Kitaláltam

hogy leírom szépen a mai délelőttünket percre bontva, jópofán, de aztán az alatt a pár perc alatt is inkább aludtam délután és jó döntés volt. A lényeg, hogy rövid, de mély alvás után reggel 7 előtt keltem és csak egy kicsit késtünk el (hideg esőben vinnyogó gyereket tologatni = fun). Aztán a kardiológián vártunk egy csomót* (pedig nem volt senki rajtunk kívül), és csak utána szóltak, hogy előbb be kell jelentkezni, úgyhogy mehettem is le intézni a papírmunkát. Addigra a maci már nyugtalankodott is, még kb. 40 percet kellett várni a tök üres folyósón, tologattam fel s alá, míg végre elaludt. És akkor, amikor aludt kb. negyed órát, na akkor hívtak be. Szerencsére előbb a fontos vizsgálat volt (a szív echo) – ott elmondta a nagyon kedves nő, hogy már alig látszik valami, de azért szeretnék látni, hogy teljesen eltűnt, úgyhogy jöjjünk vissza amikor 1 éves. Ezt a vizsgálatot végigcukiskodta a maci, fogdosta a kábelt és nem akarta elengedni, aztán maradt 1 szál pelenkában és visszapakoltam a plédjébe és vártunk az asszisztensnőkre vagy tíz percet, hogy csináljanak egy EKG-t is. Hát kicsit elszámolták a ráérősséget, mert mire elkezdték felragasztani a tappancsokat, már indult is a nyekergés. A lényeg, hogy olyan fantasztikus hangerővel és intenzitással üvöltötte át a következő negyed órát minden igyekezetünk ellenére (cumi, cseppecske, ölelgetés, játékok, zörgő, éneklés, séta, simi), hogy semmilyen értéket nem sikerült lemérjenek, még az oxigénszintet sem, annyira izgett-mozgott a lábfejével. Szerintem ennyi könnyet még életében összesen nem sírt ez a gyermek: fáradt volt és nem hagytuk aludni, telejesen felhergelte magát szegény. Hazafele is hüppögött, aztán persze mély kómába esett. Itthon pedig úgy viselkedett, mint egy kisangyal: evett, mosolygott, játszott, aludt. Délután én is odakúsztam mellé, mert a végelgyengülést éreztem közeledni a reggeli kis kaland után. Kétszer ugrottam ki az ágyból a kapucsengőre, de még így is jót pihentem.

Aztán este jött K. megnézni a fürdetést, én begyúrtam egy pizzatésztát és elbicikliztem KG-ra (Frau H. a keresztcsont-masszázst kiterjesztette a teljes hátamra-vállamra-nyakamra, mmm), hazajöttem, megsütöttem, megettük. A gyermek a legúribb formáját hozta (gyanús is volt az ébrendléte első 10 percében, hogy mi ez a nagy csend, nem volt egy fia nyafi vagy kurjongatás sem, krípi volt na), játszadozott, vigyorgott, dögönyöztük, imádta a fürösztést, szóval K. megkapta a teljes show-t.

Most pedig iszok egy alkoholmentes sört, ignorálom a kupit a konyhában és kicsit írom a szöveget.

*Basszus, nagyon megrohantak az emlékek, utoljára február 4.-én álltam ott, a maci 5 napos volt, azt sem tudtam, hogy kell megfogni (nemhogy öltöztetni), borzasztóan meg voltam riadva és kómás voltam. Már akkor is hisztizett amikor vizsgálták, akkor volt, hogy elkékült ugye az üvöltéstől, én meg majdnem szívrohamot kaptam. Hát ezek a kórházi folyósók nagyon visszahoznak mindent, hiába kedves meg mosolygós mindenki a fehér kabátjában meg a tornacipőjében. Rengeteg stressz volt az első pár héten.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s