Vonalkás

– Ősz lett nagy sunyin. Ezt onnan tudom, hogy este fél hétkor elmentem tornára és amire kijöttem, sötét volt. Note to self: nem elfelejteni máskor fejlámpát vinni (az útkereszteződésekben inkább toltam a biciklit, frászom van, hogy nem látnak meg az elhaladó autósok).

– Gyógytornán trambulinon kellett ugrándozgatni meg fél lábon lemenni félguggolásba. Mindeközben egy mellettem gyógytornázó pasi (magas, akkora sörhassal, mintha mindjárt szülnie kéne) Szeles Mónikát megszégyenítő hangerővel nyögött minden mozdulatnál. Még Herr R. is vigyorgott rajta lopva, pedig ő aztán úriember.

– A kolozsvári projekt csúszik, nem tudni mikorra. Érzek egy kis megkönnyebbülést. Elkezdődött az újboli CV-polírozás!

– Sose tanulom meg, hogy hiába teregetek verőfényes meleg napokon, ha este elfelejtem időben összeszedni és ismét megnedvesedik minden. Tele a ház száradó ágyneművel.

– Én a Woolworth-re mindig úgy gondoltam, mint ahogy az Adrian Mole-könyvekből képzeltem: abban a képzeletbeli Woolworth-ban szürke gyapjúpulóvereket, neonszínű bokamelegítőt, kockás esernyőket és ballnokabátokat árultak volna kifogástalan brit minőségben. Ehhez képest ma szembesültem egy müncheni Woolworth felhozatalával: egy nagy kínai bolt, csupa műanyag imitátum (épp csak az Adibas sláp hiányzik belőle). Nahát.

Zajlik az élet

Legyen az, hogy munkáról inkább nem írok. Arról viszont írhatok, hogy mire jöttem rá a napokban: tán mégiscsak túl érzékeny vagyok ehhez a szakmához. Minden szart a szívemre veszek, rágódok fölöslegesen és még el sem kezdődött. Valami jó kis második bőrt kéne növeszteni a lelkemre, esetleg borostákat rája. Örök rejtély nekem, hogy az ilyen szakmákban, ahol mindenki túlérzékeny, de mindenki csapatban kell játszodjon, ki hogy boldogul és hogy őrzi meg a kis lelki egyensúlyát.

Végre szép idő volt, sokat voltunk kint a hétvégén (és lehetett mosni is, meg is száradt, ó kéj, ó mámor). Szombaton elcsaltam A.-t a Bavariához hogy csak egy kicsit nézzem az oktoberfestes tömeget, de csak felülről, tényleg. Nem teljesen értem én sem, hogy miért érdekelt, de mindenképp látni akartam ezt a monstrumot. Aztán persze amikor odaértünk és átvágtuk magunkat a fűben heverő részegeken arcokon, valamiért le is akartam menni és kóvályogni egy kicsit a tömegben. Igazából az emberekre voltam kíváncsi. A népek kb. 40%-a trachtban feszített, bőrgatya, kockás ing, hatalmas dekoltázsok (csak tudnám elfeledni azt a gyönyörű lányt akinek hányásdarabkák száradtak az arcára, nyakára és mellére). Dél volt, verőfény, rengeteg színes vásári játékbizbasz, és viszonylag kevés részeg ember, de a földön volt pl. széttaposott harisnya és láttunk pár verekedést is. Egy idő után rosszul lettünk a tömegtől és kimenekültünk, illetve összefutottunk P.-ékkel akik vettek a gyereknek egy bőrgatyás mikiegeres lufit, pazar látvány volt, pláne miután nagyon hamar kicsúszott a vége a madzagból és kecsesen ellebegett, majd felgabalyodott egy fára.

Mindent összevetve izgalmas élmény volt, az idő első felében zavartan vigyorogtam, mert azért elég jó volt az összhatás a nagy tömeg ellenére, aztán elkapott a Las Vegas-jellegű undor és tömegpánik. Sört persze nem ittunk – illetve de a szomszéd teraszon, 2.50-ért, tudom hogy nem ugyanaz, de nem bírtam volna ki a gyúródást egy sörsátorban.

A mai program pedig egy első vizit volt az E.-ék lakásában, ahol áhítattal simogattuk a tükörsima (nem tapétás), frissen meszelt falakat, vadiúj konyhabútort és fürdőt. Hát megvan a sármja egy ennyire feltuningult lakásnak, bár a miénknek szerintem jobb a beosztása és 500 euróval olcsóbb. Fel is merült némi szemrehányások kíséretében, hogy mit lehetne még tenni a mi kis lakunkban. Hátha az E.-ék lendülete ránk is átragad és kicsit teszünk-veszünk, nem lenne rossz, mert sokminden úgy van, ahogy tavaly ősszel ideiglenesen hagytuk. A lakásnézés után elbicikliztünk és megnéztünk egy gyerekelőadást – E. szervezte, egy barátja játszott benne. Vicces volt behúzott nyakkal ülni, hogy lássanak a hátsó kislányok (A. pedig szigorúan a hátsó sorba ült a többi nagydarab pasival), meg bájos volt az előadás is, de azért mégiscsak az volt a nap fénypontja, amikor kiértünk az Isar partjára, ábra:

Aztán egy nagyobbacska biciklizés következett, enyhén stresszes hazatekerés (mert elvileg 6-tól munkaszkájp lett volna, aztán átcsúszott este 10-re, khm), főzés (ahhoz képest hogy nem volt itthon semmi kaja lett sütőtökleves, házi lepény, jégsaláta joghurtos szósszal, halrudak), belenéztünk egy hollywoodi filmbe. E.-ék ma már a másik lakásban alszanak, “hát kirepültek a gyerekek!”-hangulatban koccintottunk is egy kis áfonyapálinkával vihogva.

Nyafogjunk. Kezdem én.

Nem tudom mire vélni ezt az energiátlanságot, reggelenként alig bírom kivakarni magam az ágyból. Komoly elméleteket gyártottam már ezügyben, pl. hogy a hideg vagy a torna annyira lefárasztja a kedves szervezetem, hogy alvással kell kompenzálni. De mi van, ha kiderül, hogy simán csak lusta vagyok? Ójaj.

Voltunk színházban tegnapelőtt. Egy független társulat szimpatikus (de felejthető) előadását néztük, E. ismert pár embert, utána a büfében ismét átélhettem azt az archaikus érzést, amikor az, akivel valahova elmegy az ember épp nagy erőkkel társalog, míg én azon tűnődök, hogy vajon mit is keresek ott. Hazafele pedig telibe kaptuk az oktoberfestes borzalmakat: útlezárások, ezer rendőr, lődörgő és büdös részegek, ameddig a szem ellát. Meg produkáltunk egy csodálatosan vicces terhes nős jelenetet is, de ezt személyiségi okokból inkább nem teregetem, legyen elég annyi, hogy rég röhögtem ennyit nyilvánosan.

Megvettem a repülőjegyem, elvileg 2 hét múlva indulok. A rendező viszont olyan pánikosan reagált erre, hogy a gondosan elásott rossz érzéseim megint felszínre kerültek. Lehet, hogy nagyon fogom átkozni magam, amiért belemászok ebbe az egészbe. Az elkőkészületek rám eső részével mindenesetre nagyjából megvagyok, most már csak arra kellene nagyon odafigyelni, hogy ne legyek beleráncigálva olyan feladatkörökbe, amelyeket nem akarok vállalni. (Sok sikert kívánok magamnak.)

A ház pedig úgy is néz ki, mint egy lelakott fogadó, ragadjak hát partvist és torna előtt kicsit takarítsak, ugye?
—–
És akkor 11.10-kor hívtak, hogy nem 12-re, hanem 11-re várnak, úgyhogy elrohantam szégyenkezve. Fél éve járok erre a helyre heti 2-3-4-szer, először fordult elő ilyesmi, akkor is gáz. Cserébe olyan kimerítő edzés volt, mint még soha. Bemelegítésképpen Herr R. feltett a futópadra egy-egy 2 kilós súllyal a lábaimon és  beállított egy 10 percees programot, amelyben párszor szaladni is kellett. Nem lehettem szép látvány és szakadt rólam a víz, de sikerült és utána is hasonlóan durvákat csináltam. Nyiff.

Trencskót!

Vettem egy piros ballonkabátot! Ez a nap híre, kb. 5 éve kerestem már olyat, ami elviselhetően áll, hát pár gombot áthelyezünk rajta, felhajtjuk csuklónál, s szinte jó is lesz! Ez a nap híre, illetve, hogy E.-ék találtak lakást. Ebédre külön kis akciót szerveztünk: van az A. munkahelye mellett egy kis olasz ebédelős hely, ahol mindig fix menü van, azt próbáltuk ki. Alig drágább, mint az A. kantinja (viszont sokkal finomabb), és nagyon hangulatos. Note to self: majd nyitni egy ilyet Kolozsváron valahol, reggel kisétálni a piacra, főzni minden napra 1-2 fogást, fogadni széles mosollyal a kedves ismerősöket, délután bezárni és hazahúzni, esetleg, ha kedvünk támad, zártkörű szülinapot ülni benne esténként.

Jegyezzük fel, hogy egy hét alatt 3 koccanást láttam, remélem nem én viszem magammal a balszerencsét amerre csak járok. Egyébként ma gyönyörű biciklizős, verőfényes, de hideg idő volt, estére ég is a szám meg forró a fejem, úgyhogy most teázunk tiszta erőből (jó hazai burjánytea!) és hamarosan kidőlünk.

De az a nehéz gyerekkor…

Van az a pár hét ősszel, amikor már annyira hideg van, hogy az ember folyamatosan fázik és taknyol, viszont annyira még nincs hideg, hogy beinduljon a fűtés. Tudom, még egy pulcsi, még egy zokni (hejj, a nagymamám kötötte gyapjúzoknik, hogy szúrtak!), tea, kis katonás ugrálás, hogy átmelegedjen az ember stb. – de tiszta szívemből utálom ezt az időszakot, píhá. Hű, hogy szenvedtem gyerekként is ezeken a nyirkos őszi napokon, amikor már reggel lefagyott a lábam és beköltözött a hideg a csontjaimba és teljesen esetleges volt, hogy át fogok-e még melegedni aznap. Korondi, fehér alapon kék mintás bögréből ittam a mentateát, tudtam, hogy mozogni kellene, mert akkor talán jobb lenne minden, de annyira fáztam, hogy meg se bírtam mozdulni és csak arra vágytam, hogy összekucorodjak a dunnyha alatt. Lefekvéskor egyébként standard volt a jégcsap-hideg láb is (heló, gyenge vérkeringés!), utáltam az őszt és a telet is egyben, és hát a csíki medencében fél évig tartott a tél. Szerintem nem es csoda, hogy még mindig napfény és hőguta kell nekem minden évben.

Igen, ma is ilyen szétfagyós nap van (de legalább van extra motiváció a szobabiciklizéshez). Ha lesz gyerekem, mindenképp kell majd sportoljon, hátha nem lesz ilyen kis gethes, mint én voltam.

Így élünk

A hétvége azzal telt el, hogy nagyokat ettünk, társasoztunk, vihogtunk, néha megláttuk, hogy süt a nap, eldöntöttük, hogy gyorsan kimegyünk a házból, felöltöztünk, aztán láttuk, hogy esik, lustálkodtunk tovább illetve néztük az esőt az ablakból. Egy adott pillanatban kijött a rendőrség meg a tűzoltóság, mert a szemben lévő ház teteje füstölt (A. szerint valaki odaégette a csirkét, egyértelmű). Szombat este felugrottak P.-ék, a gyermek jár és vigyorog és fél perc alatt lerámolta a könyvszekrény alsó polcát, 11 hónaposhoz képest nem is rossz. Hasznos tevékenységek is voltak azért, pl. E.-vel nekiálltunk lefordítani a cikkem németre, ami nekem egyedül lassan és nehezen menne, de így van remény, hogy meglesz előbb-utóbb. És időközben egészen sok minden tisztázódott a kolozsvári munka kapcsán, lassan vehetem a repjegyet, csodás.

A kedves egészségem viszonylag jól szolgál, bár reggel gyűrötten ébredek és fáj a derekam (több hasizomgyakorlatot! morogja ilyenkor a nép, de sajnos nem lel értő fülekre), meg tán jó lett volna kicsit többet járkálni, de hát a szar időjárás nem hagyta ugye.

Mivel a tavaly az Oktoberfest (úgymint: Wiesn) alatt frissen műtve hevertem a kanapén, valami furcsa oknál fogva kedvem van kimenni. Igaz, hogy csak egy délelőtti-déli kiruccanást mernék vállalni, az esti részeg tömegtől kicsit félnék, de azért lehet, hogy valamikor mégis kimerészkedünk egy rövid üldögélésre és bambulásra.

Végezetül pedig egy kedves kis részlet az E. német nyelvű könyvéből (használati utasítás kisbabákhoz): ha a csecsemő nyugtalan, emeljük fel, helyezzük arcát az arcunkhoz, mély, monoton hangon ismételgessük: ss! ss! ss!* Szerintem gyönyörű.

* az eredetiben: sch! sch! sch

Péntek, piac, bizakodás

E.-vel ma megnéztük, hogy milyen is a Wochenmarkt errefele (a hétnek csak egyetlen napján, délelőtt van piac itt a közelben), vásároltunk sok zöldséget-gyümölcsöt, egy csirkét. Minden olyan jól nézett ki, hogy egyből úrrá lett rajtam a bőség zavara, még jó, hogy E. határozottabb volt. Ebédre hatalmas salátát ettünk, vacsorára az idény első sütőtöklevesét* meg csirkesültet. Délben pedig olyan szinten kifárasztott Herr R. a tornán, hogy utána csak üldögéltem a kisszéken és bámulutam magam elé, ebéd után pedig sürgősen sziesztázni kellett egy kicsit, mert dőltem el. Egyébként erősödök, ezt onnan tudom, hogy amikor hazavonszoltam magam, fel sem tűnt már a lépcsőzés a második emeletre. Szóval elfáradtam csúnyán, de a térdem bírta a strapát.

Aztán úgy tűnik, az Univerzum elolvasta az előző bejegyzést és mégis meglesz a független projekt viszonylag decens körülmények között, sikerült úgy tárgyalni, hogy most tisztára optimista vagyok, no lám. De van még egy szűk hónapom addig Münchenben, lemegy addig még egy jó adag gyógytorna, ez is milyen klafa. És még az is van, hogy furcsa és nagyon kellemes, hogy van akihez szólni napközben is, elég sokat beszélgetünk E.-vel és ez sokat segít rendszerezni a saját gondolataimat is.

* Tudta-e ön, hogy a hokkaido töknek a héját is bele kell főzni a levesbe? Milyen kár, hogy én nem tudtam és tavaly annyit bénáztam az íz nélküli töklevesekkel.

A fogadósné mindennapjai

Vicces ez az élet négyesben, reggel mindenki  megy a dolgára, amikor épp nincs torna akkor én nekiállok kiszellőztetni, porszívózni, mosogatni, húst pácolni, szemetet levinni, mosni, teregetni, még többet mosni, bevásárolni. Este vacsora, utána kis társasági élet (van egy nagyon vicces társasjáték, persze valahogy a foci mindig lekapcsolja a társaság egy részét, khm), tegnap mindenki nyugovóra tért aztán még gyorsan elpakoltam a konyhát és eszembe jutott, hogy csak egy fehér kötényke hiányzik rólam meg egy kis ezüstcsengő az éjjeliszekrényekről. Ezt persze inkább a vicc kedvéért mondom és nem panaszkodásból, mert egyrészt milyen vagány, hogy bírom (E. meg jobb, ha nem nagyon ugrál), másrészt pedig tényleg vagány, hogy vannak még emberek, nem zavarjuk egymást különösebben.

Lássuk be ugyanakkor, hogy azért töltöm az időm hasznos kis hülyeségekkel, mert addig sem kell belevágni a nagyobb és fontosabb dolgokba, pedig tényleg jó lenne végre erőt venni magamon.  Ideje belátni például, hogy a független projekt nem teljesen reális, most, hogy az időbeli behatárolása így alakul: remélhetőleg jövőhéttől remélhetőleg december elejéig. Szép dolog az ambíció és a saját kezdeményezés, de azt hiszem nem fogok két hónapra elhúzni az egyeztetési problémák, a halasztgatás és a végtelen kávézgatások hazájába, mert most nem fér bele (pláne így, hogy a másik fél egy ideje sunnyog és elérhetetlen). Kár, már kezdtem beleélni magam az ügybe. Úgyhogy tényleg muszáj felvenni a telefont (arrrgh) és CV-t küldeni (íííí) és kuncsorogni (dzzzzz).

 

Mai érdekes

Vettünk egy ruhát ebayen. “Petite”, vagyis néztem, hogy a hossza pont nekem való lesz, ismerem a márkát, tetszik, jó lesz. Kiderült, hogy az eladó is müncheni, menjek érte, jó.  De melyik nap megyek? De hánykor? Tudnia kell, mert az egész napi programját hozzá kell igazítsa. Addig is, van szerencséje nyugodalmas, jó éjszakát kívánni. Furán gondos és minuciózus leveleket írt, 12-re várt, nem akartam elkésni mert úgy tűnt, hogy ez egy elfoglalt ember, akit nem lehet megvárakoztatni.

Az Olympiadorfban lakik, metróval 50 perc lett volna, biciklivel fele annyi, nekivágtam nagy bőszen. Jól is ment, tekertem 20 percet az Olympiastadionig, aztán ott elveszett a GPS jel és sehogysem találtam meg a megfelelő hidacskát. Felhívtam a nőt, kések, nem baj, vár. Aztán nagy nehezen megtaláltam. Érdekes ez az Olympiadorf, színes, modern tömbáhznegyednek tűnt. Kiderült, hogy a nő kb. 45 éves, velem egy magasságú, mintha arab volna (de persze nem kérdeztem rá, a férje után német névvel mutatkozott be és itt nem divat mondani a keresztnevet is). Beinvitált egy teára, én meg elfogadtam és bementem, bár nagyon csapzott voltam, miután 40 percig tekertem a tűző napon. Kiderült, hogy a lakás két szintes és eléggé puccos, nagyon választékosan berendezve. Már ki volt készítve a ruha, egy vállfán lógott, körülötte még 5-6 ruhadarab, ugyanaz a méret, ugyanaz a márka. Később mondta a nő, hogy ezeket is eladná jelképes áron, csak unja az ebayezés körüli hercehurcákat és remélte, hogy megtetszik nekem más is. Kiderült, hogy nemrég műtötték tüdődaganattal, csoda hogy egyáltalán túlélte, most viszonylag jól van bár fájdalomterápiára jár és egy ideje otthonról dolgozik (csak annyit mondott, hogy tudományos pályán van, de nem mondta, hogy mivel foglalkozik konkrétan). Végül kb. másfél-két órát voltam ott, bemutatta a fél ruhatárát (ami egy kicsit furcsa volt, de hát úgy láttam, hogy örömét leli benne, hát akkor hogyne), mesélt kicsit a karrierjéről (Oxford-Cambridge és társaik), amit abbahagyott a betegség miatt. Nagyn úgy tűnt, hogy a nap fénypontja neki, hogy ott vagyok és mesélhet és mutogathat mindenfélét.

Elég szürreális délután volt. Aztán sütöttem egy szilvás-tehéntúróst, és egész délután lábujjhegyen jártam, mert azt hittem, hogy E. alszik – kb. 4 órával később aztán óvatosan bekopogtam, hát persze, hogy nem volt itthon. Tetszik ez a vendéges program egyébként, jó, hogy itt vannak. (Persze E.-vel pletykálunk, mint a vadak, arra nem vagyok büszke, de hát a természet rendje ugyebár.) Most épp társasoznak az ágyon, aranyos látvány. És ma elég erősen belerúgott a tenyerembe a mínusz 2 hónapos gyermek, egy élmény volt az is.

Apró örömök

1) Ma beálltam tornászni a nyugdíjasokkal a parkba. Nyáron minden délután 6-tól van az ingyenes torna, épp arra jártam és megkívántam. Izolír nem volt nálam, de az első félórát végigugráltam gond nélkül, vagány volt.

2) Reggel elromlott a lift. Nem okozott gondot gyalog lemenni és visszafele megmászni két és fél emeletet. Megjavították a liftet, de talán nem árt egy ennyi célirányos torna, szerintem gyaloglok ezután is ha bírom.

3) Szoktam félni attól, hogy váratlanul kell megállnom biciklivel és a jobb lábamra huppanok teljes súllyal.  Ma megtörtént és NEM LETT SEMMI BAJ! Még bár nem is fájt. Pincér, sámpányt!