Itt az idő, kell menjek írni egy vonalkást*

Na, hol is kezdjem?

– Végül az A. anyukája egész jól belejött a délutáni műszakba. Június eleje óta már fél 3-ig van J., szóval picit rövidebbek a délutánok, de egyelőre nem visel meg senkit túlságosan.

– Kevesebb kimenő meg kettesben eltöltött idő volt A.-val, mint reméltem, mert az anyóslátogatás második felében vagy én jöttem mentem (színházba pl. meg barátnőzni, ahh de jó is volt), aztán hétvégén nagy közös programok voltak: városban flangálás és cipővásárlás anyósomnak (egy kis extra stresszel az A. részéről, de aztán lenyugodott, mikor eljutott a szuper technos-fényes kiállításra), másnap nagy kirándulás a Schliersee-hez, ami tényleg gyönyörű volt meg tartalmas, meg J. is jött velünk. Elég sok mindent elintéztem végülis amíg itt volt, mindent nem lehet. Az meg más kérdés, hogy a ház eléggé leamortizálódott, mert én ugye elég keveset voltam itthon, anyósom meg főleg unokázott (meg főzött meg porszívózott néha, meg teregetett párszor). Na de más műfaj, mint amikor anyám van itt. Én is más műfaj vagyok, az is tény. (Nem lennék a saját menyem azt hiszem.) De a lényeg, hogy sokat voltunk együtt, sokat játszott J.-vel (akinek teljesen beindult a beszélőkéje, biztos emiatt a boost miatt is), kicsit látott a környékből is. Szegény jó fáradtan mehetett haza.

– Két hétig nyaralt a főnöknő, leírhatatlan lazaság volt az irodában. Ennek ezért hátrányai is vannak, feladatok híján volt, aki nagyon befrusztrálódott. Én speciel még mindig abban a fázisban vagyok, hogy örülök minden kis lehetőségnek, ötletelési alkalomnak, tájékozódási ürügynek. Viszont mostmár elég tisztán látszik, hogy mitől frusztráltak a többiek (az állandó alkalmazottak is), a belső konfliktusok, a főnöknő fura interperszonális kapcsolatai meg kommunikációs stílusa, mindenféle külső válságszituk stb. Én teljesen más univerzum vagyok, ez már egyértelmű. Például továbbra is tapsikálni tudok örömömben, hogy fizetnek azért, hogy nekem izgalmas dolgoknak olvassak utána. Plusz intenzív németkurzuson vagyok nap, mint nap. (Áhh, mikor fogok én magabiztosan német maileket írogatni…

– A nagy nehezen nullára feltornázott óraszámot közelebbről megint szét fogom cseszni, mert sehogysem sikerült elcserélni a J. szemészeti vizsgájának időpontját (a heti gyűlés kellős közepébe trafál bele, meg az egész napéba, mert ebédre bevinni a mackót a bölcsibe szintén vicces). Másnap pedig hamarabb le kell lépnem, mert vonattal megyünk Pestre és 1 után indulunk is (áhh, csomagolás, nagy buli lesz).

– Voltam tegnap egy Kádár Annamária-előadáson, hogyaszongya: gyermekek önbecsülése, reziliencia-növelés, vagy valami hasonló. Gondoltam, nem árthat, a háromgyerekes friss ismerősnő ajánlotta (akitől a Kippkoppot is kölcsönkaptuk), a 25 eurós belépőtől kicsit meresztgettem a szemeimet, de na, egy próbát megér, gondoltam. Kicsit sűrűn meg standuposan nyomta, de nagyon tartalmas volt, azóta is azon gondolkozom, meg ma már kicsit oda is figyeltem egy-két dologra a játszótéren. Például a túlféltés meg a “nem megmondtam”-retorika helyett tényleg célszerűbb a bátorítás, esetleges negatív élmények újramesélése, közös feldolgozása stb. Ennek kapcsán: páratlan pillanat volt, amikor J. felmászott a hajó alakú csúszda tetejére, fel a parancsnoki hídra (ami egy icipici emelvény), tekergette a kormányt, nyomott egy kakát (egyébként nagyon ritka, amikor nem itthon megy ez a műsor, de ez most így alakult, a környező anyukák szaporán szaglászták a gyereküket, hát ilyen volt a széljárás épp), aztán nyafizott egy kört, hogy nem tud lejönni. De lám, mégis lejött, szuper, nem?

– Tegnap két szimpatikus magyar nőt is megismertem a háromgyerekes ismerős által. Idősebbek, végtelenül kedvesek, épp rendeltük volna a vacsorát, mikor A. jelezte, hogy mégsem vicces a spontán egyedül fektetés, úgyhogy bevágtam a deci rozét és loholtam haza a hüppögő gyermekhez. El kéne kezdjük a nélkülem fektetést is, asszem. Egyébként levettük a rácsos ágy oldalát, már vagy egy hete így alszik és minden ok. Nekem is szuperkényelmes, hogy nem kell hajlongani. Egyetlen feltűnő dolog, hogy mindjárt kinövi. 🙂 Másik mérföldkő: leszokott a tejporról, az A. tejhabosítójában melegítjük neki pikkpakk a tejet lefekvéskor meg felkeléskor. A bölcsiben jól viselkedik, állítólag nagyon aktívan dumálgat a többi gyerekkel, a nénikkel meg csak suttog, drága babám. A szomszéd kislánnyal továbbra is irtó nagy a szerelem, nagy futóbicis akciók voltak (mer az is megy már), E. végtelenül aranyosan gondoskodik róla (=tömi finom falatokkal és boldogan nézi, hogy J. habzsol), egy élmény nézni őket együtt.

– J. egyre színesebben fejezi ki magát. Megálltam séta közben és rámszólt, hogy “mámá tobább!” – nem tudom, mikor tanulta. Hangyás játszótéren: “Baba lába hanja”. A saját nevét is kezdi használni, nagy áhítattal mondja. Nagy műgönddal kiszedeget 1-2 hajszálat a szájából és közli velem: “Szajhál.” Azon kívül, hogy mindegyre lemennek az akaratos-hisztis-kiakadós lemezek, teljesen bűbáj gyermek.

– Kicsit jobbak az éjszakák (vagyis 2-3 felkelésnél vagyunk), de nyúzottan meg fájósan ébredünk, kialvatlanok vagyunk. Ezen a héten kicsit behozhatunk a lemaradásból, de Pestre is készülni kell, ahh. Pl. esküvős szerkót kell összekapni három személyre, hurrá! Ma nagyon operatívak voltunk, fél 8-kor már indult a fektetés (előzőleg szétáztam a gyógytornára menet – mer megint kezelik a hátam, ó kéj, ó mámor), 9 után már aludt, pedig kint még világos volt. Utána még kényelmesen megvacsoráztunk meg iszogattunk kis bort, most meg itt csesszük az időt, hogy holnap ismét nyafogva-rohanva ébredjünk… Na megyek is.

*A. kedvenc, örökzöld viccének poénja: itt az idő, kell menjek fejni

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s