Vonalkás, mert rég volt

• Egy nap késéssel hozzánk is befutott a Mikulás. Délelőtt (ezer év óta először) elbicikliztem a központba, végignéztem egy játékboltot, vettem apróságokat. Nagyon fura volt látni, hogy a Stachuson nincs ott a jégpálya, sehol egy karácsonyi bódé, semmi hangulat. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fog.
• Csodával határos módon nem maradtak le a babák az ovis-bölcsis Mikuklásról. A mohamanyit hajnaloslag vittem tesztelni (sunnyogtam egy kicsit, mert másodikok voltunk a sorban, amikor nyitottak, pedig csak másfél órával későbbre volt időpontunk, na de a Mikulás…), szóval teljes volt a boldogság. Aztán itthon is volt nagy akció, lelkes cipőpucolás, J. percenként nézte a cipőket, hogy jött-e már (és kitette az ablakba a Mikulásos-manós rajzát is, aaa…), aztán miután sikerült pár ágacskáért leugrani a hátsóudvarra, fél perc alatt titokban bekészítettem a cuccot, amíg A. egy kis képernyős diverziót keltett. A baba sajnos rákapott a csokira, de elég zajos sikert arattak a Peppás műanyag poharak (muszáj volt beruházni rájuk, mert folyton a kis üvegpoharakkal bűvészkedik mostanában) meg egy kis fabogyós, muffinos kislánykaróra, azt hiszem azt most aludni is elvitte. J. egy legószettet kapott, ami túlzás persze, de a kisebb kiszerelésű legós ajándék nem ért ide időben, hát most ez van, nagyon boldog. Megkért, hogy reggel hamarabb költsem fel, hogy kicsit még játszhasson vele.
• A szembeszomszéd néni is áthozta a pakkokat és ácsorgott egy félórácskát a nappali ajtajában, valamiért sosem akar leülni. Nagyon kedves, csak sajnos megint megtelt a ház masszív cigiszaggal.
• Olyan fájin drámákat tudunk itt összehozni a semmiből, hogy csak pislogok. Vagyis nem a semmiből, hanem az állandó fáradtságból, meg abból, hogy csak egymás kontójára tudunk pihenni és ezt a másik természetesen jól megjegyzi, legközelebb szemre hányja stb.* A tegnap elértük azt szintet, hogy mindenféle előzmények után A. arra vetemedett, hogy nem kért a díszvacsorából (grillcsirkét sütöttem!! életem első grillcsirkéjét!! és ő nem kért belőle. OMG), aztán amikor indult a vasárnap esti tébolyda – fűrdőbe terelés, dupla hajmosásra való lelki ráhangolás stb. – akkor közölte, hogy ő most elmegy szaladni és rám hagyta az izommunkát. Ezt én akkor és ott epikus méretű cserbenhagyásnak éltem meg (és nem túl elegáns revansnak azért, amiért csütörtök este én is online tornára vetemedtem a nappaliban, jól is ment, csak néha kellett lerázni a lábfejemen csüngő dedet. Meg lehet csinálni a fektetést egyedül is, persze, csak jó, ha az ember tudja előre és aszerint stratégizál). Sürgősen kell egy bébiszitter, pótnagymama, valami, ez hosszú távon nem tartható. Külön aknamező az a téma, hogy szerintem márpedig néha enni kell normális ételt is, és ha én vagyok az egyetlen a házban, aki képes elkészíteni, akkor ez van, néha lelépek. Lehet jönni velem és együtt főzni, ahh, egy álom lenne. Én nagy barátja vagyok a kajarendelésnek is, csak nem hiszem, hogy erre akarnánk költeni a spórolt pénzünket (a halom műanyagszemétről nem is beszélve). A gyerekeket mindenképp meg szeretném tanítani főzni, ez szerintem nem oké, hogy úgy nőnek fel, hogy anya néha eltűnik és valami távoli, rejtélyes folyamatok következtében kész a kaja, amit aztán kommentálunk vagy nem eszünk meg, arrgh.
  
  *a helyzet nyilván javulni fog, mikor a mohamanyi kinő majd az ordítva hisztizős, erőszakos korszakából, amivel mindenkit kicsinál per pillanat.

Csill

Miután arra ébredtem, hogy a ded rúg, verekszik és ordít “Petenezni!! Petenezni!!” – nem jöttünk rá, mit akar -, a kedves férjem átküldött J.-hez, ahol aludhattam még egy órát, miközben fél füllel nyilván hallgattam, hogy ő hogy próbálja ellátni az állatokat a nagyon szaporán felmerülő újabb és újabb igényeket. Annak örülünk, hogy 24 óra magas láz után tegnap óta már megint aktív és rosszalkodós a mohamanyi, csak győzni kell a tempót. Miután tegnap esett és hideg volt és úgy alakult, hogy el sem hagytuk a házat, ma nagyon korai ebédke volt, hogy utána kimenjünk sétálni és kint aludjon a mohamanyi. Neki is duráltuk magunkat a készülődésnek, a tea már a termoszban, A. felvette a merino alsószettjét, erre az egymást napok óta gyepáló gyerekek olyan lelkes és békés játszásba kezdtek, hogy most inkább kivárjuk az első ordítást és csak utána kelünk útnak. Épp azt játsszák, hogy filmet forgatnak a nyusziknak. Előzőleg J. megalkotta a Mici cica-sorozat legújabb darabját: Mici egy német pilóta, teljes katonai cuccban.

Semmi új

Ezt már csak azért jegyzem fel, hogy ha utólag majd kedvem támad statisztikát vezetni, hogy hány ovi-bölcsinapból hányat voltak itthon a gyerekek betegek, majd tudjam követni. Szóval múlt pénteken hasmenés miatt itthon volt a baba. Hétfőn vihettük volna, de nem lett meg a teszt, úgyhogy csak kedden ment végül. Hétfő estére J. belázasodott, fájt a füle. Kedden itthon volt betegen, szerdán teszteltük. Csütörtökön volt mindkét gyerek (!!!44!!), néztük is egymást bódultan A.-val, hogy hát ilyen a normalitás. Gyorsan nekiálltunk egyeztetni egy randit az egyik volt kolleginával mára, de nyilván korai volt, mert tegnap éjszaka belázasodott a mohamanyi. 39-cel intrózott az éjszaka közepén, ma napközben, amikor kiment belőle az ibu, akkor 40 is volt a láza, beijedtünk… Szóval így állunk elébe a hétvégének. Meanwhile mi is taknyolunk-krákogunk már megint, de hát ez teljesen mellékes. (Szokták az emberek mesélni, hogy sosem voltak életükben annyit betegek, mint amikor kicsi gyerekük volt, aham, kezdem érteni.)

Van ugye egy olyan elméletünk, hogy ki kellene venni mondjuk jövő hét közepétől, hogy ne akaszhasson be egy potenciális karantén a hazautazásnak. Közben meg fáj a szívünk értük, mert mindketten imádnak járni és jót is tesz nekik, viszont a párhuzamos ovis csoport ugye már karanténban van és kisebb csoda lenne, ha még két hétig megúszná mindkét gyerek anélkül. (Meg ebben a tempóban amúgy is itthon ülnének az idő felében különböző egyéb betegségekkel.) Látom mekkora a más szülők dilemmája is etéren, és hát én is úgy vagyok vele, hogy inkább fosunk a fertőzés potenciális beláthatatlan következményeitől, de még egyszer a tavalyi év brutális elszigeteltségét nem szeretnénk megismételni. Viszont most megint úrrá lett rajtam az utolsó tíz méter-feeling, nem kellene pont a meghosszabbított vakáció előtt leszívni, ha nem muszáj. Aztán vannak napok, mikor nézem, hogy fuck this shit, így nem lehet élni, most azonnal megyünk uszodába, színházba, koncertre, barátokhoz, nem maradhat ki ennyi minden az életü(n)kből. Rá két percre már inkább úgy gondolom, hogy akkor inkább otthon lehetne ebből pótolni majd valamennyit a karácsonyi vakációban, mert ott úgyis lecsengett most a hullám (meg egekben a természetes immunitás ugyebár). Rá három percre meg már nézem, hogy teljesen hülyék vagyunk, az omikronos őrületet Romániában akarjuk majd kifogni, lehet, hogy vissza sem tudunk jönni stb. Közben meg egy dolog biztos, az hogy szeretnénk menni, családot, barátokat látni. Szóval hogyismondjam, nem mindig tudom követni a saját álláspontjaimat sem. Good times.