Pofáraesések napja

Kicsit magamba szálltam a múltkor, hogyaszongya szegény babát hétközben alig visszük játszótérre (mert ha kiviszem délelőtt, akkor semmi másra nem marad idő, J. meg délután már nem hajlandó moccanni, külön kimenés délután nem lehetséges, mert A. még dolgozik olyankor stb. stb.) szóval alig van része mozgásban a friss levegőn. Úgyhogy ma délben, amikor elhoztuk J.-t kivettem a babakocsiból. Először is jól meggyámbászta a karácsonyfát az oviban (note to self: a műanyaggömböket tenni majd az aljára), bandázott kicsit a leendő bölcsis nénikkel, aztán hazafele is gyalog indult el. Nagyon cukin szedi a kis lábait és nagyon jó nézni, hogy fedezi fel a világot, kézzel-lábbal természetesen. De meg kellett állapítanom, hogy ez már egészen új cirkuszi műsorszám lesz mostantól, mert egyel több irányba kell figyelni. Szemmel kell tartani a sztorizgató-száguldozgató J.-t (aki néha két “és azt képzeld el…” közt képes betolatni egy-egy bokorba vagy nekimenni valakinek), tolni kell a babakocsit (amire rá volt akasztva a J. teljes ovis zsákja, mert mindent haza kellett hozni) és lehetőleg életben tartani a babát, aki rettentő sebességgel és önbizalommal, ámde ingadozó léptekkel cirkál összevissza a járdán, a bicikliúton, a bokrokban stb. Vannak emlékeim, hogy milyen készségesen nyújtotta J. a kezét annak idején – anyám mindig mondta is, hogy becsüljem meg a szerencsémet. A mohamanyi ehhez képest elkapja a kezét, odarikkantja, hogy “Nye!” és rohan is tovább. Adott pillanatban aztán, mikor a bicikliútról próbáltam eltéríteni és ő épp fel akart emelni valamit a földről, felborult szegény, mint egy kis virágos overallos kertitörpe. Lement a kulimász a homlokáról meg az orráról, ordított szegényke. Drága baba, kicsit viharvert külleme lett (mégiscsak meg kellett volna csinálni azokat a karácsonyi képeket a hétvégén). Utána a játszótéren is voltunk, ahol a tányérhintának szaladt úgy neki, hogy a lendület elrepítette szegényt, mint valami akciófilmben, huhh, azt is elég rossz volt végignézni.

A mai nap másik fájdalmas pofáraesését az apám és a járványügyi helyzet ambivalens viszonya szülte (hogy egy ilyen gyönyörű képzavarral éljek), ezt inkább nem taglalom, csak próbálom megemészteni. A gyerekek hamar kidőltek, mi épp bevágtunk egy kiló sült gesztenyét, ez segít.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s