5. hét

Még egy hetet kell kibírni, meg ami utána jön. Tegnap elzarándokoltam Dachauba Zs.-hez (és a varrógépéhez, van ruhám az esküvőre, juhú). Jó volt kimozdulni, játszani a gyerekkel meg egyáltalán, találkozni és beszélgetni. A hazaút viszont elhúzódott mert épp lekéstem minden összeköttetést, lefagytam és elfáradtam – sokat kellett lépcsőzni is és amire hazaértem a bal térdem is fájt meg a derekam, szóval nem voltam csúcsformában. (Soha jobbkor, következett is egy kis veszekedés a nyaralás kapcsán – persze olvasmányainkból tudjuk, hogy mekkora stresszfaktor a legtöbb párnak a nyaralás, és még el sem indultunk.) Úgyhogy az éjszaka azzal telt, hogy 3-ig forgolódtam sóhajtozva és aktívan sajnáltam magam, aztán lopva olvasgattam a telefonomon hogy legalább elfáradjon a szemem.

Csodálatos, hogy hogy el tudja magát hagyni az ember. Na ezt abba is hagyom és takarítok egy kicsit, majd megyek gyógytornára. Aztán erőszakkal lenyomom a seggem magam és dolgozok egy kicsit. Titkon szoktam vágyni egy íróasztalra de ez minden bizonnyal csak flanc, mer a jó munkásember leül a kupi közepén a laptoppal és teljesen ki tudja zárni a környezetet, nem-e?

Valami vidámat is

Hát én már csak panaszolkodni járok ide? Mindig csak a negativizmus és az óbégatás? Ez azért van egyébként, mert amikor épp minden jól van, akkor eszembe sem jut írogatni. (Tehát a nem rinyálás mint célkitűzés csak részben jött össze, nagyjából itt szoktam kipanaszkodni magam.)

A hétvégén megint nyár volt egy kicsit. Péntek este végül nem parkba tolt L., hanem ismét bolhapiacoztunk és nagyon élveztem. Szombat és vasárnap pedig sokat üldögéltünk a teraszon és tabléztunk és sokszor nyertem (háhá!). A mai sikerélmény pedig abból állt, hogy a masszőr és a gyógytornász is megdicsértek. Négy és fél hete műtöttek – még 8 nap van hátra az ortézis viseléséből. Ma kaptam új gyakorlatokat: kicsit kezdhetem terhelgetni hajlítás közben is, persze csak óvatosan. Megbeszéltük Frau D.-sal, hogy talán célszerű a 6 hét letelte után is pár napig hordani még az ortézist, 0 fokra állítva, csak hogy ne legyen túl nagy a sokk a térdemnek. A heg felső részével nem vagyok megelégedve: egyrészt megmaradtak részek a régi hegből, másrészt épp ott súrolta az ortézis egyik párnája és elég csúnyán gyógyult (értsd: csúnyán a heg alsó feléhez képest, ami már szinte teljesen eltűnt). Frau D. szerint bátran masszírozzam a heget: szó szerint el szét kell nyomkodni a dagadást körülötte. Durva, de úgy tűnik, tényleg működik!

Közben meg nagy erővel elkezdtük tervezni a szeptember elejére időzített nyaralásunkat. Én nagyon beleéltem Barcelonába, most viszont úgy néz ki, hogy Horvátországba megyünk ismerősökkel (és kisgyerekek is lesznek!). A helyszín kapcsán még zajlanak a tárgyalások, kicsit ma bele is fáradtam a hosszas keresgélésbe és győzködésbe. Este pedig megnéztem A.-val az elődöntőt (ma megint hallottam ahogy egy nagyon öreg női páciens és egy újabb gyógytornásznő csevegnek róla, hát ez egy “must”, tényleg!) és rájöttem, hogy a foci nem az én gyenge idegzetemnek való. Szegény brazilok, balfaszok voltak persze, de azért nem bántam volna, ha ennyire nem alázódnak meg.

Hogyan legyünk boldogtalanok?

Ha valamihez értek, akkor az a saját magam stresszelése. Feketeöves önstresszelő vagyok. Ma is találtam remek indokot, nem is egyet. Hogyaszongya:

– Emlékeztek a munkaügyre ahova bejelentkeztem, közvetlenül azelőtt, hogy alábbhagyott volna a munkakeresési lendület? Igen, fél év mély hallgatás után most behívtak “helyzetem tisztázása végett”, igen, akkorra adtak terminust, amikor nem leszünk itt. (És azt is mondták februárban, hogy elvileg az engedélyük nélkül nem nagyon utazgathatok. Úgyhogy holnap felhívom őket és elmesélem, hogy elutazok mert épp előkészítünk egy színházas projektet. Külön-külön mindkét információ helyes, mondjuk a munka csak visszaérkezés után kezdődik majd, de remélem ezt nem fogják firtatni.) Egyébként nem kapok tőlük semmit, csak névleges tanácsadást, szóval nincsenek lelkiismereti problémáim. Viszont nagyon jól lehetett ezen az ügyön görcsölni 2 napig!

– Ma estére beszerveztem egy kis szakmázást, amihez össze kéne szedjem a gondolataimat. (Értsd: adtam magamnak egy határidőt, ez már önmagában is mekkora stresszfaktor!) Úgyhogy időhúzásként elkezdtem rendezgetni az összes hivatalos papírt amit kaptam az elmúlt egy évben (kibocsátók, levelezés a biztosítóval stb.) és előkerült az első, olaszországi műtétről megmaradt iratpaksaméta. Többek között a szívvizsgálat eredménye is, amiből csak azt az egy szót értettem, hogy “Anomalie”. A kétmondatos diagnózist aztán elkezdtem google-ezni, persze nem jutottam semmire, viszont egyből elkezdett szúrni a szívem és szorongtam egész délután, mert MEG FOGOK HALNI!

És van még egy halom apróság, ami ma kikészített. (On the bright side: nem fájt úgy a lábam, ezért értem rá a hülyeségekre.)

Mi újság?

Semmi, az égvilágon. Tegnap letelt a negyedik hét, tehát kis fogságom kétharmada, éljen. Egy hónapja ugyanazt a nadrágot hordom mindenhova (mert a mackónadrágon kívül az az egyetlen, ami rájön az ortézisre). A beküldött CV-re válaszoltak, köszönik, majd szólnak. Kiderült, hogy az, akivel közösen dolgozunk egy projekten*, egész másképp gondolja el az egészet mint én – fejvakarás, újragondolás. Voltam moziban két otthoni ismerőssel. Megint szembesültem vele, hogy előfordul, hogy a Kivándorolt Egyén esetenként olyanokkal tölt időt, akivel otthon nem is biztos, hogy köszönne egymásnak (ok, ez erős túlzás, köszönnénk egymásnak, csak épp… ööö… nincs sok közös bennünk).

Most pedig további ismerősök “kitolnak sétálni”, ez is milyen szánalmasan hangzik, de tudom hogy jó a szándék és persze, jó kimenni a házból máshova is, mint gyógytornára. Ezalatt A. sörkertben nézi a focit a kollégáival (gondolkoztam, hogy velük tartsak, de kellene egy adagot gyalogolni az erdőben, másrészt meg lehet hogy jobban megy a meccsnézés és sörözés nélkülem).

A térdem viszont már nem fáj annyira, mint az előző napokban, remélem haladok tovább a gyógyulás rögös útján.

* Illetve én dolgozok rajta, de mivel eredetileg közösen kezdtük el tervezgetni, számítottam rá, hogy legalább a nagyobb dolgokban egyet fogunk érteni.

Day 3

…az ominózus túlterhelés után. Nem múlik a dagadás meg erős fájdalom (jegelem újra), bár ma a keményebbik gyógytornásznő is rátett egy lapáttal, mert nagyon megdolgoztatott. A legjobban az zavar, hogy nagyon nehéz elkezdeni a térdhajlítást: az első pár centi általában fájdalmas és rettenetesen feszül, aztán egy szintén fájdalmas kattanással sikerül elkezdeni a hajlítást, ezt minden alkalommal megismétlődik. Hm. Nem szabad abbahagyni a gyakorlatokat, de kicsit muszáj kímélni.

Az egyik kedvenc pólómon 4 pofátlanul nagy lyukat találtam ma: moly-alert! úgyhogy torna után elkommandóztam a DM-be (elköltözött a DM az út túlsó felére, de csak akkor vettem észre, hogy tényleg ott volt az új helyen, 5 méterrel odébb, amikor már feladtam a keresést és átmentem az út túlsó oldalára, úgyhogy mehettem vissza stb. – kb 20 perc plusz bénázás), vettem kétféle molyírtót és kicsit felforgattam a ruhákat.

A nap hátralevő részét pedig a kanapén töltöttem (mintha lassan állandó tartozékává válnék, hm). Illetve az esetleges otthoni projekthez próbáltam beszervezni valakit és nagyon meglepődtem azon, hogy a rendkívül rámenős és nyomulós rendező ki tudja hogy, elérte, hogy én is rendkívül nyomulósan próbáljak meg neki embereket szerezni. (Egy vékony hang ott bent azt visítja, hogy nagyon gyorsan hagyjam azt az egészet.)