Mélázós

Furcsa, hogy megállt az idő nekem tavaly júliusban. A nem túl sok barátomból kevéssel tartom a kapcsolatot rendszeresen, van egy külső kör, akik előtt mintha szégyelleném, hogy “nem történik semmi” külső mércével mérve. Ha most lenne a tízéves találkozó, szerintem a hülye fejemmel azon is elgondolkoznék, hogy van-e kedvem elmenni, pedig a miénk tényleg nem a rongyrázásról szólt (főleg miután az egyik fiú osztálytársam, akiből régész lett, így kezdte a mondandóját, hogy “miután kezet fogtam a szegénységgel…” és milyen jó, hogy elmentem). Most viszont megint kezd lecsapni ez a nagyon szánalmas frász, hogy mit fognak gondolni rólam az otthoniak, amikor egyébként jogosan és teljes jóindulattal megkérdik, hogy hogy vagyok és mit csinálok itt? Micsoda hülyeség ez mégis, vajon mennyit kell még vénüljek és mi kell történjen velem ahhoz, hogy ezen túljussak? Érdekes csapda ez egyébként, mert nyilván minél jobban rágörcsölök erre, annál jobban elszigetelem magam a külvilágtól és annál nagyobb a görcs stb., pedig rettenetesen hiányoznak az emberek, meg persze az is, aki voltam otthon, a sok idegeskedéssel meg aktivitással meg elvágyódással együtt.

Aztán vannak az ilyen pillanatok, amilyen ez az egész hétvége volt, és elég pár lépés hátra, máris nagyon rendben van minden. Illetve a tökéletes nullaponton vagyok: van A., van (egyre inkább) egészség és jólét és mindenféle esélyek, hát mi kell még?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s