Sajnos J. rájött, hogy van neki ordibálós, magas fekvésű hangja, és napjában sok órán keresztül hallatja azóta. Nem mondhatnám, hogy nem végtelenül irritáló és az ember nem akar olykor borogtani egy kissé, mikor mondjuk másfél órája nyomja, de hát így kalandos az élet. Ugyanakkor tart még a kiságy-fóbiája is, új feature, hogy már enni sem akar csak úgy. Az étvágya továbbra is mérhetetlen (sajnos a nassolásra is jól rákapott, amióta nem cumival tömi be a száját, ha megyünk valahova), csak nagyon unja. Motsmár azt is unja, ha közben kis figurákkal, kupakokkal, miegymással pakolhat közben. Csak akkor eszik, ha neki is kanál van a kezében, turkálhatja ő is az ebédet és hanyigálhatja ide-oda. (Note to self: feltörölni az etetőszék környékét, kicsit lelkesebben alaposabban, mint a tegnap.) A vacsorát persze imádja, mert akkor kis katonákat vagy zöldségdarabokat ehet és dobigálhat. Tegnap történetesen az ebédmaradékot (zöldségpép) recsikláltam egy kis puliszkával, úgyhogy kanalas vacsorája volt. Én a mi kajánkat dobtam össze épp, A. próbálta etetni és mondta, hogy nem megy, nagyon malackodik, én pedig a konyhából okoskodtam neki, hogy most tanulja a különböző konzisztenciákat és kell hagyni neki a tapicskolást, fő, hogy egyen. Aztán megláttam, hogy puliszkadarabok lógnak a szepilláiról, a hajába is ügyesen belekente, és kicsit jobban értettem már, hogy miről beszélt A. Legalább nem ordított, amíg lemostam róla a trutyit.
Tegnap szkájpos munkamegbeszélés volt (igazából egy rendes onlájn próba, izgalmas), erre a célra a konyhában egy négyzetméteren rendet raktam, hogy a háttér ne legyen nagyon kaotikus. Aztán miután megvoltunk sikerült elmosogatni is rendesen, csekély 3 nap után. (Most a nagyobb edényekre és serpenyőkre kell gondolni.) De mostanában mindig volt valami: vasárnap A. bébiszittelt, én egyedül fektettem és nem akartam csörömpölni. Hétfőn hirtelen felindulásból elrohantam színházba, úgyhogy nem volt esti élháziasszonykodás.
Még mindig tartanak a bölcsilátogatások, még kb. két hét van hátra a szezonból, szinte minden napra jut egy, mára pont kettő. Jegyezzük fel, hogy micsoda hősi teljesítmény volt tőlem a tegnapi nap: reggel (kialvatlanul, idegesen) akartam inni a kávémat, de J. felrugta (az asztalon volt, épp vettem ki az etetőszékből, mindegy is). Nyígott rendületelenül, de azért elmentünk az éneklős foglalkozásra. Negyven percig tartott az egyébként húsz perces odaút, elkéstünk. Az éneklést végigtapsolta J. de utána a játszás alatt megint nyivogott, pláne mikor elléptem a mosdóba. Hazatoltam a parkon keresztül, elaludt. Itthon evés, etetés, fenékmosás, játék, vannyogás. Lefekvés helyett kiakadt teljesen – ilyenkor mostanában befeszül a teste, dobigálja magát, csodás. Berregett a telefon: E. hívott, hogy magas láza van, el tudom-e venni a gyerekét az oviból. J. csodával határos módon megnyugodott, vigyorgós lett, felpakoltam, mentünk. Legalább ismét találkoztunk a szimpi óvónénivel, hátha emlékeznek majd ránk… Kipróbáltam a két gyerekkel az utcán vonulást, ok volt. Leadtuk B.-t, indultunk bölcsinézni a Laimer Platzon is túlra. Metrózás után bealudt a ded újfenn, amikor odaértünk is kómás volt, úgyhogy felpakoltam a vállamra és begyúródtam a kb. 78 nyomulós anyuka közé, szétnéztem, kértem egy-két flájert, mentünk is. Visszasétáltunk a Laimerig, beléptünk a DM-be, ott a mackó kijátszadozta magát, jöttünk haza, ezzel már este is volt. Kár, hogy nem volt rajtam az A. fitbitje, vagy minekhíjják, szerintem kb. négynapos gyaloglásadagomat abszolváltam, csoda-e, hogy majdnem leszakadt a derekam egy adott pillanatban.
Cserébe J. hagyott aludni (csak egyszer evett, hajnalban), wow wow. Finom az új kávé. Terv szerint ment a délelőtt, elaludt pontban 12-kor, alszik 36 perce, ettem, megírtam a munkamaileket, válaszoltam üzenetekre s blogolok. Micsoda luxus.
haladjunk 