Mostmár tudom, milyen lesz az a pár év, amikor a gyerekek majd forgatják a szemüket minden családi program hallatán. Tegnap délben sütött a nap és nem volt fagy, úgyhogy kitaláltam, hogy ovi után menjünk el a kis tóparti kávézóba ál-karácsonyi hangulatot szippantani. (A. is tartott hosszabb ebédszünetet, úgyhogy négyen tudtunk menni, ilyen ezer éve nem volt a sok betegség miatt.) Tényleg alig van már valami nyitva, ott meg van forralt bor, puncs, színes fények. J. egyből bevágta a durcát, mert ő egyenesen haza akart jönni legózni. Végignyafogta az odautat, ott aztán persze nagyon élvezte, elette az apja elől a sütit, kipróbáltuk a kacsázást a befagyott tavon, felmásztak a toronyba stb. Tanulság: ezentúl is erőltetni fogok minden kis családi eseményt, pont mint az anyám, meg gondolom az ő anyja, haha.
Adott pillanatban úgy ordított mindkét gyerek, hogy elnézést kértünk a mellettünk üldögélő, a naplementét élvezni próbáló népektől. (Konkrétan egy bácsi volt, meg egy nő.) A nő annyira megilletődött, hogy gyorsan megajándékozta a babákat két malomkeréknyi mézeskaláccsal. Szerintem most kb. szentestéig nem igazán járna nekik több édesség, de az oviban mindegyre nutellás palacsintát meg fagyit kapnak, itthon meg tele van a ház a Mikulás maradványaival, hm.
haladjunk 