Hasítunk tovább

Nem meglepő módon máris csomó konfliktust generált, hogy bár itthon vagyunk, de nem nagyon reklámozzuk magunkat, (még) nem fogadunk vendéget, halasztgatjuk a találkozásokat akkorra, mikor 1) valamennyire véd már az oltás, 2) nem havazik odakint és lehet sétálni menni, kertben üldögélni stb. Nyilván ezeket a rendkívül képlékeny határokat is kurva nehéz meghúzni úgy, hogy még a családon belül sincs egyetértés semmiről (illetve mi magunk is kb. félóráként változtattuk a véleményünket sokáig). Előálltak mindenféle fura helyzetek, például hogy én lemondom a sétát a barátnőmmel – a szántásban, egymástól jó messzire, legalábbis ez volt a terv -, de ha áll a kedves rokon a kapuban, akkor persze jöjjön be. Hiába a két orvos a háznál, ha senki nem tudja, mire elég a saját immunitásuk. Na de van a szükséges rizikó (apám-anyám hazahozhatja nekünk az oltás ellenére) meg van az, amit meggondolunk (a kedves ismerős, aki szintén be van oltva, de épp az unokája tizenöt fős szülinapi zsúrjáról érkezik*). Lényeg a lényeg: adott pillanatban ezt fel kell vállalni akkor is, ha minimum kedvesen megmosolyognak érte. Ha lesz ebből szabályos sértődés is, akkor azt nagyon fogom sajnálni, de hát basszus, ez van. Örülünk, hogy megúsztuk a repülést. Örülünk, hogy holnap megkapjuk az elsőt, ülünk a seggünkön még egy darabig, aztán jöhet az óvatos outdoor-living, esetleg majd felbátorodunk hazaindulás előtt. (És akkor az összes fennmaradó parát – mi lesz a gyerekekkel, mutációk stb. – beteszem valami kis dobozba a fejemben, csáo. A magnézium-kúrát a hétvégén vörösborral folytattam, eddig bevált.)

Na de ez a hasítás-dolog nem hagy nyugodni. Tudom, hogy hülyeség egymásnak feszülni. Mindenki a saját döntéseiért felel, mégis kurva nehéz nem visszakézből ítélkezni, mikor számomra felelőtlen döntéseket látok magam körül. (Van rettentő szomorú példa is a környezetünkben, egyik legjobb barátnőm a múlt héten temette el az édesanyját, nagyon szomorú történet, megviselt az egész ügy, sokat beszéltem vele a napokban.) Közben meg azt is látom, hogy én milyen pánikos, beszűkült, becsavarodott arcnak látszok kívülről. A tesómon lehet ezt a legjobban felmérni – ők is szülinapi zsúrokra járnak meg edzésre, kirándulgatnak (más tagállamokba meg más országokba), nekik az a mottójuk, hogy nem lehet félelemben élni és nem kell feláldozni semmit a félelem oltárán. Ami persze szintén szimpatikus és érvényes (és önző) hozzáállás, irigylem is tőle kicsit.

Nagyon remélem, hogy nem lesznek ebből sértődések, konfliktusok, marad mindenki elnéző irányunkba (s mi is a másokéba) és szerencsésen lemegy ez a para-időszak. Jó lenne legkésőbb nyáron szabadabban mozogni, bandázni, a tesóm máris nézi, milyen közös táborokba írathatnánk be a fiúkat, amíg itthon leszünk. Addig is kihasználom a jó körülményeket és iparkodok meghekkelni a saját idegrendszeremet (magnézium – csekk, vörösbor – csekk, tájat nézegetés és nagy séták – csekk, szüleimet a közelben tudó megnyugvás – csekk, több alvás – ezen még kell dolgozni, több idő magamra – még nem adtam fel, lelassulás – esélytelen).

*Ez extra fájó pont, mert azt terveztük, hogy ez a kisfiú lesz a J. állandó itteni focis- meg játszótársa, hát hm. Próbálok gyorsan felhajtani valaki mást.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s