinten nem tudnék MINDENT alárendelni a gyermek igényeinek, mert akkor nagyon hamar kikészülnék, az pedig kurvára nem szolgálná a gyermek igényeit. Úgyhogy azon kívül, hogy etetjük, lehetőleg finomakkal és megfelelő időben, altatjuk, lehetőleg jókor és eleget, tisztán tartjuk, szeretgetjük és puszilgatjuk amennyi belefér, például nem játszunk vele reggeltől estig. Főállásban egyedül játszik a játékaival a maci úgy, hogy mi ott sertepertélünk körülötte (kivétel amikor a házban kell jönni-menni, elintézni az olyan házimunkákat, amelyeket nem lehet, amikor épp alszik). És szerintem van közös játék, meg hülyéskedés, birkózás, lovaglós, könyvolvasás, tükörbe vigyorgás meg még egy csomó más dolog, de nagyon örülök, hogy nem igényli a folyamatos szórakoztatást részünkről. Nem nagyon szoktunk “fejlesztő játékokat” játszani vele, nem is nagyon olvasgatom ennek a szakirodalmát. A gyerekorvos mutatta, hogy kell stimulálni, hogy ülő pozícióba húzza magát – kb. ez volt az egyetlen célirányos tevékenység, mondjuk nagyon élvezte. Ezen kívül nagyjából a saját tempójában és stílusában fejleszti magát: sok időt tölt a leterített pokrócokon, forgolódik, izmozik, mindenen felhúzza magát, mindent megrág, megfogdos, mostmár tud egyedül enni puffasztott rizset például meg inni a vizesüvegéből. A sétáláson/sétáltatáson is elgondolkoztam. E. elég büszkén mondja, hogy ő MINDEN NAP kivitte a fiát annak idején, míg a barátnője csak akkor, ha kedve volt hozzá. Hát, hogyismondjam, én is csak akkor sétáltatom a mackót, amikor nekem is megfelel. Persze nekem gyakran megfelel, mert mostanában egy jó kis fejszellőztetés sokmindent megold. De hittel vallom, hogy az ember elsősorban saját maga miatt sétáltat ebben a korban, értsd: hogy ne bolonduljon meg egész nap a gyerme(ke)kkel üldögélve a házban. A pár hónapos gyermek vígan elvan még a négy fal között. Aztán később már tényleg muszáj lesz minden nap kitomboltatni magát, de az már más kategória. Szóval, vállalva a kockázatot, hogy megkapom a köcsög, magánakvaló anya címkéjét, szerintem kell egy annyi önzés, hogy lehetőleg ne egy állandóan neurotikus, lestrapált, kiégett anyja legyek a fiamnak. (Sajnos jut ezekből is pont elég az embernek az elején, de nem kell rátenni még pár lapát mártíromságot.)

Oké

Majd egyszer eljutok oda is, hogy megírjam a spanyol kalandok harmadik részét, remélhetőleg nem vész feledésbe. Egyelőre kicsit sűrű az élet. Még nyárias az idő, úgyhogy sétálunk rengeteget, ezzel hol a délelőttök, hol a délutánok nagy része el is telik. Aztán voltam színházban (és megyek még pénteken), a tavalyi workshopból végül mégiscsak kikerekedett valami, pár ember ügyeskedett, érdekes volt amit láttam. E.-vel mentünk, aki kicsit stresszes időszakot él épp át, de valahogy aznap felengedett, hangoskodott és viháncolt (jó, egy idő után már én is viháncoltam, de legalább a performansz után, civilesen), vicces volt. Hazafele meg biciklivel suhantam át a városon (kihaltnak nem nevezném, mert az Oktoberfest miatt most eléggé nagy a zsongás), azóta is izomlázam van.

A maci valahogy nagyon nagyos kezdett lenni. Figyeljük a fényképeken, hogy más lett az arca, felnőttesen figyel, reagál. Nagyokat kacagunk a tükörbe, mostmár egészen egyértelműen örül nekünk, ha meglát. Ma szabályosan üldögélt a pelenkázón (értsd: nem dőlt fel). A Calma cumisüveg felmondta a szolgálatot, de már úgyis le akartuk cserélni. Előbb egy Mam-mal próbálkoztam, de félrenyelt párszor, beijedtem, hogy szokatlanul erősen folyik a tej, úgyhogy az megmaradt vizesüvegnek (érdekes, a pár korty vízivás  alatt nem nagyon nyel félre) és vett A. egy Aventet, azzal gond nélkül iszik. Megint horror, sokszor ébredős éjszakák voltak mostanában. Tegnap viszont gondoltam egy merészet és a szokásos 120 milis adag helyett 180 milit kapott éjszaka, és lám, aludt reggelig. Szóval lehet, hogy simán éheztettük, höhö, bár ránézésre igazán nem  mondaná senki, jó kerek a pofija és elkezdett tokásodni is egy picit. A Hebamme sajnos eltűnt, vagyis megkerült, de terhes, és olybá tűnik, hogy nincs kedve velem foglalkozni – összefutottunk az utcán, mondta, hogy jó, majd visszahív, azóta semmi. De annyit azért megbeszéltünk, hogy szerinte ne váltsak a Pre-tápszerről 1-esre, vagy 2-esre (mert akkor nagyon precízen számon kéne tartani a tápszer mennyiségét), szerinte más miatt ébred fel éjszaka, de nem fejtette ki… Köszi. Anyám folyamatosan mondogatja, hogy éjszaka ne etessem és kész, mintha az olyan könnyű lenne. Egyébként van egy  olyan gyanúm, hogy nappal nem iszik elég folyadékot, szóval márcsak ezért sincs kedvem szomjaztatni. Sajnos ennek következtében totálisan zombi vagyok, de hát mit csináljak.

Aztán az is van, hogy mostanában néhányszor elkapott a bőghetnék, amikor eszembe jutottak a szülés utáni hetek és izgalmak. Nagyon úgy tűnik, hogy az még nincs feldolgozva, letudva, nem tudom, hogy kell nekiállni. A maci viszont rettentő aranyos és élénk és drága, szóval könnyű nem gondolni a stresszes időkre, de azért a szorongás, mint valami ragadozó, kivárja, amíg egyedül vagyok és jól a nyakamba cökik. Ami kellemetlen, mert igen jó lenne, ha nem szorongós anyukája volnék szegény gyermeknek. Szóval ezen még dolgozni k ell.

És van még ez a szuper népszavazós hiszti, aminek kapcsán napi sokszor elmegy az életkedvem (de legalább kevesebbet lógok a fb-on, mert nincs gyomrom hozzá, tényleg). Mostmár igazán remek lesz, ha lemegy ez a cécó, majd diadalittasan mutatják fel a semmit, de legalább nem esnek neki egymás torkának az ismerőseim meg én is, ócskán kiviselte magát mindenki. Bzmg, belegondolni is rossz, hogy ennyi mesterségesen gerjesztett indulat lett útjára engedve a világba, és hogy ennek milyen következményei lesznek, pardon, lehetnek.

Hogyvolt Spanyolba’ 2

Most, hogy annyira lehűlt, hogy reggel ráfagytak a kezeim a biciklire, talán elérkezett az idő, hogy folytassam a nyaralós élménybeszámolást. Ott tartottunk, hogy szinte sikerült lekésni a második buszt is Palamós fele, de végül észbe kaptunk és kirohantunk, felcihelődtünk, suhantunk. Sajnos nem a scenic route-on mentünk, de így is jutott látványnak egy-két szimpatikus hacienda, kastélyrom, miegymás. Én szokás szerint beszundítottam (mint az elmúlt 7 hónapban minden egyes adandó alkalommal), de előtte még eszmélkedtünk kicsit a klímakatasztrófa kapcsán (kinek mi a stratégiája pánik ellen? hosszú távon mire rendezkedjünk be? A. szerint hagyjam abba a hülyeséget, keressek pénzt, mint minden rendes ember, mer akkor később üt be nálunk a krach. Ezzel kicsit meglepett, de nem volt nagyon erőm erről vitatkozni, és azóta se.) Aztán leszökelltünk a buszról és elnavigáltuk magunkat a szállásig: kis blokkocska, pár keresztutcányira a tengertől, légvonalban kb. 4 perc távolságra a parttól. A szállás szöges ellentéte volt a barcelonai Airbnb-s lakásnak: gresie și faianță, szállodás hangolat, egy-két diccses dísztárgy, falmatrica google translate-tel fordított angol idézettel (a pasi a Whatsapp üziket is kb. a google translate segítségével írta, angolul nem nagyon tudott), émelyítően erős illatósító (azonnal bepakoltam a debaréba). A kisszobában egy duplaágy (fenszi fejtámla alatt egy lepattant, rozoga ágy vízágyszerű puha matraccal. Mellette izgi konstrukció: emelt egyszemélyes ágy, az aljában fiók, benne matrac – ott terveztük altatni a macit, de kihúzva még mindig magasnak tűnt, úgyhogy kreatívkodtunk gyorsan: a matracot az ágy vége és a fal közé pakoltuk, körbepárnáztuk, az volt a kiságy (nyekkent is a derekam eleget, mikor onnan kellett emelgetni). Amit nagyon hiányoltunk, az az erkély volt, teregetni is a tetőre kellett felmenni, mondjuk készítettünk legalább pár családi képet, amelyek teljesen a román újhullámos filmek hangulatát idézik. Szóval ezek voltak az alapok: a lakáska, a durvaszemű homokos, nem túl idilli part (blokkos környék volt, úgy negyed óra sétányira a picit patinásabb központtól), egy-két szupermarket a közelben, egy étterem, ahol 10 euróért hatalmas adag három fogásos ebédet lehetett enni, akár egy üveg borral is.

Hát ezek voltak a körülmények. Első nap délelőtt kipróbáltuk az UV szűrős napellenzőt és megállapítottuk, hogy a gyermek nem nagyon élvez alukálni benne, úgyhogy mi is csak rohamvást tudtunk fürödni egy-egy kicsit. Délután szétnéztünk a központban és megkérdeztük a tourist info-nál, hogy hogy juthatunk el a környező szuperstrandokra, amelyek miatt Palamóst választottam. (Erről meg erről van szó.) Aztán megkérdeztem A.-t, hogy vállalja-e az éjszakai műszakot, ezzel pedig meg is pecsételődött a következő napi szar hangulat. Mert vállalta, persze, nem is morgott sokat, másnap viszont annyira ki volt dögölve, hogy kb. délutánig aludt, én meg ott pattogtam, hogy menjünk már, menjünk már (aztán leszaladtam úszni egyet, ha már ők aludtak). Végül összejött a La Fosca strand, megmártogattuk a gyermeket a hullámokban, én is csak kicsit feszengtem az új fürdőruhában (oda azért nem fajultam, hogy egyrészesben büntessem magam), szépet sétáltunk visszafele, stb. de este sikerült az egyik legócskább veszekedésünket összehozzuk, melynek következtében hajnalban bőgve gugliztam a posztpartum depressziót, pedig gondolom, csak a fáradtság és az irreális elvárások tréfáltak meg, annyira azért nem gáz a helyzet. De hát ez van, én példásan bele tudom lovalni magam minden hülyeségbe, pláne ha fáradt vagyok és úgy érzem, hogy egyáltalán nem vagyok szeretve, sőt.

Aztán másnap eldöntöttük, hogy a busás ebéd után inkább taxival megyünk Castell Beach-re, ami az egyik legvagányabb strand, amit éltetemben láttam: csodásan finom homok, gyönyörű víz, sziklák. Aznap épp borús volt, de nem fáztunk, már a mackót is merészebben feresztettük. Másnap is ugyanoda mentünk vissza, jól összevesztünk azon, hogy miért adtam annyi borravalót a taxisnak, amennyit (mielőtt adtam volna, A. is leokézta, azér), de összességében jól telt, csak kicsit párhuzamosan élvezkedtünk és ez eléggé zavart. Az én fejemben az volt, hogy majd milyen jó nagyokat sétálunk és csobogunk meg heverészünk együtt, ehhez képest a séták, fürdések, de még a kajálás is nagyjából felváltva történt, ettől pedig még nagyobb lett a feszültség. Szerencsére másnap már le is léptünk ebből a nem túl jó karmájú Palamósból, Barcelona pedig jóvá tett mindent. (Folyt. köv.)

Ügyesedik

Ez még mindig nem a nyaralós poszt folytatása, de gyorsan fel kéne jegyezzem, hogy a gyermek mostmár szinte mászik, de tényleg: kinyomja a fenekét, himbálja, aztán nyújtózik, evickél, tolat, forog, valahogy mindig eljut A-ból B-be (ha nem, addig vekeng, amíg drága szülei megsegítik). Az éjjel 7-szer keltem hozzá, ebből kettő etetés volt, a többi cumivisszapakolás, takargatás, ágy sarkából kiszabadítás. Rettenetesen fáradt vagyok és fáj mindenem. De szuperaranyos, annak ellenére, hogy már több napja a házban ülünk, hideg és esős az idő, és nincs semmi erőm meg ambícióm cipekedni és megindulni, mea culpa.

És azt is le akartam írni, hogy nagyon fájdalmasan sírdogál, könyékig a szájában turkál, nyálazik, mint egy vadember, mégsincs sehol semmi. Ma elmentem gyógytornára és amikor hazajöttem úgy megörült nekem, hogy csak s na – kész, mostantól minden nap eltűnök fél órára, csak, hogy utána értékeljen. Az apjának is rettentően örült, amikor visszaért Budapestről tegnap (hát még én, nem tudom, az egyedülálló szülők hogy csinálják, nekem két nap is sok volt). És tegnap óta pancsol a kiskádban! Nagyon vicces, eddig csak szolidan fürdőzött és csócsálta a gumiállatait, tegnap óta tiszta erőből csapja a vizet, összetapadnak a szempillái, tiszta víz az arca, ő meg rettentő komoly arccal dolgozik. Az altatás pedig úgy néz ki, hogy letesszük, és meg kell várni, amíg kifárasztja magát (közben párszor visszaforgatni, cumit visszaadni stb.). Na megyek aludni, van kb. két és fél órám az első szöktetésig.

Ja, és a rend kedvéért: most 7.5 hónapos, 72 cm, 8.4 kg.

Kis intermezzo

Abbamaradt az élménybeszámolás, mert A. pénteken a munkahelyéről egyből Budapestre vonatozott ügyintézni, értelemszerűen azóta szakadatlanul megy a maciprogram, én pedig akármikor el tudnék aludni állva (nagyon kemény nyűgösködések mennek éjjel, nappal meg egyből óbégat, amint a fejem a párnán landol, beépített szenzora van, világos). Legalább tudom, milyen kettesben lenni a gyerekkel hosszabb ideig: kalandos és fárasztó. A kalandos alatt gondoljunk a “matatakakiba” poénra gyerekkorunkból (megyek is fertőtleníteni a fürdőt), céklaevésre, vacsora közben hosszas köhögős-fuldoklós epizódra (életem legijesztőbb élményei közül az egyik). Péntek óta esik és hideg van. Alig várom, hogy megjöjjön A. és kicsit felszusszanjak, kár, hogy holnap hétfő.

On the bright side: J. mostmár olyanokat tud, hogy begurul (vagy bemászik?) a kanapé alá, önállóan menedzseli a cumiját, szekrénygombokat és villanykapcsolókat fogdos, könyvet lapo és néeget, nagyokat vigyorog, ha meglát. És itt vannak H. barátnőmék a környéken, gondolom összefutunk a napokban.

Hogyvolt Spanyolba’? 1

Volt egy olyan rejtett félelmem, hogy a maci pont az utazás idejére időzíti majd a fogzást, náthát, újabb növekedési hullámot, valamit – ehhez képest az égvilágon semmi gond nem volt vele. Szuperül viselte az utazásokat is. Általában persze az A. mellkasán szendergett, de a repülőben azért megvolt a teljes műsor (kaja, pelenkázás, vigyorgás, olvasgatás, visszafele kis nyűgösködés, meg főleg a többi utas bűvlése). Egészen jól beszokott a babakocsiba is, rengeteget tologattuk, néha szundikált is, de azért még mindig sokkal jobban alszik vízszintesen (hason, öfkorsz). Ami a kajálását illeti: végig üveges dolgokat kapott (E. a lelkemre kötötte, hogy csak gyógyszertárból vegyek babakaját, szerinte a boltiak tele vannak cukorral), mivel biogyümölcsöt nem nagyon láttam, csak 1-2 banán csúszott be, egyébként a gyümölcsöt is üveges formában tolta. Anyatej szempontjából épp a fokozatos elválasztásra sikerült rászervezni az utazást. Ez úgy nézett ki, hogy egyre kevesebbet fejtem (a végére már csak reggel meg este, csak a kisgépet vittem, ne is kérdezzétek, róka komák), úgyhogy mostmár csak reggelire meg vacsorára kap echte tejet (és azt is csökkenő mennyiségben), egyébként tíz nap alatt felzabált egy teljes zacskó tápszert. Pont az utolsó napra fogyott el az is, a pelenka is, úgyhogy kénytelenek voltunk beruházni egy-egy új adagba, na mindegy.

Az odaút laza volt, csak a horvát kalapomat sikerült a gépen felejteni, idővel meglett a babakocsi is, aztán amint kiléptünk a reptérről megcsapott a meleg, párás levegő, tudtuk, hogy megérkeztünk. A buszozás laza volt, épp a sikátorok neveit silabizáltuk ki a Bornban, a zenepalota utcájában, amikor az Airbnb-s nő (egy szuperkedves, tetovált, késő harmincsas tündér) kiszúrt magának a szemközti kocsmából. A lakásról már írtam: szerintem ennél izgibb Airbnb-szállásunk még nem volt, minden kalandjával együtt. Például a babaágynak nem sikerült vízszintes talajt találni, úgyhogy a gyermeket mindegyre ki kellett menteni a sarokból, höhö. Na de szerzett nekünk babaágyat! Szuper, nem? Lecuccoltunk és mentünk egy kicsit körülnézni, megállapítottuk, hogy tényleg későig fenn vannak a spanyol babák (sok babakocsit meg hordozott babát láttunk) – ekkorra J. már rég a hordozóban alukált. Végül az egyik helyi piac mellett működő étteremben landoltunk és vacsoráztunk olyan finomat (grillezett tintahal spárgával, hummusz, padlizsánkrém meg egyéb krémek arabkenyérrel), hogy aztán vigyorogtunk egész este. Másnap délelőtt A. meg a mackó még szundiztak, de én nem bírtam magammal, kávé után tettem egy kört az óvárosban, megnéztem magamnak a Ramblát, kerülgettem a turistafalkákat, lefigyeltem a bazilikát, ilyesmi. Délután összevissza sétáltunk a Bornban meg a Gotico nevű negyedben, a diadalív melletti parkban (aminek nem jut eszembe a neve), szinte megnéztük a Picasso-múzeumot (valamiért viccesnek tűnt Pikachu-múzeumnak nevezni, én kérek elnézést, biztos a mediterrán napsütés), de aztán túl nagy volt a tömeg, találtunk egy pénztárcát a szemetesben tele kártyákkal (ezzel ki is merült a zsebtolvajlással való érintkezésünk hálistennek) és odaadtuk egy pincérnek, aki eljuttatja a rendőrségre. Valamiért nagyon meg akartuk nézni magunknak Barcelonetát és a tengert, tévesen azt hittük, hogy “itt van ehelyt”, aztán gyalogoltunk vagy másfél órát, jól lefáradtunk, mire odaértünk, ettünk egy kissé gyanús helyen,  addigra le is ment a nap és már nem akartunk fürödni, csak fényképeztük a mackót a vízparton és már indultunk is haza, mert sötétedett. A mellettünk levő tapasos hely újfenn tele volt, de gyorsan foglaltam asztalt másnap estére, megvacsoráztattuk-zuhanyoztattuk a gyermeket és mentünk vacsorázni. Épp az orrunk előtt zárt be a piacos hely, úgyhogy végül egy tőlünk 2 percre levő kocsmában landoltunk, ami végül szerencsés fordulatnak bizonyult: szuperfinom dolgokat vacsoráztunk (én egy fantasztikus kecskesajtos salátát, A. kétféle, kávéban és fekete teában pácolt halat), nagyon boldogan feküdtünk le. Másnap délelőtt (avagy délben, ahogy vesszük, a gyermek mindenestre tetőtől  talpig be volt kenve 50-es fényvédővel) a bazilikát néztük meg alaposabban és a Sant Felip Neri teret, csorgattuk a nyálunk a Gotico butikjaiban. Nagy szieszta és csipegetős otthoni ebéd után délutánra a Montjuic volt belőve, A. mindenképp meg akarta nézni a Mies van der Rohe tervezte német pavilont. Odajutni hatalmas fáradás volt: a spanyolok nem nagyon foglalkoznak a babakocsis-tolószékes népekkel, a metrókijáratokban hiába kerestük a lifteket, csomót hurcoltuk a mackót, babakocsit, lefáradtunk. Az épület viszont gyönyörű, kicsit fentebbről a kilátás is, csak sajnos J., aki aznap példásan bezabált ebédre, épp ezt a kies naplementét választotta ki arra, hogy sugárban kipakoljon mindent a macis pólójára, alig győztük törölgetni és átöltöztetni, utána meg aggódtam egész este, hogy nehogy nagyobb baja legyen. Közben még megnéztünk egyet s mást, ha ott voltunk, mindenféle olimpiai létesítményeket, gyönyörködtünk a rózsaszín égben, aztán hazaközlekedtünk, mert 9-re szólt a foglalásunk a tapasos helyre. Ahol újfenn mindenféle gasztroorgazmusokban részesültünk, fenomenális volt, de tényleg (narancsos-mandulás lazac, disznósonka, sós csokikrém, ilyesmi). Másnap ugyanoda mentünk vissza reggelizni (praktikus, hogy 1 percre volt a szállástól), aztán a pasik szundiztak, én meg lezavartam egy másfél órás bevásárló körütat a környéken. Rohantam, mint a mérgezett egér, de meg is lett az eredménye: vettem magamnak egy fürdőruhát (már csak bele kell fogyni, kár, hogy a melleim is odalesznek, mire sikerül), egy elegáns és kényelmes bőrszandált (kár, hogy ősz lesz holnaptól, illetve, hogy csak otthon vettem észre, hogy a bézs különböző árnyalataiban pompázik a jobb, meg a baj, na de annál különlegesebb, mondogatom magamnak), egy pólócskát J.-nek, mert rájöttem, hogy keveset vittem (és egyet le is amortizált a hányós kalanddal). Aztán gyors pakolás és részemről kissé ideges rohanás a buszhoz – visszagondolva, már elég irritált voltam, mert nagyon úgy éreztem, hogy én tüsténkedek és rohangálok, A. meg milyen ráérős, meg voltam győzödve, hogy le fogjuk késni, és hát… –  épp, hogy odaértünk, de jegy már úgysem volt, úgyhogy dekkolhattunk másfél órát a pályaudvaron. Szinte lekéstük a következő buszt is: 16.15-kor indult, mi meg épp akkor néztünk rá mégis a jegyre, hogy biztos-e, hogy 16.45-ig van időnk üldögélni. Szóval kicsit feszülten indult a buszozás Palamós-ba, folyt. következik, megyek tüsténkedni.

Ola

Tegnap hazaértünk, volt 3-4 nap Barcelona, aztán 5 nap tengerparti kisváros, aztán még 2 nap Barcelona. Egész más műfaj ez a gyermekes nyaralás, mondthatnám, jól elfáradtunk a végére. De szerencsére Barcelona akkora löket adrenalint adott, hogy boldogan rohangáltunk az utolsó két nap is, mint a kerge birkák.

Érdekes egyébként, Barcelonában mekkora eufória és öröm és ugrándozás volt a sok szép helytől, finom kajától, különleges szállástól*, melegtől stb. Aztán amikor eljutottunk a nyugis kis tengerparti helyre és azt hittük (hittem), hogy most akkor jön a fantasztikus, idilli, kisimulós pihenés, akkor beállt a krach és gyakorlatilag végigveszekedtük az egészet. Szerintem ez a klasszikus nyaralós veszekedés kategóriája volt: mind a kettőnknek egész határozott elképzelésünk volt arról, hogy hogy fogjuk kipihenni magunkat, aztán nagyon idegesek lettünk attól, hogy nem úgy alakult. Nyilván nem nagyon tudott volna úgy alakulni, mert valamelyikünk mindig a gyereket pesztrálta, aztán ebből jött az egész paletta szemrehányósdi, lelkifurdalósdi, felháborósdi stb., papírforma, szóra sem érdemes. Én a magam részéről tényleg egyre kimerültebb voltam, mert az éjszakák valahogy egyre akciódúsabbak lettek (bár A. vállalt egy éjszaka etetést, az jó volt, de utána nyilván veszekedtünk azon is, hogy máskor miért nem) és hiányzott az az 1-2 nap hétvégi pihi, ami máskor mindig megment. Közben azért jártunk gyönyörű helyeken, fürödtünk türkíz vizekben, sétáltunk nagyokat, és megbeszéltük, hogy lényegében mind a kettőnknek ugyanaz a baja, hogy úgy érezzük, hogy mi aztán kidolgozzuk a belünket, a másik pedig nem  becsüli az emberfeletti erőfeszítéseinket. Persze úgy nehéz becsülni a másikat, ha épp azzal vagy elfoglalva, hogy ne dőlj fel és a saját sebediet nyalogatod. Szóval nem is tudom, mitől lesz ez más, mert amikor fáradtak vagyunk, akkor mindig ez van  (csak mostanig sikerült felváltva kidőlni, most ez egyidőben jött össze, juhú). Valahogy hatékonyabban kéne pihenni. Na, majd elmélázok ezen is, miközben haladok a rengeteg tennivalóval. Nem is értem, miért írogatok én itt, mikor a lista itt kígyózik…

Azt megbeszéltük, hogy mindenképp megyünk még Barcelonába, az egyik legkedvencebb város eddig és rengeteg dolgot meg kellene nézni (és enni, höhö).

Maci hatalmas lett és végigaranyoskodta az utazást, szegény nagyon megszokta, hogy dupla figyelem jár neki, most majd nézhetem magam egy ideig. És mostmár mindjárt-mindjárt mászik, wow, lesz itt kalap a földön, hogy egy ismerősömet idézzem.

*már az első napokban, akkor egy nagyon izgi Airbnb-s lakást sikerült foglalni a Born nevű negyed közepén, mondjuk nem volt benne két párhuzamos vonal és kicsit kempinges körülmények voltak – például a fürdőszoba válaszfala nem ért a plafonig, úgyhogy tisztán hallottunk mindent, haha -, de azzal együtt is szuper volt. Az utolsó két napban aztán egy hostelben laktunk a Güell park mellett, az egy kicsit lepattantka volt, bár elnézem nekik, mert szereztek babaágyat és tényleg olcsó volt.

Szegény gyermek

Mostanában gyakran beragad az álom és ébrenlét közti állapotba, játszani túl nyűgős és fáradt, aludni viszont nem tud még, csak gyötrődik, hogy az egyik volt lakótársamat idézzem. Kellemetlen lehet, hogy nem tud meginni egy dupla presszót ilyenkor.