esett ma, sárgán borongott az ég egész nap, a félelmetes sejtelmes fények jól passzoltak a hangulatomhoz. Kiderült, hogy sokszorosan kontaktszemélyek lettünk, szombaton találkoztunk az egyik haverinával meg a pasijával, aki azóta pozitív. (Jó hipochonderként ma este már ismét fáj a torkom, most vettem észre, hogy két napig nem fájt, háhá.)
Mivel nyakunkon az ún. Stichtag (a nap, ameddig a pulyákat be kell jelenteni a soron következő intézménybe – oviba, suliba, napközibe), pár napja ezen pörgök, megint utolért az alulinformáltsági pánik, telefonálgattam meg kérdezgettem tapasztalt népeket, hogy mit hogy kell és hogy érdemes. Persze az a tanulság, hogy nincs bevált recept pl. arra, hogy hányig maradjon intézményben egy elsős gyerek. Arra hajlunk mindketten, hogy első évben inkább hamrabb elhoznánk, ráér még késő délutánig különböző szakkörökön bandázni a sulis haverokkal. Az ovi igazgatónője kicsit rám ijesztett, szerinte simán meglehet, hogy nem találunk épp olyan flottul ovis helyet, mint ahogy gondoljuk (nála például kétszázan vannak várólistán és egyetlen helyet tud ajánlani, mert a bölcsis gyerekeknek van ugye elsőbbségük). Úgyhogy mindjárt bejelentem még pár helyre, hátha az eddigi 9 ovi nem elég. Ez persze stresszes folyamat kicsit, mert mostmár olyan intézményeket is be kell jelöljek, amik nem annyira szimpik, vagy távolabb vannak. Az igazgatónő szerint csináljuk úgy, hogy a mostani helyet (a J. csoportjába tervezték átvenni a manyit, ha nem költöznénk el) tartsam addig biztonságból, amíg nem találunk újat, max. ingázunk még pár hónapot. Ez dupla beszoktatást jelentene szegény babának, szóval ez lenne a végszükség esete…
A pszichonő olykor felveti a témát, hogy a spiritualitás melyik formája is áll hozzám közelebb, hát szerintem az emberi kapcsolataim töltik (avagy töltötték) be ezt a funkciót. Ma kb. másfél órát beszéltem Cs.-vel, aki továbbra is pont két évvel van előttem az élet minden területén és segített perspektívába helyezni a dolgokat.
Még mindig nem tettem le róla, hogy hazautazzak a temetésre. Pénteken mennék, hétfő este jönnék. Ha nem fájna veszettül a torkom, ha nem lenne kissé para pár határral odébb lenni, mint a család, ezekben a fura időkben, akkor szerintem egyszerű döntés lenne. A babák mostmár minden nap megkérdik, hogy nem akarok este tornászni menni? Ennyire jól megy már az egyedül fektetés A.-nak (diafilmeket vetítenek a háló falára meg ilyesmi). Persze más dolog pár óra egyedül velük, és megint más 4 nap, én sem tapsikolnék neki azt hiszem.
Meanwhile van csomó jó dolog is, hétvégén nagy biciklitúrán voltunk az Isarnál, vasárnap a starnbergi tónál családoztunk a kuzinomékkal, az is szuper volt. Hétfőn megejtettük a babákkal a szezon első fagyizását, aztán megbámultuk az őzikéket meg összefutottunk a FM-családdal. Holnap délelőtt egy rég nem látott francia csajjal kávézok, délben viszem J.-t beiratkozni az iskolába (whaaat?). A saját dolgokkal semennyire sem haladok, túlságosan szét vagyok esve, napokon keresztül csak bőgtem mindegyre.
haladjunk 