Basszameg

Enyhén szólva idegállapotba kerültem ma reggel a híreket olvasva. Itt eléggé meg volt győződve mindenki arról, hogy Trump végre távozik a színről, de a 2016-os prognózis-fiaskó után azért nem volt nagy hátradőlés. Nagyjából egész nap azon dühöngtem, hogy a végeredménytől függetlenül egyáltalán létezhet ennyi …. (insert tetszőleges szó), akinek ez az ember és az általa képviselt elvek, világnézet, az elmúlt 4 év megnyilvánulásai stb. vállalhatónak tűnnek. Félretéve a puszítást, a megosztást, a végtelen cinizmust és a jóvátehetetlen károkat (nyilván nem lehet és nem szabad félre tenni), mégis hogy lehet gyereket nevelni egy olyan világban, ahol egy ilyen f#’//§*! nemcsak a világ egyik legbefolyásosabb embere, de valamiféle erkölcsi mérceként fungál? Azt hogy egyszer megválasztják, el lehet könyvelni valami tragikus félreértésnek, de hogy újraválasszák, na az…

Kissé elragadtattam magam. Még javában számolják a szavazatokat, talán van még remény. Addig is ezen lehet szórakozni.

A blogok a kedvenc sorozataim

Van két érdekes amerikai nő, akinek elég rég olvasom a blogját (12 év sok idő?). A blogok akkoriban úgy néztek ki ugye, hogy az emberek írogattak az életükről, a kalandjaikról, megspékelték jó bőven fényképekkel (már aki). Ez a két nő szegről-végről ún. mommybloggernek minősült, mert gyerekeik is voltak, de igazából magukról írtak izgalmasan és terjedelmesen. Az influenszer-vonatra nem ültek fel, talán a kezdet kezdetén vállaltak egy-két szponzorizált tartalmú posztot, de hamar leálltak vele, annyira nem talált hozzájuk és annyira kikezdte a hitelességüket.

Az egyik Kaliforniában él, de nem az a napsütötte alkat, inkább goth tinédzser volt és elég cinikus alkat. Nagyon fiatalon teherbe esett és összeházasodtak a pasijával, aztán született még három gyerekük. Szépen és izgalmasan írt a családjáról, a nő maga is szép, de nem az a klasszikus szépség, inkább erősnek és eltökéltnek tűnik. Érdekes volt az is, hogy látja az ember Kaliforniát az ő perspektívájából. Aztán hirtelen megbetegedett a férje és pár hónap alatt meg is halt, a nő nagyon alaposan (és költőien!) ledokumentálta az egészet, ekkor már inkább instagramon, a blog nem frissült ezer éve. Utólag kiderült, hogy amire a pasi betegsége kiderült, már válni készültek, de ez szinte mellékes. A nő azóta egyedül neveli a négy gyereket, a karantén alatt írt egy könyvet, az ilyenre mondják, hogy “egy powerhouse”. Társadalmilag elkötelezett, baloldali világjobbító (BLM, feminizmus, szavazásra buzdítás – ami most aktuális arrafele).

A másik egy eredetileg mormon nő (rengeteg a mormon női blogger egyébként, azt hiszem, gyerekkorukban oltják beléjük a dokumentálási vágyat), aki mindenféle traumatikus élmények után otthagyta az egyházat és fiatalon meg elég rövid ismerettség után férjhezment egy rockzenészhez. Ez a nő nagyon csinos, egy klasszikus értelemben vett szőke szépség, hamvas tekintettel, éles észjárással, komoly önvédelmi mechanizmussal. Rengeteg fényképet posztolt mindig magáról, nehéz volt eldönteni, hogy sima nárcizmusból-e, vagy csak foglalkoztatja a saját szépsége. Született két gyerekük, elköltöztek egy pennsylvaniai kisvárosba, leégett a házuk – ezeket mind alaposan ledokumentálta ő is, a férje is. A sok párkapcsolati drámát (vagy inkább lelkizést) szintén. Aztán a harmadik gyerek születésére eldöntötte, hogy elválik a pasitól. A válásról, külön élésről is zavarba ejtő pontossággal írt. Pár éve leborotválta a haját, mintegy lázadásképpen a patriarchátus ellen. Azóta a nevét is megváltoztatta a két keresztnevére, hogy ne egy férfi vezetéknevét viselje. Az írásaiban, posztjaiban egyre elkötelezettebb és elszántabb lett, kevesebb önfényezés, több társadalomkritika, aztán leszámolt a közösségi médiával is (twitteren talán aktív, de nem vagyok nagy twitteres).

Olyan rég írnak (írtak) már, és én olyan rég olvastam/követtem már őket, mintha élőben íródó regények szereplői lennének. És akkor pár napja megláttam az első nő instagramján, hogy ők ketten összejöttek a nyáron. Teljesen úgy érintett a dolog, mint amikor gyerekkoromban láttam egy crossover részt a Dallas meg a Howards’ Way szereplőivel.

Egy unalmas hétfőnek jobban örültem volna

Mára egy nagyobb akciót terveztünk (megtekinteni egy nagy és egészen szürreális elhelyezésű lakást), de aztán lett három is. Végig szép, nyári idő volt, azt kell elképzelni a háttérben.

A lakás, amit megnéztünk érdekes. A városközpontban, az Isartól egy kőhajításnyira, csendes utca hátsóudvarán, bérházak háromszögében egy kis, ottfelejtett házikó. Első emelet, több, mint száz négyzetméter, négy szoba, épp felújítják. Nyilván mindig van egy csavar (egy horog, mondja a német), vagyis inkább kettő. Az egyik a képek alapján is lejött: ha kinéz az ember a guszta házikó ablakán, akkor nem a messziséget szemléli, hanem a bérházak hátsó falait. A másik, hogy a folyósóra belépve megcsap a doh, a lakás ablakai nincsenek felújítva, nem tudni, a fűtés mennyibe jön ki, de gyanítjuk, hogy sokba. Egy próbát azért megért.

Ha már ott voltunk a közelben, beadtuk a ruhacsomagot Sz.-éknek. Az elképzelés az volt, hogy tisztes távból átadjuk az utcán nekik aztán suhanunk haza, mert A. dolgozik. Ebből az lett, hogy nemcsak felmentünk háztűznézni, hanem náluk is ebédeltünk. A lockdown első napján. Mi, akik tavasz óta anyámékon kívül csak egy családdal találkoztunk (mármint úgy, hogy egy házban laktunk, egy légtérben mozogtunk, együtt ettünk). Terveztük mondjuk, hogy velük “összekaranténozunk”, de ez így kicsit meredek indítás volt. Persze jól telt és izgalmas volt megnézni a lakásukat (ami elég fenszi, hangulatos és szuper környéken van. Pont duplájába kerül a miénknek, hm). J. annyira vágyik már találkozni a kislányokkal, hogy rendesen rosszul éreztem magam, amiért nélküle mentünk. Nem tudtuk előre, hogy ők is otthon vannak, megfeledkeztünk az őszi szünetről, mert a J. ovija most is nyitva.

És ez még mindig semmi, mert Sz.-éktől az ovi fele sikerült megütni az autót. Borzasztó blőd helyzet volt, bedugult egy utca és mindenki a járdaszegélyre felszöktetve közlekedett vagy húsz métert, úgyhogy mi is, csak a mi autónk alacsonyabb, a felni vékonyabb (?? na itt mutatkozik meg, hogy mennyire nincs technikai fogalmam, autós műveltségem stb.) és elég rendeset csattantunk. A pontos károk még nincsenek felmérve, de a mai napunknak az élmény betett rendesen.

Aztán itthon megint elméláztam, hogy vajon, csak én vagyok ennyire balfasz, vagy más sem bírja kordában tartani a háza táját egy hiperaktív és mobilis egyéves mellett? Nyilván írogatás helyett most is rakni kéne a rendet meg suvixolni valamit, de ki vagyok nyúlva. Remélem holnap is megszabadulok 1-2 doboz ruhától (mert az albán szomszédok természetesen a szebb babaruhákat kiválogatták, a többit köszönettel visszahozták, másfele kell elpasszolni).

Élünk, rámolunk

A hétvége azzal telt, hogy megpróbáltam megszabadulni pár doboznyi gyerekruhától meg tárgytól. Kaptunk ugyanis frankó dolgokat nemrégiben, és hiába fogadkoztam, mégsem lett helyettük kiszelektálva régi holmi. Aztán az A. volt kolleginája is átugrott két hatalmas doboz cuccal, aminek egy része J. régi kinőtt ruhái, a többi meg a saját kinőtt ruháink, amiket az évek során átpasszoltam nekik. Kaptam egy kis sokkot amikor megláttam a mennyiséget, aztán indult a lázas rámolás és pakolászás (pl. péntek éjjel fel 12 és éjjel 1 között). A pincébe már konkrétan úgy lehet beférni, hogy az ember megáll az ajtóban a sörös meg az ásványvizes láda között és messziről szemléli a kisebb-nagyobb rendben felhalmozott cuccot, de bennebb lépni már nem igen lehet, mert szembejön az emberrel egy bili (használatra vár), egy babaruhás dobosz (K. barátnő kislányának van szánva, csak most ugye nem jár haza senki), egy szétszedett fotel (A. szerint kár volna kidobni), a babaöböl (a csavarokat sajnos nem találja A., pedig már igazán eladhatnánk) stb. stb. Szóval a lesuttyintom a pincébe és aztán csak lesz valami-metódus nem működik. Úgyhogy kezdtem azzal, hogy a bölcsis kishavernek szombaton átadtunk egy nagy dobozzal a J. kinőtt cuccaiból. Aztán aktualizáltam a baba ruhatárát, kiszortíroztam a következő méretet és a “nőttére”-kategóriát. Az egyik hatalmas dobozt meg is töltöttem a visszadandó cuccokkal – pl. a foltos és elnyűtt fiúruhákat, amikről tudom, hogy nem fogom ráadni. A másikat megtöltöttem azokkal a frissen visszakapott fiúruhákkal, amiket 1-2 évesen hordott a maci. A szívem csücske-dolgokat megtartottam, de a többi ment az alsó szomszédoknak, akiknél van egy kisfiú. Készül még egy pakk a másik bölcsis kishaver húgának. Egyúttal szelektáltunk egy adag játékot is és azok is mentek az alsó szomszédnak. Eléggé törik a németet, remélem a lényeg átment, hogy ami nem kell, ne dobják el, hanem hozzák vissza és elajándékozom. Ja és van még nálunk egy kisebb zsák lányruha az Sz.-ék nagylányának, várjuk, hogy átadhassuk.

Ennek a hősies akciónak (amit kb. 3 havonta le kell bonyolítani) sajnos alig van látszata, még mindig rettentő sok a tárgy és kevés a hely. Ellenben a folyamat során sokszor szállt el az agyam és kiabáltam a kedves családommal. Például amikor szombaton, a parkba menet A. és J. megálltak összeszedni pár elajándékozó játékot az egyik ház elől. Valahogy hétvégente mindig az a program, hogy én próbálom kapkodva behozni a lemaradást és élhető körülményeket teremteni (mert hét közben semmire sincs idő nagyjából), vagy előre főzni-mosni stb. miközben A. kint van a gyerekekkel.* Ettől persze idegeskedek, de nem látok most jobb megoldást, nem hiszem, hogy a takarítónő most számításba jönne. Meg a kaják terén sem kellene a minimum alá menni, bár gyanúsan sok volt a száraztészta mostanában.

Közben meg indul az ún. lockdown light, amit nem is bánok, mert az emberek nyilvánvalóan nem bírnak a seggükön ülni külső korlátozások nélkül. Pénteken J. már volt oviban, hurrá hurrá! És megkaptam az influenza elleni oltást, fájt is a fejem 24 órán át, de mostmár jobb. Holnap délben pedig megnézünk egy izgalmas lakást a belvárosban.

*Igen, A. is takarít mindegyre és elrámol, mosogat, bevásárol, virágot öntöz, nem rá panaszkok, csak hát a kaja körüli dolgok meg a mosás kizárólag az én dolgom és valahogy sosem ér az ember a végére. És különben is ő a fun parent, tudjuk jól!