Rudi hétvégéje (meg a miénk)

J. pénteken boldogan lobogtatta a plüsshollót, amit idén minden héten más gyerek vihet haza hétvégézni. Hát nagy szerecséje volt Rudinak, hogy pont most érkezett, szerintem ilyen sűrű hétvégénk nem volt rég. Pénteken sikerült emberi időben indulni (cserében szegény gyakornok-csajoknak hagytam egy kis házifeladatot, mert nem értem a végére valaminek), de így is csak sötétedés után érkeztünk Thurnauba. M. szuper szállást talált egy régi Fachwerk-házban egy kis tóparton, ötven méterre a vártól. A gyerekeknek eltelt egy kis időbe, amíg összemelegedtek, de hamarosan már nem rajtunk lógtak, hanem egymáson. Idén I.-től sem csak a megróvó pillantásokat kaptam (mint még tavaly), hanem például egy rajzot is. Ő most 6 éves, a nagyobbik kislány 10 lesz. Szombat reggel a 4-ből 3 gyerek walkie-talkie-val megkerülte a tavat, és senki nem potyogott bele! Délelőtt megnéztük a várat meg a ház környékét, betértünk egy fazakasműhelybe, aztán elautóztunk a Sanspareil nevű sziklakertbe megcsodálni, hogy a romantika jegyében milyen antiknak tűnő romokat próbáltak építeni a széplelkek majd 300 évvel ezelőtt… Hát nem estünk hasra tőle, viszont sütött a nap és szép volt az erdő meg a táj. Utána egy lovasfarmra is betértünk WC-t keresni, ha már ott voltunk megnéztük a pónikat is. A délutáni program közkívánatra termálfürdőzés volt. Mi A.-val kicsit húztuk az orrunkat, mert minden héten uszodába járunk a J. tanfolyama miatt, de utólag nem bánta meg senki. Nagy csúszdák voltak és még a kisebbik lányok is imádták az ún. csúszógumis, szupergyors csúszdát (én is kipróbáltam, hát remegtem utána még egy percig 😀 azóta is gondolkozom, hogy kellett volna-e erőltetni a második csúszást is). Este M. főzött, a gyerekek társasoztak meg Netflixeztek, aztán éjfélig kacarásztunk felnőttekül. A többiek söröztek, én almalevet ittam (mert, dobpergés, péntek óta szedem az ammoxicillint és máris sokkal jobban vagyok, vivát, vivát!) de így is jól telt. Vasárnap összekaptuk magunka és a lakásokat, leadtuk a kulcsokat és kicsit még sétálgattunk a tóparton. Egy alpakafarmra mentünk megnézni az állatokat – hát nem volt az a nagy élvezet 11 fokban és hideg szélben állingálni és hallgatni a gyerekek nyígását az ismeretterjesztést az alpakákról és a lámákról, de cserében nagyon cukik voltak és az egyiket sokat lehetett simizni is. Annyira nem lehet hideg, hogy ne akarjon fagyizni a nép, úgyhogy záróakkordként Bayreuth szélén mindenki betolt egy gombóc fagyit, szépen takarókat tekerve magunk köré, dideregve… Utána érzékeny búcsút vettünk, mert Cs.-ék indultak is haza, mi még megnéztük gyorsan az Eremitage kastélyparkját meg pár épületét. J. szinte elszabotálta a programot (nincs túl jó formában mostanában) de aztán valahogy jobb kedvre derült. Hosszas keresgélés után kinéztünk egy éttermet a közelben és rosszat sejtettünk, mikor feltűnt, hogy egy elhagyatott úton kanyargunk egy domboldalon, de aztán kiderült, hogy egy golfpálya étterméről van szó, finom volt a kaja és utána a kölykök jót moziztak a pálya szélén – eddig csak minigolfot láttak. Estére hazaértünk, mindenki kidőlt (előbb-utóbb, mert ha a mohamanyi alszik két órát a kocsiban, akkor este nyűgös az altatás). Soha rosszabb hétvégét! Külön hála az orvostudománynak és az antibiotikumnak, mert már nem érzem úgy magam, mint egy 80 éves, köszvényes matróna és két napja nem fáj a fejem sem!