Növöget

Közben meg a mohamanyi* megint szintet lépett. Az aranyos, égnek emelt kezű bukdácsolás hamar átment szaladgálásba. Mindegyre fontos dolga akad, rohangál innen-oda, mutogat, “űűű”! Ha valaminek megörül, akkor egy nagyon pontos, nonverbális örvendezés-koreográfiát nyom le: kerek szemek, nagy vigyor, sikkantás (kb. így hangzana: “hát megvagy, te random mütyür játék! egész nap pont téget kerestelek!”), puszidobálás. Ha megölelem, kedélyesen csapkodja a hátam. Tökéletesítette a bundesliga-frizut, a feje tetején van a válaszvonal: az előtt max. egy centis szőke pihék, a tarkóján már hosszú, kunkori fürtök. Teljesen véletlenül kiderült, hogy már ügyesen el tudja mutogatni a saját testrészeit meg a képeken levő tárgyakat. Az evés külön film. Mostmár mindent önállóan eszik, a leveseket jó nagygazdásan lapátolja be, ügyesen céloz, de jut bőven a nyakába is általában (az előkét ügyesen megráncigálja előtte, hogy legyen egy kis rés). Mostmár bátrabban adjuk neki a darabos kaját is, de a kenyeret még mindig úgy gyúrja be, hogy lehetetlen egyszerre nagyobb adagot elé tenni. Ma kipróbáltam, nagy öklendezés lett belőle, csoda-e, hogy nagy szelet kenyeret, perecet nem merek a kezébe nyomni? Imád fürdeni, de már nem ül meg a kiskádban. Sokáig az volt a kedvenc poénja, hogy felállt, vigyorgott ingadozva, aztán fenékkel placcsant nagyot a vízbe és kurjongatott. Olyan fürge lett egyébként, hogy a pelenkázás is külön kihívás mostmár. Szerencse, hogy A. általában kéznél van és megtartja, amíg én röptében ügyeskedem rá a pelenkákat (nyilván az eldobható könnyebb menet lenne, de még kitartunk a moshatók mellett. Éjszakára nadrágpelenkákat kap, azzal is hajkurászni kell de azt könnyebb egyedül feladni). Napjában többször megy még mindig a cipőkhöz és áll neki öltözködni, nagy hiszti van, ha valaki nélküle megindul itthonról. Kezdi élvezni a képeskönyveket, odatolat az ölünkbe és hozza őket, aztán három másodpercenként lelkesen lapoz, mutogat, egy perc múlva hozza is a következőt. A legnagyobb buli mindig este van, amikor J. ágya mellett letesszük a matracot. Fektetés előtt mindketten felpörögnek, a baba akkor is viháncol, amikor már J.-nek próbálunk olvasni. Ha elcsúszik a délutáni alvás és este nem elég álmos, akkor este elég nehéz távoltartani a J. szobájától, hogy legalább ő idejében lefeküdjön (háhá, idejében… nagy szó, ha 9-kor mindketten alszanak). Szókincse: mámmá (nem következetesen rám, mondjuk), tátá (ami inkább dádá – a nagyapák elolvadtak tőle, de az az igazság, hogy ma pl. mindenkire azt mondta, hogy tátá), gáogáo (labda), hámmhámm, vaúvaú (vicces magas hangon, elnyújtva), hápháp, kárkár. Nagyon kíváncsi és vakmerő, minden napra jut pár kis baleset, ma például kétszer esett hátra a szobabicikli mellett, egyszer becsípte a kezét a wc papír-tartó lappancsánál, párszor J. lökte fel gyöngéden. Nagyon kell figyelni, gyakorlatilag végig mellette kellene állni, amikor ébren van – ez persze nem jön össze, cserébe én végigaggódom az egész napot. Éjszaka meg elalváshoz rám kb. úgy tekint, mint a kedvenc plüssére. Nem mondhatnám, hogy nagyon kíméletes velem, ellenben nagyon zokon veszi, ha nem vagyok mellette. Nagyon jó kis formás ölbebaba most, még megvannak a puha párnácskák a talpán, de a combjáról már lement pár hurka, sóhaj. Nagyon hamar nő, igyekszünk addig ölelgetni, amíg engedi – J. már ne mindig áll meg nekünk, meg már alig fér el az ölemben.

*Újranéztünk egy részt a Kuflikból a napokban, hát a mohamanyi egyáltalán nem olyan kis nőies figura, mint ahogy emlékeztem. Mostmár mindegy, azért talál hozzá.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s