Dióhéjban a mai napról

Este 11-kor feküdtünk (taps!), J. a 9 órás fektetés után ébredt fél 2-kor, fél 3-kor, 4-kor, aztán háromnegyed 7-kor végleg, hiába igyekeztem meggyőzni, hogy alhat szinte egy órácskát. Egy ideig még nyöszörögve görnyedtem a rácsos ágy szélén, mert szédültem a fáradtságtól, aztán A. győzködte, hogy aludjon, aztán kivette, a maci megkaparintott egy biciklis lámpát, piros fényeket lézerezett az előszoba plafonjára és azt kiabálta, hogy “húúú!”

Reggel 8-ra már kiemelkedően jól álltunk: J. reggelizett (virslit, mert nem akartam kockáztatni, hogy megint éhesen megy és a bölcsiben esik le a cukra), én már kávéztam, felöltöztem relatív decensen (van egy vicces puha, fehér pulcsim, hatalmas fekete mókussal az elején), szolid sminkben (!!!) mert nagy napra készültünk, épp belenéztem a tükörbe mikor nagy placcsanást hallottam: J. beledobta a telefonom a budiba, oké.

Az előző napokon a kertben volt a beszoktatós óra (9-10-ig, egyelőre ennyit vagyunk ott), és a végére nyafizós lett a maci, úgyhogy ma, az első “elválás” (így hívják, micsinájjak) alkalmából inkább bent maradtunk. J. még két fiúval szuperül játszott a kiskonyhában, olvasgattak, golyókkal gurigáztak. 9.50-kor szóltam neki, hogy most kicsit elmegyek, de jövök mindjárt érte, krokodillkönnyekre és kétségbeesett üvöltésre számítottam, de a gyermek csak egy unott pillantást eresztett meg és pakolta tovább a filczöldséget a játékmikróba, úgyhogy mehettem is. Sajnos a személyzeti szoba helyett az irodában ültem ki a tíz percet, ezt később diszkréten szóvá is tették, kérhettem az elnézést, de tényleg nem tudtam, hova kéne mennem. Lényeg a lényeg: a mackó ezen is túl van, kicsit hosszasan kellett győzködni, hogy menjünk, jövünk holnap is.

Aztán gyalog eltoltam a babás-mamás helyre, ahol a szerdai reggelik mennek, ott örültek nekünk, én reggeliztem és napirendre kerültem a többiek életével, J. ügyesen eljátszott, nem volt semmi ordibálás, hiszti, rajtam csüngés.

14.15-re kellett visszamenni a szemészhez, aki augusztusban azt mondta, hogy szemüveget, de most azonnal! és abba egyeztünk, hogy jobb, ha jön velünk A. is, úgyhogy úgy időzítettük, hogy a déli alvása alatt tologattam a metró környékén, A. eljött a cégtől ebéd után és kimetróztunk az isten háta mögé jó messzire. Elég számottevő a különbség, ha stresszhelyzetekben ott van ő is, szerintem egy várótermezős, szemcseppes-vizsgálatos kaland bőven nevezhető stresszhelyzetnek. Ez van, nála nyugodtabb marad, gondolom, mert A. sokkal nyugodtabb nálam. Az ún. Orthopistin (alias ortopista néni) közölte velünk, hogy a mackó a kancsalság lehető legjobb formáját választotta (köszi!), mert van térlátása, a doktornő szerint viszont továbbra is szemüveg kell, de izibe, a tapaszokat hagyjuk a fenébe (augusztusban még mást mondott, de mindegy). A jó hír, hogy van esély, hogy kinövi. Persze arra is, hogy szemüveges marad. Meg arra is, hogy majd műteni kell. Szuper, hogy együtt mentünk és nem kell majd utólag egymás győzködni arról, hogy akkor kinek higgyünk, közben meg tényleg megnézetném más itteni orvossal is (már csak azért is, mert fura, hogy a szemtapaszok kapcsán teljesen mást mondott nyáron), csak valahogy sosem jutok oda, hogy időpontot kérjek, shame on me. Az volt a terv, hogy A. a délutánt is kiveszi és csapunk valami szuper programot a vénasszonyok nyara tiszteletére, de aztán leesett, hogy J.-nek nem túl jó az erős fény, én pedig fáradt vagyok és fáj mindenem, úgyhogy A. inkább dolgozott még egy kicsit, én meg itthon hajkurásztam a felpörgött gyermeket félkómásan.

Nem tudom mi van, fáj a fülem, az ízületeim, a fejem, állandóan kóválygok és fáradt vagyok. Nem, nem vagyok terhes, csak azt hiszem kiütött a szar éjszakák, a korán kelés és a kellemes hajnali séták bölcsibe trappolások akkumulálódása.

Még csak annyit, hogy utolsó erőmet összekapargatva sütöttem vacsorára megint parmezános paníros cukkinit, rizzsel ettük és J. nagyon nyammogta, de a lényeg nem is ez, hanem hogy teljesen rákattant a murkos-céklás-almás salátánkra, asszem lejárt az az etap, amikor csak kenyeret evett. Most az a para, hogy mintha hirtelen megint két számot nőtt volna a lába, és hiába tároztunk be 22-es őszi-téli cipőkből, mert gyanús, hogy egyből 23-asra vált, illetve huszonfok van és a félcipői mind 21-esek, ahh.

Nem, nem véletlen, hogy a saját ügyeimről egy szó sem esik, a saját ügyem jelenleg az, hogy bírjam a strapát, az is bőven elég most, minden más csúszik. De mit sírok, holnap kerek 20 percet ülök majd a bölcsi személyzeti szobájában, hát az alatt mennyi mindent lehet csinálni!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s