Menetrendszerű ellágyulások és lefáradások

Valahogy nincs idő blogolgatni, pötyörészni. Pedig így utólag azt mondom, ez volt az egyik legvagányabb kirándulásunk, kár volna ha elfelejteném a részleteket. De most meg minden szabadidőt felszív ez a rohangáló, kacarászó, visibáló és puszikat cuppogó gyermek, a maradékban pedig bambán nézek ki a fejemből (már amikor nem az épp halaszthatatlan dolgokat pótolom, mert sokminden csúszik folyton).

Azért azt elmesélem, hogy ma aranyoskodott a játszóházban (ma volt az utolsó reggelizős játszás, jövő héten már bölcsi, ááá), délután elkezdett szabályosan felfele mászni a csúszdához vezető létrán a játszótéren, illetve új szavajárása, hogy “piú, piú, piú!’. Megy körbe a házban és az apja cuccairól megállapítja, hogy “Apa!”. Este ha A. hazajön, le sem lehet vakarni róla a kis fanboy-t, ha elmegy pisilni vagy enni akkor sírva kiabál a játékai közül, hogy “Apaa!”. Egy újabb hosszú altatást sikerült ma rövidre zárni azzal a csellel, hogy amikor már nagyon ki akart mászni az ágyikóból, megkértem, hogy simizze meg az arcom. Abba nagyon beleélte magát és el is lágyult kicsit, úgyhogy gyorsan én is simizni kezdtem az ő arcát, amitől teljesen bekómázott, szinte eldőlt, a homlokommal kellett megtartsam. Kicsit úgy maradtunk, félálomban szuszogott az arcomba. Mondtam, most feküdjön le a kispárnára, simizem tovább – szó nélkül gyorsan lebújt, rá 1 percre már aludt is.

Mehetek én is gyorsan. Nem tudom mi ez a nagy fáradtság, talán a kinti hideg, vagy a rövidülő napok. Vagy terhes vagyok, akkor tudnám, hogy miért vagyok folyton álmos és miért fáj mindenem. De nem vagyok az ugye? Ugye. Holnap talán eljutok tornára és este megmutatni egy orvosnak a lábfejemet, már borzasztóan unom ezt a sántikálós-fájós járást. Na de, hogy vidáman zárjam: vettem pár friss fügét és fügés kéksajtos pármai sonkás salátát vacsoráztam (bazsalikommal, citromlével, kis mézzel).

Fck

Elfelejtettem, mekkora szívás a sántaság. Erre tegnap jöttem rá: itt volt B. kuzinom, eltoltuk a mackót a közlekedési múzeumba, át a parkon, hogy aludjon csak, amíg mi sétálunk. Szép nagy séta. Félúton szinte elbőgtem magam a fájdalomtól. (Viszont a gyermek imádta, lehet, hogy kamionsofőr lesz, alig lehetett elrángatni a volánja mögül.)

Történt, hogy nyaralás közben (by the way, írom már egy ideje a nyaralós beszámolót is, csak nem jutottam még a végére) valami történt a jobb lábfejemmel. Azt hiszem, a homokon járástól akadt ki valami izom vagy szalag (tudom, a kutya is jódolgában), gondoltam nem baj, majd roppan egyet és helyreáll. Nem roppant, nem állt helyre. Na nem baj, majd pár nap és elmúlik. Ahemm, mostmár tíz napja nem látott homokot a lábam, viszont egyre jobban fáj. Először csak mélyen a lábfejem belsejében volt valami kurva erős izomlázszerű fájdalom, úgyhogy egy ideig csak a talpam külső felére léptem járás közben. Mostmár a külső rész is fáj rendesen, plusz pár tapadási? pont a lábfejem felső részén, izomláz a vádlimban meg az Achilles-ínamban, alig bírok lépni meg állni rajta. Persze J. továbbra is rettentő aktív, úgyhogy muszáj fürge lenni meg cipelni őt alkalom adtán, estére aztán fáj rendesen. Voltaren krém és kapszula, masszázs (kézzel, labdával), ez mind enyhívette kicsit, de utána csak még jobban rázendített. Ma már meg szerettem volna mutatni a családorvosnak, de szabadságon voltak, holnap szabadnap, várok szerdáig és remélem, hogy nem komoly.

Egyébként meg vendégjárás volt (prágai ismerősök gyerekkel meg az unokatesóm, szuper volt, sokat söröztünk, kacagtunk, tegnap este volt egy Scrabble-parti is) és megvolt az első bölcsis szülői értekezlet, izgatottan várjuk a beszoktatás kezdetét. Még egy bő hét. Lássuk, tudok-e addig járni és J. kicsit magához tér-e a takonykórból.

Más érdemleges ügyek: egyrészt milyen durva, hogy a szemünk se rebben, amikor reggel a hírekben három különböző helyszínen történő brutalitást-random gyilkolászást olvasunk (tegnap a katalán népszavazást dúlták szét, ma reggel már kanadai meg marseille-i terrortámadásokról írtak, de délire már a Las Vegas-i mészárlással volt teli minden). Sírok. Másrészt: milyen érdekes, hogy a nyaralás alatt elkezdtem olvasni egy teljesen random könyvet (ezt, szuper, a filmet is láttam pár éve és nagyon tetszett), kiolvastam kétharmadát a déli alvások alatt (és karikás szemmel mászkáltam inkább, mert persze az éjszakák is J.-hez ugrálósak voltak, de kellett ez a kis délutáni szabadidő a medence mellett), itthon viszont  még ki sem nyitottam, mert itthon mindig van 34 előbbre való dolog, amivel foglalkozni kéne. Pedig milyen boldoggá tenne egy kis ráérős olvasgatás, ahh.

Semmihez semmi köze, de jegyezzük fel, hogy gasztrotevékenységet is folytattam a héten: szombaton sütöttem szilvásgombócot – jó kis adag lett, egy kiló szilvához egy kiló krumplit törtem össze sörösüveggel (improvizálni kellett), 3 db. ment a szomszédba kóstolónak, 3 db. még a hűtőben lapul. Ne becsüljük alá ugye a férfiak étvágyát, lassan J. is ez a kategória. Aztán tegnap sütőben sütöttem panírozott vinettát (aka padlizsán) meg cukkinit – ez is finom volt, sok parmezán kell a bundába, ez a csel – , este pedig vajas kiflit, mert elfogyott a kenyér. Mondhatnánk, J. mostmár nincs eltiltva a cukros kajáktól, ma reggel ugyanis baracklekvárral kapta a kiflit. Well.